Ahogyan már a címből is sejteni lehet, a Beépített koszorúslány (Undercover Bridesmaid. Matthew Diamond, 2012) egy amerikai romantikus vígjáték rózsaszín kis ruhákkal, csacsogó hölgyekkel, esküvői idillel. A film főszereplője egy nyomozó, aki sértett nőként mindezek ellen van egy „váratlan” fordulatokkal teli történetben. Aki látta a Beépített szépség (Miss Congeniality. Donald Petrie, 2000) című hasonló műfajú és narratívájú vígjátékot Sandra Bullock főszereplésével, annak egy silány utánzatnak tűnhet ez az alkotás. Nem is beszélve arról, hogy a Beépített koszorúslány a Beépített szépségéhez hasonló képsorokat (például a bomba megsemmisítése a fináléban), történet- és karakterelemeket – lányok harcait, komor és dühös, de a végére megenyhülő nyomozónőt és kreol bőrű, izmos, kedves, érzékeny mintapasit – tartalmaz.
A határozott, komoly személyiségű nyomozónőnek, Tanyanak (Brooke Burns) be kell állnia testőrnek (koszorúslányként) a menyasszony mellé, akivel eleinte úgy tűnik, hogy nehezen fog tudni együtt dolgozni a köztük lévő ellentétek miatt. Daisy (Nicole Paggi), a menyasszony – apuci egyetlen kislánya – rózsaszín buborékban él, mígnem egyszer csak névtelen fenyegető levelek bonyolítják a család életét. Tanya a násznép tudta nélkül, feltűnésmentesen beépül a társaságba, mint Daisy egyik régi barátnője, hogy kiderítse, ki küldi a leveleket. Ki hinné, hogy a történet végére a két nő elválaszthatatlanul jóban lesz?
A jelenetek és a történet túlbonyolításáról persze szó sincs. A képek csak annyit mutatnak meg, és a dialógusok is csak annyit árulnak el, amennyi feltétlenül szükséges a történet megértéséhez. Például a jelenetet, amikor kiderül a testőr tartózkodó, szkeptikus személyiségének valódi oka – a vőlegénye faképnél hagyta az oltár előtt –, biztosan megható pillanattá akarták tenni az alkotók, de nevetségesen rövid lett, és túl lényegre törőre sikerült a fekete-fehér flashback. Főként a jelenetben elhangzó párbeszéd kelti a hiány és a kibontatlan cselekmény érzetét. A pap felteszi az ominózus kérdést: „Akarod-e?” A férfi válasza: „Tanya, én elmegyek.” Aztán elviharzik. A nőt elhagyták, így történt, kész. Mehetünk tovább. Alig egy percig tart a jelenet, ennyi idő alatt pedig a néző sem beleélni nem tudja magát a szituációba, sem a főszereplőt nem sajnálja meg, de még csak meghatódni sem tud. Holott ez adná a film valódi témáját: a nő gyászának és a megbocsátani tudás képességének a motívumai által szájbarágó morális tanulságot erőltetnének ránk. A film üzenete ugyanis az, hogy legyünk nagylelkűek és engedjük el régi sérelmeinket ahhoz, hogy új barátokra és szerelemre találhassunk. Mondanom sem kell, hogy a romantikus vígjátékokban ez fölöttébb elkoptatott mondanivaló.
A sztori helyszíne az ehhez hasonló filmre vitt történetektől megszokott, „átlagos” környezet. Egy gazdag család gyönyörű villája, tágas, tökéletes kerttel, ahol szinte minden nő szívesen tartaná saját menyegzőjét. A színhely maga mintegy előrevetíti az álomesküvő szerencsés kimenetelét és végül az amerikai álom beteljesülését is. Viszonzott szerelem, házasság, gazdagság, boldogság. Mi kell még?
