Az új mutánsoknak (The New Mutants. Josh Boone, 2020) már a pandémia előtt sem volt szerencséje: a film körülbelül három évet töltött dobozban, hol a 20th Century Fox stúdió tulajdonosváltása miatt, hol pedig azért, mert egy másik, jobban várt képregényfilm lekörözte volna a mozikasszáknál. A koronavírus-járvány mozikra gyakorolt hatása végül megadta a kegyelemdöfést: „most már mindegy” hozzáállással került 2020-ban a nagyvásznakra; a jelenlegi bizonytalan helyzetben ki tudja, különben mennyit csúszott volna még Az új mutánsok bemutatója. Ráadásul az X-Men: Sötét Főnix (X-Men: Dark Phoenix. Simon Kinberg, 2019) után az X-men-rajongók a maradék lelkesedésüket is elvesztették, ahogyan a filmhez készült plakátok is többet árthattak, mint használhattak, hiszen egyenesen trashfilm látszatát keltik.
A film a legtöbb X-men történet központi problémáját, a tinédzserek identitásválságát, útkeresését ötvözi azokkal a horrorfilmekkel, amelyekben az adott személy az egyéni félelmeivel szembesül. A két alapkonfliktus nagyon jól működik együtt, hiszen a mutánsok képességei valamilyen stresszhelyzetre adott válaszként jelennek meg, majd képességtől függően okoznak további szorongásokat a gyakorlatlan mutánsok számára ‒ ahogyan azt a Xavier-iskola köré szerveződő történetekből már ismerhetjük. A korábbi X-men filmekben azonban nem mindig volt megalapozott, hogy kinek milyen képessége jelentkezett az adott helyzetben, illetve kevés karakternél ismertük meg a mutáció körülményeit. Az új mutánsok azonban szinte minden szereplőhöz társít háttértörténetet, és az egyes stresszhelyzetekre, félelmekre adott mutációs reakció is sokkal meggyőzőbb, mint a franchise korábbi filmjeiben. Például Sam (Charlie Heaton) klausztrofóbiás pánikrohamot kap egy bányában, mikor jelentkezik a képessége, így a nagysebességű repülésnek és erőtérnek köszönhetően ki tud törni a felszínre. Az egyéni félelmek és a mutáns képességek szorosabb összefüggése ezt a történetet is a tinédzser-problémákat fókuszba állító filmek közé helyezi, azonban az X-men filmekre jellemző nagy társadalmi szembenállás vagy politikai dráma helyett ezek kiindulópontjaira, az egyéni változásokra helyezi a hangsúlyt. Ezáltal sokkal kerekebb lesz a történet, hiszen nem osztja meg a nézői figyelmet az egyéni és a társadalmi problémák között.
A tinédzserkori félelmek, kételyek egyik visszatérő megközelítésmódja a filmben a Buffy, a vámpírok réme (Buffy the Vampire Slayer. Josh Whedon, 1997-2003) című sorozat előtti tisztelgés. Ez a tévésorozat szintén a tinik és a fiatal felnőttek válságaira reflektál darkfantasy allegóriák segítségével, és főszereplője, Buffy is egyfajta mutáns, szuperereje miatt kívülálló, aki másnak, kortársaitól különbözőnek érzi magát. Bár ő így látja magát, de sok tinédzserhez hasonlóan neki, illetve barátainak is olyan problémái vannak, amelyeket a valóságban átlagemberek tapasztalnak meg: első szerelmi csalódás, elvált szülők gyermekének lenni, elveszíteni egy fontos családtagot, kötelességek miatt lemondani valakiről, akit szeretünk, stb. A sorozat fő üzenete, hogy akik ezeken a nehézségeken mennek keresztül, nincsenek egyedül, még akkor sem, ha gyakran úgy érzik. (Ezt a stáb tagjai foglalták össze a sorozat 20. évfordulójára készült interjúban.[1]) A háttérben futó két Buffy-jelenet pedig külön is kapcsolódik Az új mutánsok cselekményéhez, előre jeleznek egy-egy fordulatot. Így Tara és Willow, a Buffy szereplőinek csókja megy a háttérben, majd nem sokkal később a mutánsok közt is kialakul egy leszbikus szerelmi szál. A sorozat Hush című epizódjának szörnyeire pedig igencsak hasonlítanak az egyik mutánst üldöző mosolygó szörnyek, illetve a kérdéses epizódból is láthatunk egy jelenetet a filmben.
