Kortárs társadalomrajz – így jellemezhetnénk röviden Florian Zeller Apa című alkotását, amely Magyarországon 2015. február 11-én debütált a budapesti Belvárosi Színházban. A színészi játékban inkább a sztanyiszlavszkiji vonalat követő előadás a mondanivalójával emelkedik ki igazán a hazánkban mostanában bemutatott darabok sorából.
A kortárs francia dráma középpontjában a mai kor embere áll, aki küzd a halállal, illetve a hozzá vezető egyik lehetséges úttal, az Alzheimer-kórral. A darab különlegessége ‒ ahogyan az a színlapról is kiderül ‒, hogy a fiatal író nem az idős embert körülvevő rokonok, barátok szemszögéből mutatja be a betegség okozta problémákat, hanem André (Lukáts Andor), a kórral küzdő apa szemüvegén keresztül.
Ez a szerkesztési mód felerősíti az objektív és szubjektív valóság ellentétét. Anélkül, hogy az objektív valóság létének problémakörét mélyebben érinteném, szeretnék különbséget tenni a darabbeli szubjektív valóságok között, melyek jelentős mértékben eltérnek egymástól. Mindenekelőtt ott van az ápolók valósága, mely jóval közelebb áll az objektív valósághoz, mint az a valóság, amelyet André generál a saját elméjében: alkotóelemeinek jórészét az álom és az illúzió szülte. A harmadik szubjektív valóság a nézőké, akik a színház és az előadás terén belül is külön egységet alkotnak. A bizonytalanság lesz úrrá rajtuk is, akik – az emberek természetes reakciójaként – megpróbálnak minden részletet a helyére tenni, ahogyan azzal André is próbálkozik a darab során. A részegységek, képek, arcok, szereplők, terek, fények helyét hol Andréval együtt keresi a közönség, hol pedig André illúzióit, téveszméit próbálja megfejteni, és ezzel együtt kreálni egy másfajta egységet – a darab vélt valóságát. De mi történik akkor, ha hiányzik egy kirakó, vagy máshonnan keveredett oda egy részlet, vagy egyre több darab tűnik el hirtelen? Ha „távolabbról” tekintünk az előadás világára, akkor felmerülhet a kérdés, hogy vajon lehetséges-e, hogy a részletek nem egy puzzle darabjai, hanem építőkockák, melyeknek az elrendezése jóval nagyobb szabadságot kínál? Ez a nézőpont az alternatív realitásoknak ad létjogosultságot, melyeknek alkotóelemei sem feltétlenül azonosak, hiszen a felhasznált elemek eltérő kombinációjából adódnak. Itt érkeztünk el ismét az objektív valóság kérdéséhez és annak megismerhetetlenségéhez, hiszen mindannyian saját szűrőn keresztül látjuk a világot, és ez a szűrő határozza meg érzéseinket, cselekedeteinket. Az alapvető probléma ezeknek a szűrőknek a sokféleségéből származik, azonban Andrénál ez a különbség a betegségéből adódóan meghatványozódik, megteremtve ezzel a drámai alaphelyzetet. André szűrőjében a legalapvetőbb részletek kérdőjeleződnek meg, mint az arcok, a nevek, az idő, a terek: több alkalommal sem ismeri fel a lányát (Hámori Gabriella), a gondozóját (Bohoczki Sára), Pierre-t (Makranczi Zalán). Az időérzékelése nem mutat kontinuitást, valamint a tereket is egymásba fonódva érzékeli. A bizonytalanság válik számára bizonyossá.
Mekkora szabadságot ad egy ilyen erősen determinált, szerkesztésében posztmodern jellemzőket mutató drámai mű a rendezőnek? Gáspár Ildikó az előadás központjába a vizualitást és az auditív világot állította. Ezek az eszközök adnak némi kapaszkodót a közönségnek rendszerük felállításához, és az előadás szubjektív terein belüli eligazodáshoz. A fények a terek változását is hivatottak jelezni, az elme bomlásának szimbólumává válnak a darab során az auditív elemekkel karöltve, hiszen André tér-időátlépéseit folyamatosan jelzik. Az egyik legfontosabb hangi elem a kicsit csikorgós, lassú és nehézkes mozgást sejtető effekt, amely André megfáradt és széteső elméjének metaforájaként is értelmezhető.
Az előadás másik jellemző vonása, hogy Gáspár Ildikó segítségül hívja az érzékelés esetlegességének kifejezéséhez a különböző színházi hagyományokat, oly módon, hogy a színházi önreflexió helyzetkomikummá alakul. Gondolok itt például a commedia dell’ artére jellemző testhasználat egyes elemeinek megjelenésére Bohoczki Sára játékában, vagy a moliére-i komédiákra való reflektálásra. Ide sorolhatóak a helyzetkomikumok (például a nyitójelenetbeli szemétszedés), vagy az előadás során André attribútumává váló fotel (mely összekapcsolható a a Moliére-interpretációkkal), továbbá az apa-gyermek ellentét.
A megidézett színházi előzmények ellenére a darab a műfaját tekintve abszurd bohózat, melyben elrejtve felfedezhetjük a középkori – még a commedia dell’ arté-t megelőző – misztériumjátékok közjátékaiból kifejlődött farce-t. Erre utal a népi, ebben az esetben pedig még inkább a hétköznapi humor elemeinek megjelenése (gumicsirke vacsoraként vagy az idős bácsi udvarlása a fiatal lányoknak).
A téma komolyságát hivatottak feloldani ezek az elemek, illetve új nézőpontot kínálnak napjaink egyik jellemző problémájának szemléléséhez. Attól tud igazán jól működni ez a darab, hogy rólunk szól, az idősebb generáció elmúlással való küzdelméről, melynek során észrevétlenül ellentétbe kerülnek a környezetükkel. Ám a másik oldal is szerepet kap a drámában, a lány, aki saját erkölcsi szabályrendszerével küzd: „beadjam-e apát az intézetbe” – meddig lehet magunkat háttérbe helyezni az idősödő rokon érdekében, segítünk-e neki ezzel? Olyan kérdéseket fogalmaz meg a mű, melyek ott kavarognak a hasonló problémákkal küzdők fejében, ám sokszor kimondatlanok maradnak, elfojtják őket, és nem találnak megoldásra.