Hollywood a csodabogarak világa, efelől nincs kétség. Az évek bebizonyították, hogy az álomgyárban megforduló nagyágyúk, akiket a közönség ismer és szeret, gyakran mocskos és hedonista életvitelt folytatnak, akkor is, ha a róluk mutatott kép ezt tagadja. Inszomniások, alkoholisták és egyenesen eszeveszett figurák fordultak meg az évtizedek alatt Hollywoodban, mégis a világnak ez a kis szelete gyártotta a legcsodálatosabb történeteket, amelyeket az emberiség ismer. A modern csodabogarak között akad egy különösen figyelemre méltó testvérpár, Coenék. Joel és Ethan Coen az iparág egyik legegyedibb szájízével bíró rendező és író párosa. Alkotásaik fekete humorral átitatott brutális mivolta korszakalkotó műveket eredményezett, és a két testvér neve a mai napig nagy figyelmet kelt, ha új filmet készítenek. Hogy minek köszönhetik ezt a sikert és rajongást? Nos, nem olyan egyszerű konkrétan megmondani, a Coen testvérek sikere ugyanis komplex rendszerek apró fogaskerekeinek művészete, a látvány, a dialógus, a humor, valamint a vér és erőszak olyan egyvelege, ami találkozik a képalkotás okozta festőiséggel. Elég, ha a Fargo (Joel Coen, Ethan Coen, 1996) havas tájaira vagy a A nagy Lebowski (The Big Lebowski. Joel Coen, Ethan Coen, 1998) lidérces, drogos vízióira gondolunk. Van valami megmagyarázhatatlanul különös ebben a művészetben, valami revolucionista és előremutató. Az előremutatás egyik tanúbizonysága az Ave, Cézár! (Hail, Caesar! Joel Coen, Ethan Coen, 2016) című film, és okkal van ez így.
Az Ave, Cézár! az 1950-es évekbe kalauzolja gyanútlan nézőjét Eddie Mannix (Josh Brolin), a nagy Hollywoodi „fixer”, azaz megoldóember szemein keresztül. Ő a Capitol Pictures legjobbja, akit akárhová szólít a kötelesség, mindig ott terem, és mindent kitűnő profizmussal csinál, legyen szó kényes színészről, elrontott házasságról vagy akár a film fő konfliktusát kiváltó emberrablásról. Történetesen a Capitol Pictures leghíresebb üdvöskéjét, Baird Whitlockot (George Clooney) elrabolják, és rejtélyes indokkal váltságdíjat követelnek a nagynevű sztárért cserébe. Azonban Baird Whitlock elrablása még a kisebbik gond, a nagyobbik probléma, hogy Baird annak a címben is említett filmnek a főszereplője, amelynek a forgatását most fejeznék be, és a halasztás súlyos pénzáldozatotat követel a stúdiótól. Így tehát nemcsak a stúdió legnagyobb sztárja forog kockán, hanem az egyik legnagyobb dobása is, az Ave, Cézár! című film. Habár a Coen-film cselekményének gerincét Baird elrablása adja, maga a történet ennél sokkal többet karol fel, ugyanis az 50-es évek stúdióvilágának velős részét górcső alá veszi: a western, a musical, valamint a magasröptű drámák világába is betekintést adva ismerhetünk meg hollywoodi csodabogarakat, kíváncsiskodó újságírókat, különös színészeket és keserű sorsokat egy végtelennek tűnő gépezetben, ahol csak azok látják át az egészet, akik a torony legtetején ülnek. Eddie, akit a csodás Josh Brolin játszik, pontosan ilyen figura, aki olyan közel kerül a hollywoodi trónhoz, hogy onnan mindent belát és mindenkiről mindent tud. Szerepe nem kifejezetten nyer nagy teret, ő maga is küszködik pozíciójának nehézségeivel és jelentőségével, de valamilyen szinten mindegyik szereplő a helyét keresi a nagy egészben, kergetve az álmot, amit Hollywood kínál. Végignézhetjük például egy western sztár átalakulását, egy férfifaló színésznő házassági drámáját, és számos különc figura szenvedését az álomgyárban.
