Azon kívül, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón (TESZT) egyértelműen a különböző szempontok szerint meghatározott közösségek és a jelen volt a központi téma, valamint számos produkció fogalmazott meg konkrét társadalmi-politikai kritikát, nem lehet szó nélkül hagyni azt a szerkezeti ívet sem, amely a színházat magát tematizálja. Ez egyfelől összekapcsolódik a közösség-témával, mert a nézőket, az alkotókat, vagy a kettőt együtt mint a teremben egyszerre jelen lévő embereket is lehet közösségként kezelni. De az előadások, amelyeket a TESZT-en láthattunk, egyrészt pont azokat a terminusokat akarták eltörölni, amelyeket én az előző mondatomban jobb híján használtam, másrészt túlmutatnak a színház mint közösségi élmény hagyományos eszközökkel történő ábrázolásán.
Ezek az előadások túlnyomórészt több gondolati réteg közé fűzik be az önreflexiót, illetve jellemző rájuk, hogy eltérnek a kőszínházi hagyományoktól. Igyekszenek kibillenteni a nézőt abból a kényelmes helyzetből, amelyben jegyet vált egy történet itt és most-burkolatú megtekintéséért, majd hazamegy, és egy kellemes élménnyel gyarapodva elégedetten folytatja az életét ott, ahol abbahagyta.
Az interakcióval dolgozó vagy a közönség részvételére alapozó produkciók törölni próbálják az alkotó-befogadó kategóriákat, szokatlan szituációba kényszerítik a hagyományosan inkább passzív, mint aktív nézői pozícióba érkező embereket. Azért tartom találónak a „kényszeríteni” igét, mert nem teljesen erőszakmentes ez a folyamat. Természetesen nem fizikai erőszakra gondolok, hanem arra a kitartó unszolásra, esetenként arra a folyamatos frusztrálásra vagy irritálásra, ami a színpadi viselkedéssel gyakran párosul az ilyen típusú színházi események alatt. És ez nem feltétlenül azért van így, mert – a „színész” helyett – a kvázi ötletgazda rámenős vagy erőszakos, hanem mert a közönség heterogén. Azt egy hajszálnyi általánosítással kijelenthetjük, hogy Közép-Kelet-Európában zárkózottak a potenciális nézők a közösségi vagy interaktív színházzal szemben, azonban kialakulóban van egy halmaz, amelynek tagjai kezdenek hozzászokni. És ez a heterogenitás veszélye: mindenkinél más szinten veri ki a biztosítékot az, hogy a biztonságos, megszokott pozícióját valaki aláássa. És ez, akárhonnan nézzük, akármennyire helyénvaló, nem szelíd aktus – akkor sem, ha a végeredmény „szórakoztató” –, és biztos, hogy az ilyen események alkalmával lesz olyan ember, aki támadva érzi magát.
A közönség összetételén kívül még a viselkedési normák is közrejátszanak abban, hogy a befogadó/résztvevő letámadva vagy frusztrálva érezheti magát: nem „tud” kimenni a teremből. Illetve fizikailag ki tud, de ezzel kapcsolatban az él a köztudatban, hogy „nem illik”. Holott, ha olyasmi történik velünk az életünkben, ami rossz nekünk, az egyik lehetséges reakciónk az, hogy elmenekülünk. Például ha egy bicskás tolvaj ugrik elő a sikátorból, ha tudunk, elfutunk. Vagy – ha éppen sarokba vagyunk szorítva – segítségért kiáltunk, esetleg magunk is támadunk. De ezeket mind tiltja a színházban uralkodó illem. A viselkedési formák tárháza, illetve lehetőségei, egy kis lemaradással ugyan, de alakulnak a színházi jelenlét folyamataival együtt. Az idei TESZT-en volt, aki kiment a teremből, és volt, aki már otthonosan, sőt, biztonságban érezte magát az olyan „előadásokban” is, amelyek a közös alkotásra alapoztak.
A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve (Fotó: Bíró Márton)
Három csoportra oszthatók azok az előadások, amelyek a TESZT programjának első hat napja alatt a színházzal foglalkoztak. A hagyományos, kőszínházi eszközökkel ábrázolt színház példája volt A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve (Radu Afrim, 2016) című produkció. A második csoportba az interakcióval dolgozó előadások sorolhatóak, például A halott hazatér úrnőjéhez (Jernej Lorenci, 2014), és az EztRád (Scherer Péter, 2016). Illetve elkülöníthető a kvázi DIY [do it yourself = csináld magad] produkciók kategóriája: Az állam (Alexandr Manuilov, 2015) és a Kvintett (Marco Chenevier, Smeralda Capizzi, 2015).