A főszereplő karakterek, Tanya és Daisy eleinte két ellentétes személyiségnek tűnnek, de végül mindketten megcáfolják a szőke nőkről alkotott előítéleteket (ahogy az egy ilyen filmben szintén kötelező mozzanat). Két szöszi, de valójában egyik sem olyan, mint amilyennek először látszik. A marcona nyomozónőben ott rejlik a sértett nő, aki kedves és szeretetteljes is tudna lenni, ha továbblépne a múlt sérelmein. Tökéletesen sminkelt arcú és edzett testű, akivel jobb, ha nem húz ujjat egyetlen férfi sem. A tipikus kemény nő, akiből végül mégis kenyérre kenhető örök barátnő válik. Daisy pedig belibben a tökéletes frizurájával, a barátnőjével telefonálva, rózsaszín táskával és virágos kisruhában, fittyet hányva a saját épségéről szóló tárgyalásra, de végül róla is kiderül, hogy nem csak egy buta, gazdag leányzó, hanem tele van szeretettel, energiával és optimizmussal. Valahol félúton találkoznak. Két nő, akik összecsiszolódnak, és mindkettejük személyiségéből átragad valami a másikra, tanulnak valamit egymástól az események végére, hogy pozitív irányú karakterfejlődés menjen végbe. Ilyen esetre is számos példát találhatunk az amerikai romantikus vígjátékok gazdag tárházából, például a Doktor Szöszit (Legally Blonde. Robert Luketic, 2001), mikor a molettebb manikűrössel vagy a szigorú tanárnővel barátkozik össze az okos szöszi, így ez sem tekinthető kivételes ötletnek és bravúros újításnak. Vagyis a film a már ezerszer látott kliséket sorakoztatja fel, mind a történet, mind a karakterfejlődés szempontjából. 83 perces alkotás, amelynek szinte egyetlen perce sem tud több ízt kihozni az izgalmasnak tűnő, „akciójelenetekkel” tarkított vígjáték szokásos főzelékéből. A levelek feladóját természetesen elfogják, a két nő összebarátkozik, a sértett nyomozó elengedi fájdalmait, és ennek köszönhetően új partnerre és barátnőre talál.
Nemcsak a film üzenetének megértéséhez nincs szüksége a nézőnek hosszas töprengésre, de az aláfestő zenék is minden pillanatban vezetik a közönséget. Már-már zavaró, hogy nincs olyan jelenet a filmben, ami csendben zajlana. „Akciójeleneteknél” sejtelmes, izgalmat fokozó hangok. Egyik főszereplőnk rosszkedvű? Jöhetnek a sírós etűdök. Ha pedig vidámak, akkor elő a szórakoztató dallamokkal. A kameraszögek és a képek nem túl változatosak, a jelenetek lényegre törőek és túlságosan rövidek, kivéve egy feleslegesen elnyújtott eseményt, amikor az esküvőt megelőző napokban a násznép focimeccset játszik, és a lassított képsorok unalmassá, mesterkéltté és emiatt nevetségessé teszik az epizódot.
A film hangulata alapvetően vidám, és kicsit bugyután ugyan, de szórakoztató, viszont izgalmasnak aligha nevezhető. A fordulatok nem váratlanok, az első pár perctől lehet tudni előre a film végét, és minden jelenet után a következőnek a tartalmát. Mintha a néző egy autó sofőrje lenne, aki a már megszokott útján jár a munkahelyéről a lakásába. Tudja, hogy mikor jön nagyobb kanyar, veszélyesebb kereszteződés, zebra vagy forgalomirányító lámpa.
Összességében a Beépített koszorúslány egy vasárnap délutáni kikapcsolódásnál nem nyújt többet. De még talán annak is gyenge. Másnapra elfelejti az ember, hogy ezt látta a televízióban vagy a moziban. A történet pofonegyszerű és sablonos, a színészek alakítása pedig lapos. Rövid, nem kimondottan frappáns, sem túlzottan humoros párbeszédek, egyszerűen kivitelezett részletbemutatások, kimagaslóan érdekes vagy izgalmas karakterek mellőzése, fantáziátlan látványvilág egybegyúrása, a Beépített szépség újrajátszása más szereplőkkel, szépségverseny helyett egy esküvőn lebonyolítva – ennyi a Beépített koszorúslány. Kevesebb átvett mozzanattal, izgalmasabb, kibontottabb akciójelenetekkel és több humorral talán a jelen mű is több lehetett volna egy egyszer (is alig) nézhető filmnél.