De mégis, hogyan nyilvánul meg az Ave, Cézár!-ban a Coen testvérek korábban említett revolucionizmusa? A Coen testvérek munkássága mindig is előremutató volt, mind formailag, mind szerkezetileg. Filmjeikben többszörösen megidézik a klasszikus Hollywood elemeit és teszik azokat újjá. Olykor finomhangolnak a filmek szerkezetén, narratíváján vagy kísérleti elemeket helyeznek be, amelyeket évek múlva is próbálnak mások hangulatban megidézni. A leghíresebb ilyen példa a Fargo, amely megjelenése után évekkel később is stílusban hozzá kísértetiesen hasonló filmek sorozatát hozta, amelyek havas tájakon játszódó, sötét humorral fűszerezett krimik voltak, mint például A nagy kaszálás (The Ice Harves, Harold Ramis, 2005). Az Ave, Cézár! pedig elég erősen inspirálhatta a Volt egyszer egy… Hollywood (Once upon a time in… Hollywood. Quentin Tarantino, 2019) elkészülését, amely az 1960-as és 70-es éveket karolja fel. A régi korok mozijai előtti mély tisztelgés ugyanis kísértetiesen hasonló, bár a 2020-as évben David Fincher is megajándékozott minket a Mank (Mank. David Fincher, 2020) című alkotással, amely az 1930-as évek Hollywoodjába enged betekintést. Ugyanakkor, ha ez az áthallás meg is állja a helyét, akkor sem beszélhetünk többről, mint külsőségekről. Tarantino és a Coen testvérek filmjei tónusukban merően eltérőek, de mégis hasonlóak annyiban, hogy humorral és fantáziával közelítik meg a filmezés régebbi korszakait. Az Ave, Cézár! azonban szerkezetileg nagyobbat markol és többet ad, mint a fent említett alkotások. Ennek oka egyrészt az, hogy játékideje lényegesen rövidebb vetélytársainál, és ezt jól is használja, másrészt pedig a korszakot nem a néző feltételezett előismereteire alapozva idézi meg, hanem nézőjét lassan és biztosan ringatja bele az 50-es évek világába, különösképpen figyelve arra, hogy minden akkortájt népszerű dologgal találkozzon a néző. A Volt egyszer egy… Hollywood ugyanezt valóságosan létezett tévéműsorok említésével, márkák és valós személyek ábrázolásával próbálja megteremteni, egyfajta realisztikus alternatívát mutatva a történelem egy szegletéről, azonban a néző előzetes tudás híján könnyen elveszhet a történetben, és a Hollywoodnak címzett szerelmes levél könnyen unalomba fordulhat át. Coenék filmje ezt sikeresen kerüli el a több perces, a nézőt akár meglepő betétekkel, amelyek fiktív filmekbe engednek betekintést. Bár ezek a fiktív alkotások kissé romantizálva és helyenként erősen humorral átitatva jelennek meg, de azt a célt szolgálják, hogy teljesebb rálátást adjanak a korra és annak világára.
Az Ave, Cézár! legnagyobb ütőkártyája, a hatalmas szívén és stílusán kívül, mégis az, ahogy humorral és könnyedséggel kezeli karaktereit és világát. Ez egyrészt annak köszönhető, hogy a legkisebb mellékszerepekben is olyan színészek jelennek meg, mint Ralph Fiennes, Jonah Hill, Scarlett Johansson vagy akár Christopher Lambert. Könnyed, mulattató és szellemes, enyhén baráti, de olykor fenyegetően őszinte kritikája ez az 50-es éveknek, a kommunizmusnak, a vallásnak, és úgy általánosságban a fogyasztói társadalomban élő embereknek. Azonban akármennyire is várjuk a boldog befejezést, sajnos itt csak egy melankolikus beletörődést kaphatunk.
Habár a Coen testvérek mozija kecsegtető kritikákat kapott, a közönség nem kifejezetten szerette, és végül a kevésbé ismert darabjaik közé került a film. Az említett Tarantino és Fincher mozi árnyékában az Ave, Cézár! még annyit sem kap a reflektorfényből, amennyit érdemelne, de ez talán így van jól. Coenék filmjei között számos olyan alkotás van, amelyet mindenki ismer és szeret, de csakúgy, mint ők maguk, néhány filmjük annyira egyedi, különleges és magával ragadó, hogy amikor az ember rájuk lel, éhezni fogja azt az igényes szórakoztatást, amelyet egy-egy Coen-film kínál. Habár az Ave, Cézár! sokaknál elhasalt és mára jóformán a feledésbe veszett, mégis az egyik legfényesebben ragyogó csillaga egy kiváló rendezőpáros életútjának.