Ebből a három csoportból az utóbbi kettő hirdette a forma erejével, de különböző eszközökkel a megszokottnál jobban azt a tézist, miszerint nincs előadás közönség nélkül. A halott hazatér úrnőjéhez című előadás a színházat a hagyományos mesemondással ötvözte. A színpadon lévő emberek a cselekmény adott jelenetének megfelelően csúsztak át előadóból befogadóba (hallgatóba). Az aktuális mesélő pedig gesztusaival, testtartásával és tekinteteivel rombolta a nézőtér és a színpad közötti láthatatlan falat. Azonban nem úgy tette ezt – ahogy már lassan megszokjuk –, hogy a közönséget vonta be egy-egy jelenetbe akár fizikailag, akár csak a reakcióikra alapozó történetszövés által, hanem a nézőtér határait tolta ki a színpadra. A mesélő ugyanúgy kezelte a színpadon lévő társait, ahogy minket, akik szemben, a székekben ültünk.
A halott hazatér úrnőjéhez (Fotó: Bíró Márton)
Továbbment ezen az ösvényen az EztRád, az esztrád műfajt véve alapul, amelyre jellemző, hogy a közönség azonnali reakciói alakítják. A budapesti Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház produkciója ennek megfelelően szerveződött. Nem csak a viselkedésükkel hirdették a színpad és a nézőtér közötti fal nemlétezését és a kettejük közötti kölcsönhatást. Konkrétan kiszóltak, kommentálták a nézők reakcióit és fizikailag is bevonták őket, felvittek közülük a színpadra, a produkciót formáló szerepet adva nekik.
EztRád (Fotó: Bíró Márton)
A fenti példákban a színházi előadás a saját feltételeire reagál, és arra, hogy tudatában van azoknak, illetve folyamatosan érezteti is ezt a befogadóval, akár gesztusokkal, akár minimális bevonással. A Kvintett című produkció még mélyebbre merült ezen a téren, és amellett, hogy kritikusan fordult a konceptuális színházi munkák és a kortárs tánc felé, kultúrpolitikai éllel irányította a figyelmet a nézők szerepére. Mindezt komikus elemekkel, keserédes, megdöbbentő fordulatokkal. Ahogy a cím is jelzi, öt előadóra volt szükség a produkcióhoz. Azonban egy embert láttunk a színpadon, aki felkonferálta magát, ismertetve a következő előadás koncepcióját. Majd egy kismonológba fogott, amelyben roppant humoros csomagolásban tárta elénk, hogy az anyagi támogatások hiányában csak ő egyedül jött el a fesztiválra a csapatból. A párperces szöveg végén a nézőket kérdezte arról, hogy egyáltalán történjen-e valami a színpadon ilyen körülmények között, vagy egyszerűen menjen mindenki vacsorázni. Miután szépen egyöntetűen megszavaztuk, hogy maradjunk a teremben, pörgős munkába kezdett Marco Chenecier koreográfus-előadó. Embereket hívott ki a nézőtérről különböző feladatokra: világítástechnika, zene választása és kezelése, és négy táncos is kellett, hogy a címhez hű maradjon a DIY-előadás. Az önkéntes színházcsinálók között volt, aki bátran és örömmel ment fel a színpadra, volt, aki a mellette ülők unszolására, félénkebben vagy éppen szkeptikusan viszonyulva a történésekhez.
Kvintett (Fotó: Bíró Márton)
Szemünk elé tárult egy szinte parodizáló, leegyszerűsített pánik-rendezés, ami közben a koreográfus folyamatosan beszélt, nem csak az újdonsült kollégáihoz, de a nézői pozícióban maradt jelenlévőkhöz is. Akik már az előadás előkészületein dolgoztak a színpadon, többnyire lelkesen merültek bele a teendőkbe. Nagy élvezettel próbálgatta a két „fénytechnikus” a lámpákat, reflektorokat, a zenéért felelős három munkatárs pedig izgatottan pusmogott egy okostelefon körül, valószínűleg a Youtube tárházában keresgélve. A táncossá avanzsált nézők között azonban volt, aki vonakodott a vázolt koreográfia mentén alkotni, és saját elemekkel, valamint ötletekkel, megjegyzésekkel tarkította a próbát. Ez abszolút belefért a történésekbe, sőt, fokozta a „nézői” aktivitást, az ötletgazda is teret engedett neki. Eközben a nézőtéren maradtak sem voltak tétlenek. Megszűnt az emelkedett atmoszférájú csend, ami a színházi előadások velejárója, és ez nem hogy zavaró lett volna, hanem épp ellenkezőleg, üdítően hatott. Diszkréten, de beszélgettek a nézők, bátran, természetes hangerővel, nevetéssel vagy megjegyzéssel reagáltak a látottakra, és volt, hogy konkrétan beszéltek valakihez, aki a színpadon volt: tanácsokkal, ötletekkel látták el vagy segítettek, ha elvesztette a fonalat. Egyfajta felszabadulásnak lehettünk szemtanúi/részesei: ha nem is volt elegendő az idő arra, hogy otthonosan érezzék magukat a nézők a színházcsinálásban, mindenképpen átléptek az alkotás és a befogadás határán.