Az új mutánsok alapszituációja gyakorlatilag horrorklisékre épül, azonban ezeket nagyon jól kombinálják a fentebb említett mélyebb tartalommal. A film sztorija szerint öt tinit tartanak fogva egy speciális elmegyógyintézetnek mondott helyen, ahol életük minden pillanatát megfigyeli és szabályozni próbálja egy pszichiáternő, aki egy nagyobb szervezetnek dolgozik. A klausztrofób helyszínen a szereplőknek nem csak fogvatartójukkal, de saját félelmeikkel, traumáikkal is szembe kell nézniük. Az Az (It. Andy Muschietti, 2017) című filmhez hasonlóan jelennek meg ezek a félelmek, ám az Azzal ellentétben ezek a jelenetek nem lettek nevetségesen túlzóak, és látszólag az új mutánsok sokkal eredményesebben küzdik le démonaikat, mint a Vesztesek Klubja.
A film atmoszférája jól kiegyensúlyozott, nincsenek benne kifejezetten ijesztő jelenetek, (inkább csak kellemesen nyomasztó hangulat jellemzi), de nem is fordul át minden jumpscare-nél önparódiába. A helyszín megvilágítása és az operatőri munka nem igazán kiemelkedő, ugyanakkor jó alapot teremt a karakterdrámákhoz. A színészek mind meggyőzők voltak, mégis kiemelkednek Anya Taylor-Joy valamint Charlie Heaton alakításai. Az is igaz viszont, hogy az ő karaktereik kapták a legmegrázóbb háttértörténeteket, így a többiekhez képest a szerepeik is komolyabbak voltak.
Az utolsó két X-men film, az X-Men: Apokalipszis (X-Men: Apocalypse. Bryan Singer, 2016) és a Sötét Főnix óriási színvonalcsökkenést jelentett a franchise történetében. Hiábavaló a nagyszabású látványvilág, ha az addig érdekes karakterek szájába semmitmondó dialógusokat adnak, az új karaktereket kidolgozatlanul írják meg, és rossz színészekre bízzák az eljátszásukat, a morális dilemmákat pedig érdektelen, illetve nevetséges konfliktusokkal váltják fel. Az új mutánsok elé már csak az elődei miatt is elvárások nélkül ültem le, de kellemes meglepetésként ért, hogy szöges ellentéte az Apokalipszis és a Sötét Főnix melléfogásainak. Sokak számára egyszerűbbnek tűnhet a kamaradráma-jelleg miatt, azonban sokkal alaposabban járja körül a választott témát, mintha kétszer ennyi szereplőt szórt volna szét számtalan helyszínen. Az akciójelenetek itt indokoltak és kellőképpen látványosak, együttműködnek a történet gondolatiságával, nem pedig helyettesíteni próbálják azt.
Mindazonáltal a rajongótábor belefáradt a hosszadalmas várakozásba, és maga a film is bizonyos értelemben aktualitását vesztette. Az új mutánsok ugyanis jól érzékelhetően bevezető résznek készült egy több részes mellékághoz a franchise-on belül, ez azonban meghiúsult a tulajdonosváltással, ami mégiscsak méltánytalan befejezés egy húsz éves filmfolyam esetén. A sikertelenséghez továbbá hozzájárulhatott, hogy sokat vesz el a filmélményből, ha nem ismerjük a felbukkant Buffy epizódokat, és nem tudjuk értelmezni a hasonló szellemiségben készült sorozat előtti tisztelgést. (Bár Joss Whedon remekműve kultstátusznak örvend szülőhazájában, sok országban azonban közel sem ilyen ismert.) Így viszonylag szűk réteget tud megszólítani teljes mértékben a film. Az új mutánsok tinédzserfilm, amelyhez olyan gondolatiság és utalásrendszer kapcsolódik, amelyet leginkább az a korosztály tud érteni és értékelni, akik ismerik a több, mint húsz éves Buffyt és az X-men filmeket. Aki az utóbbi csoportba tartozik, s még tinédzserkori szorongásait sem felejtette egészen el, annak alighanem tetszeni fog Az új mutánsok, aki viszont ijesztgetős horrorfilmet vár szuperhősökkel, nagyot csalódhat.