Hatalmas fába vágta a DC a fejszéjét, amikor a beszámíthatatlan, elzüllött és társfüggő Harley Quinnek saját filmet adott. Még merészebb döntés volt az, hogy a Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (Birds of Prey [and the Fantabulous Emancipation of One Harley Quinn]. Cathy Yan, 2020) című film alappillérének a női emancipációra való törekvést tették meg. A film előzménye, az Öngyilkos osztag (Suicide Squad. David Ayer 2016) még távolról sem próbálta Harley Quinnt ennyire komolyan venni. A film meghagyta annak, ami: bűnöző, szociopata, Joker megátalkodott és akármire hajlandó jobb keze. Egy nő, aki annyira vágyott egy férfi figyelmére, hogy hajlandó volt érte elveszteni a józan eszét.
Érdemes visszaemlékeznünk, hogy Joker és Harley bimbózó szerelme sosem volt alárendeltségtől és áldozatoktól mentes. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a szerelem bölcsője egy mérgező vegyi hulladékkal teli tartály, amelybe ugorva Harley bizonyítja rátermettségét és elkötelezettségét. Ez gyönyörű metaforája egy toxikus kapcsolat kezdetének. Azonban kevésbé ötletes cselekményindító mozzanat a vegyi gyár szimbolikus felrobbantása, mint kapcsolati státusz frissítés. A Ragadozó madarak legnagyobb problémája az, hogy Harley karaktere nem bír el egy teljes filmet. Mellékszereplőként a képregényekben és az előzményfilmben kiválóan működött, sőt hatalmas népszerűségre tett szert. Margot Robbie figyelemre méltó szépsége azonban kevésnek bizonyult ahhoz, hogy egy egész filmen át szórakoztassa rajongótáborát.
Harley népszerűsége vélhetően nagyrészt szokatlan külsejének és lázadó természetének köszönhető. Bár olyan női karakter, aki önmagában is megállja a helyét egy férfiakból álló csapatban, mégsem tudunk elképzelni egy független Harley Quinnt. Joker imádata és iránymutatása nélkül a karakter céltalanul kallódik Gotham alvilágában. A film egyfajta felszabadulás történetet mond el, ahol a főhős megszabadul társfüggőségétől és kivívja a saját helyét a patriarchális társadalomban. A film elején képregényszerű flashbackekben megismerjük Harley háttértörténetét, Jokerrel való megismerkedését, majd élőszereplős képekben az elhagyás körülményeit. Fontos, hogy nem saját döntéséből függetlenedik, hanem a megalázottság és a kényszer viszi erre. A helyzetet a főhős tudatfolyamra emlékeztető narrációja festi alá, valamint a cselekményt is csapongó töredékekben kapjuk meg. Ezt ugyan részben indokolja a főhős érzelmi állapota és mentális egészsége, mégis zavaró.
A Ragadozó madarak megpróbál egy ízig-vérig feminista karaktert kreálni olyasvalakiből, akit posztfeministának írtak és szerettek meg. Természetes, hogy a posztfeminista sorozatokon és filmeken nevelkedett generációk új kedvenc szupergonoszukat látták Harley Quinn-ben. Ő csakúgy, mint gyerekkoruk hősei, látszatra alkotott önálló karaktert, a felszín alatt mindvégig szerelme kedvét és karrierjét szolgálta.[1] A függetlenedést segítő hősök egytől egyig feminista, férfiak által megnyomorított női karakterek, akik a feminista ideológia által nagyra tartott női egységet hivatottak megteremteni. Fekete Kanárit a főgonosz, Fekete Maszk tartja sakkban, Renee Montaya helyett volt társa aratja le a babérokat és kap előléptetést, Vadásznő családját egytől egyig férfiakból álló bérgyilkos csapat mészárolja le. Az egyetlen pozitív, szövetségesként feltüntetett férfi karakter is árulóvá lesz.
A filmben többször is megpróbálnak szexuálisan visszaélni Harley kiszolgáltatottságával, amelyre minden esetben fizikai megtorlás a válaszreakció valamelyik női főhőstől. Ha ez sem lenne elég, a film folyamatosan adagolja nekünk az utalásokat férfigyűlölő természetére vokális eszközökkel: például Kanári a színpadon az It’s A Man’s, Man’s, Man’s World című Tom Jones-slágert énekli, egy elképzelt jelenetben Harley a Marilyn Monroe által előadott Diamonds Are A Girl’s Best Friend című dalt énekli és parodizálja ki, ami a film cselekményvilágában verés elől való menekülés, ezáltal összekapcsolja az anyagi javak reményében randevúzó nőt a férfinak kiszolgáltatottsággal és a bántalmazással. Sőt a főcímdal is fájdalmas szakításról és függetlenedésről szól, bár Joker egyetlen képkocka erejéig sem jelenik meg a filmben.
A csapat karakterei Netflix-sorozatokat megszégyenítő sokszínűséggel rendelkeznek, ami szintén összecseng a feminizmus egyenlőségre való törekvésével. Változatosak rassz, kor és szexuális identitás tekintetében, ami akár pozitívum is lehetne, ha nem menne a hitelesség rovására. Így azonban komoly nehézséget jelenthet képregényrajongóként nézni a filmet. Az akciójelenetek kissé ügyetlenek lettek, többször is bukdácsol a film, amikor verekedésre kerül a sor. Nehéz elhinni, hogy a valóságban egy 50 kilós nő képes lenne hasonló módszerekkel legyőzni egy tucat férfit, csakúgy, mint komolyan venni azt, hogy a teljes bénultságból visszatérnek a főhős motorikus képességei, mindössze pár perccel a bénító lövedék eltávolítása után.
Összességében a Ragadozó madarak kiváló példája annak, hogy a feminizmus támogatott az új hollywoodi produkciókban, mindaddig, míg nem csap át gyűlölet hadjáratba. Mindazonáltal szívesebben vesszük a függetlenedést olyan főhőstől, akire fel tudunk nézni. Az összetört szív, mint az új életmód alapja, nem állja meg a helyét. Ha valódi feminista főhőst szeretnénk, annak választania kell a függetlenedést, nem pedig önző módon belekapaszkodnia az érdekeit szolgáló eszmébe végső elkeseredettségében.
Lábjegyzet:
[1] Kothencz-Török Katalin: Elbűvölő bájkeverők: Posztfeminista boszorkányok a tévében. TNTeF, 2019/1. 31-50. 32.