Végül egy lejárópróba után elkezdődött az „igazi előadás”, tele bakikkal persze, valamint humoros szituációkkal és képekkel. A Kvintett hatalmas teret adott a nézőknek: rájuk bízta a produkció létrejöttét, a fényhatások által a vizualitás jelentős részét, a zenék szabad kiválasztása által az audio hatásokat is, a táncostársai által az összképet, a kompozíciókat. Ő maga csak az irányokat jelölte ki: most ilyen, aztán olyan hangulatú zene legyen, most gyorsan mozogjatok stb., neki igazodnia kellett az így kialakult helyzetekhez. Improvizált, mind a szöveg, mind a mozgás és a tánc terén. És azzal együtt, hogy egy színházi előadás létrejöttét állította színpadra – éles helyzetben, nem egy színészek által agyonpróbált hagyományos előadás által –, ő is kihangsúlyozta az alkotó-befogadó közötti éles határ szükségtelenségét. Egyfajta hatalom- és tekintélyfosztásnak is a szemtanúi lehettünk. A Kvintett rombolni igyekezett azt a jelenséget vagy érzést is, hogy a színészek, rendezők és egyéb alkotók mint művészek a befogadó „felett” helyezkednek el. Elkeseredetten ácsorgott a színpadon a táncos, és minden egyes porcikája azt sugallta, hogy nincs talaja a nézők nélkül. Amikor pedig partnerre talált bennük, hatalmas energiával dolgozott.
Kvintett (Fotó: Bíró Márton)
Egyfajta hatalomátadással foglalkozott a belga Alexandr Manuilov koncepciója mentén szerveződő Az állam című színházi esemény is, és az idei TESZT programjából talán ez fokozta a legmagasabb szintre a színházi szerepek összemosását. A produkciónak nincs rendezője, nem voltak színészek, nem volt dramaturg, jelmeztervező stb. Szinte mindent a nézőkre bíztak. A színház stúdiótermében körbe voltak rendezve a székek, sötétségbe borult a tér, ezt a középen elhelyezett asztal bontotta meg, amelyet erős fény világított. Fölé volt lógatva egy mikrofon, a közepén egy doboz, alatta egy fémvödör. Kínos percek következtek, majd suttogás, fészkelődés. Körülbelül tíz perc után végül valaki felállt, kiment az asztalhoz, és kinyitotta a dobozt. Borítékok voltak benne, hát kinyitotta a legfelsőt, és felolvasta: „Az előadás öt perc múlva kezdődik”. Megkönnyebbült és háborgó kommentárok következtek. A mit sem sejtő nézők egyik fele a csúszás miatt panaszkodott, a másik fele örült, hogy végül is lesz előadás. De nem történt semmi se öt, se tíz perc múlva, így nagy nehezen beindult a folyamat: egyesével mentek ki néhányan a nézők közül felolvasni egy-egy levelet.
Az állam (Fotó: Bíró Márton)
A tartalom két gondolati szálon futott. Egyrészt megismertük Plament, aki egy csalódott bolgár ember, és a társadalmi-politikai folyamatok miatt úgy dönt, felgyújtja magát a parlament épülete előtt. Az ő pár soros levelein kívül voltak, amelyek a színházról beszéltek. „Az előadás elmarad, mert nincsenek színészek.” Vagy „elmarad, mert nincs rendező”, illetve „elmarad, mert nincs rá támogatás” stb. Ezek a mondatok egyfelől a fenti kritikai élbe illeszkedtek, másfelől a színház működési mechanizmusáról beszéltek: az az üzenet sugárzott belőlük, hogy egy előadáshoz pénz és egy csapat színházi szakemberek kell. Mintha nem is lenne szükség nézőre. Azonban az, ami a levelek felolvasásával történt, maga a produkció volt, pont azoknak a színházi alkotóknak a kivonásával, akiknek a nélkülözhetetlenségét a leírt szavak hirdették. Tehát trükkösen, frappánsan fonódott egybe a forma és a tartalom Az állam esetében.
