Žižeket olvasni mindig jó, attól függetlenül, hogy egyetértünk-e a gondolataival, vagy mélységesen felháborít állandó képzettársításokkal tarkított agyvihara, illetve, hogy követhető, logikus gondolkodónak vagy a szinkretizmus vezető sarlatánjának tartjuk. Mindegy, hogy ökopolitikai kirohanást intéz, vagy egy aktuálisan felkapott nézet vagy trend ellen ágál, netán operákról beszél, és szinte kényszerít, hogy Wagnert hallgassunk, mert szerinte e nélkül néhány hegeliánus tétel egész egyszerűen értelmezhetetlen. Žižek stílusa, retorikai fordulatai, gondolatszövevényei ugyanis mindig valami hétköznapi, valami megfogható, valami egyszerű, mégis meghökkentő, nem utolsósorban valamilyen vicces szituáció, illetve anekdota köré fonódnak, ami azt a látszatot kelti, hogy az általa tárgyaltak tulajdonképpen a legegyszerűbb, a legemberibb létezést taglalják, az emberi lét abszurdumaiból táplálkoznak.
Kézenfekvő, hogy ha ennyire vicc-centrikus a gondolkodásmódja, akkor a meglehetősen terjedelmes publikációs listából válogatva csokorba kellene gyűjteni a bonyolult elméleti traktátusokat megvilágító egyszerű, és talán sokak által jól ismert vicceket, illetve azok permutációit, amelyek már diskurzív létükkel is felidézik, teszem azt Lacan egy-egy sokkoló, szofisztikált, pszichoanalitikus és esetenként idioszinkratikus gondolatmenetét, viszont annak minden súlya nélkül. Tessék elképzelni, ahogy végre teli szájjal röhöghetünk egy-egy kanti tételen vagy freudi mélylélektani meglátáson, de könnyezve-gurgulázva kacaghatunk Marx és Hegel kijelentésein is (ráadásul senki nem sértődik meg): teoretikus, metakacajt generáló, igazi agymunkát igénylő hahotagyűjteményről van ugyanis szó. Ha eddig úgy vélte valaki, hogy a komoly elméleti fejtegetések szükségképpen nélkülözik a poént, esetenként az obszcén viccet, a kaján vigyort, netán a fuldokló röhögést, gondolja újra mindezt, és emlékezzen Wittgenstein mondatára, miszerint egy komoly és igazán jó filozófiai művet meg lehet írni úgy, hogy kizárólag viccekből álljon. Nos, a Žižek’s Jokes [Žižek viccei] című könyv pontosan ez a kategória.
Nem kell persze rögvest valami tudományosan strukturált, korszakokat vagy vicceket kategorizáló műre gondolni – ez talán nem is lenne túlzottan adekvát megközelítése a témának, és persze Žižek stílusának. Rá jellemző módon elég erősen indít a kötet, amolyan žižeki in medias res jelleggel: az első vicc nem is annyira vicc, mint inkább kőkemény logikai játék, azonban a szokásos, tudományos diskurzusra tompított verzió helyett itt a de sade-i változat teszteli az olvasó teherbírását. Lacan három elítéltről szóló játéka (három elítélt közül azt engedi szabadon a börtönigazgató, aki eltalálja, hogy a rendelkezésre álló öt korongból [három fehér és két fekete], melyek közül hármat a felügyelő a fogvatartottak hátára illeszt, milyen színű korong került az illetőre, miközben ő csak a másik két elítélt korongját látja – itt lehet lejátszani a szituációt) itt egy brutális gruppenként jelenik meg, amelynek így az eredeti logikai értelmezéstől eltérően szélesebb spektrumú értelmezési tartománya keletkezik. Ezután egyre sorjáznak a zsidóviccek, a „kedvesen obszcén” nácis, Jézusos, jugoszláv, kommunista és természetesen az elmaradhatatlan, házastársi életre vonatkozó poénok – a kötet szerkesztője, Audun Mortensen minden esetben akkurátusan dokumentálja eredeti fellelhetőségüket, aminek segítségével az érdeklődő olvasó azonnal visszatérhet a filozófiai-pszichoanalitikus kontextushoz is, ha úgy tartja kedve.
A vicc kérdése persze – pláne pszichoanalitikus kontextusban – korántsem vicc: nem szükséges hosszan értekezni Freud híres tanulmányáról, melyben a vicc és a tudattalan kapcsolatát boncolgatja, revelatív példákkal rámutatva a poén véresen komoly hátterére. Tulajdonképpen Žižek összegyűjtött viccei is ezt a freudi orientációt erősítik, hiszen egy pillanatig sem feledheti az olvasó, hogy a néhol megbotránkoztató, néhol obszcén, néhol pedig inkább csak keserédes somolygást kiváltó, jellemzően rövid viccek rendkívül összetett és tudós diskurzusnak ágyaznak meg. Bár a könyv szerkesztője, Audun Mortensen tisztességesen dokumentálja a rövid szösszenetek fellelhetőségét (a kötet első harmadában egyébiránt eleddig kiadatlan, csak kéziratokban fellelhető poénok szerepelnek), tulajdonképpen a viccek tálalása már önmagában is gondolatébresztőnek bizonyulhat, hiszen Žižek munkásságának kontextusában az olvasó már eleve a žižeki toposzokat látja felvonulni minden egyes oldalon. Mindennek fényében senki ne számítson felhőtlen, minden elméleti zsibongást nélkülöző, koncepciótlan szórakozásra: sokkal inkább afféle kivonat, esszencia ez a gyűjtemény, amely a különböző elméleti kereteket az adott teóriák említése nélkül is képes felvonultatni, esetenként egészen komplex módon működtetni. Hisz ki ne lendülne bele azonnal egy bonyolultabb pszichoanalitikus fejtegetésbe, ha olyan viccel találkozik, mint a következő:
„– Mi a különbség a játékvonat és a női mell között? – Semmi: mindkettő gyerekeknek van kitalálva, de felnőtt férfiak játszanak velük leginkább.” (70. o. Saját ford. – D. Z.)
A Žižek’s Jokes mindazonáltal bárminemű Žižek-előtanulmány vagy filozófiai, pszichoanalitikus, netán politikai diskurzusra való különösebb fogékonyság nélkül is fogyasztható, bár mellékhatásként – az olykor-olykor felbuggyanó gurgulázó nevetés mellett – nem zárható ki, hogy az olvasó kritikai kontextusba kezdi helyezni a frissen hallott vicceket is. Mindez persze már túlmutat a kötetben fellelhető poénokon, amelyeket a borítón olvasható csalogató alcím hatására egyszeri nekifutásra is magunkévá tehetünk: „Did you hear the one about Hegel and negation?” [„Ismered a viccet Hegelről és a tagadásról?” Saját ford. – D. Z.]
(Žižek’s Jokes. Szerk. Audun Mortensen. Cambridge, Massachusetts: MIT Press, 2014. 148. o.)