A jelenlévők megkapták a rendező, a koreográfus, a dramaturg és az előadók hatalmát is. Olyan sorrendben olvasták a leveleket, ahogy akarták, olyan hangsúlyozással és tempóban, ahogy jól esett, szabad mozgással, gesztusokkal, akár kommentárokkal. Volt, aki nem akart élni az ölébe hullott lehetőséggel, és olyan is, aki kiment a teremből. Azonban voltak bőven, akik az előadói pozícióra pályáztak. A bátrabbak kezdték, akadt, aki letáborozott az asztalhoz, és sorban több levelet is felolvasott, különösebb kommentár vagy tét nélkül, feladatként kezelve. Tanulságos élmény volt azonban, amikor egy bátortalanabb néző bontott ki egy borítékot, és elkezdte felolvasni: valakinél ott volt ugyanaz a levél, és együtt akarta olvasni a kint lévő emberrel. Ekkor az eredeti olvasó megállt, és azt mondta: „ez az én pillanatom”. Ekkor csend lett, és habár pár perc erejéig visszazökkent az esemény egyfajta kőszínházi mederbe és atmoszférába, megértettük, hogy van, akinek pusztán a pár perces szereplés is fontos és hatalmas lépés a passzív befogadáshoz képest. Valamint az is kiderült, hogy a jelen lévő heterogén csoport különböző szándékú, temperamentumú és eltérő színházi élményeket átélt tagjai számára is hasznos, tanulságos és akár élvezhető is Az állam, eltérő módon és mértékben.
Az állam (Fotó: Gergely Borbála)
Még többen igyekeztek bebújni a rendező szerepébe. Ötletek merültek fel, egy-egy néző a társaihoz kezdett beszélni. Felmerült például a kérdés, hogy sorban vagy a borítéktorony rendjét megbontva haladjunk az olvasással. Az is, hogy daráljuk-e le gyorsan a levelek olvasását, vagy kezdjünk is velük valamit. A tartalomra vonatkozólag is elhangzottak kérdések: Mi a baja pontosan Plamennek?; Plamen hány éves lehet?; Vajon tényleg öngyilkos lesz? és így tovább. Ezekre a kérdésekre azonban nem érkezett válasz, a kezdeményezésekben nem született megegyezés, többnyire lógtak a levegőben. Ez alól két kivétel volt, az esemény második felében látszott egy közösségi rendszer kialakulása a teremben. Először egy néző megszavaztatta, hogy maradjunk-e, olvassuk-e végig a leveleket. Ezt kézfeltartással megszavaztuk, és ekkor még azok az emberek is aktívan részt vettek, akik egyébként végig csendben ültek a székükön, tehát bebizonyosodott, hogy végül is senki sem teljesen passzív, csak eltérő mértékű a részvételi szándék. Kicsivel később a fémvödörre terelődött a figyelem. Gyújtsuk fel a leveleket! Ezzel kapcsolatban már nem volt szükség szavazásra, egy tucat ember körül állta az asztalt, előkerült egy öngyújtó, és már égtek is a papírok – senki nem lépett közbe. Habár egy-két perccel később egyedi döntés alapján eloltották, ez volt a legkreatívabb és legbátrabb megoldás Az állam során.
Az állam (Fotó: Bíró Márton)
Mindent összevetve nem egy színházi előadás befogadói, hanem egy színházi közösségi élmény résztvevői lehettünk. És nem mellesleg egy olyan konceptuális munka részesei, amely a színház és az államhatalom között párhuzamot von, és a címmel összevetve a történteket, a passzív alárendeltség helyet a civil aktivizmus lehetőségét hangsúlyozza, a saját akarat érvényesítésére buzdít. Alexandr Manuilov koncepciója egy személyes sors és egy technikai elgondolás szálaiból épít minden egyes alkalommal különböző, soha meg nem ismételhető szövetet. Végül kiszólt a levelek írója a résztvevőkhöz: Mire várunk?; és az utolsó borítékban: Miért nem kapcsoljuk fel a fényeket, és kezdünk el beszélgetni?. A többes szám első személy használatával az ötletgazda még egy utolsó hangsúlyt helyez arra, hogy habár ő hivatalosan színházcsináló, egy a nézők közül. És arra is, hogy nem muszáj megvárni, amíg egy stúdióterem és egy koncepció rákényszerít minket a csapatmunkára, az együtt gondolkozásra, hanem a színházi kereteket lebontva is megtehetjük azt, bármikor. És nem volt teljesen hiábavaló a próbálkozása: a termet elhagyva nem fejeződött be az „előadás”, az emberek tovább beszélgettek a történtekről.
A kilencedik Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón tehát fokozódás, lépcsőzetes építkezés volt megfigyelhető a színházi önreflexió tekintetében. Eltérő módon és mértékben foglalkoztak ezzel (is) a produkciók, aminek az volt a pozitív hozadéka, hogy a fesztiválozók hozzá tudtak szokni ehhez a típusú élményhez, és a formák egymás mellé állítása által az előadások sokféle kölcsönhatásba léptek. Egy vázlatot kaptunk az európai közösségi színházakról és arról a nézői attitűdről, amely azt Közép-Kelet-Európában fogadja. A TESZT számos más tétje mellett ez is a fesztivál minőségét hangsúlyozza.
(Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó: 2016. május 22-29, bővebb információ és képanyag elérhető a honlapjukon vagy a Facebook oldalukon.)