Kultúrvámpírok –
Halhatatlan szeretők

A vámpír-mitológia a zombi-tematikával együtt rendkívül népszerű ötletforrásnak bizonyul az irodalmi és a filmes kontextusban. Éppen ezért nemcsak elkerülni nehéz az ismétlés csapdáját, de egyedülállót alkotni is szinte lehetetlen. Aggodalomra most azonban nincs okunk, mert a Halhatatlan szeretőkben (Only Lovers Left Alive, 2013) a vámpír-téma olyan összetéveszthetetlen szerzői stílussal rendelkező alkotó kezébe került, mint Jim Jarmusch. Korunk egyik legizgalmasabb amerikai függetlenfilmese nem először nyúl ismert mítoszhoz (a Szellemkutya [Ghost Dog: The Way of the Samurai, 1999] című filmben a szamuráj-mítoszt dolgozta fel sajátosan), hogy a jellegzetességeit megőrizve egyúttal egészen új megvilágításba is helyezze azt.

Adam (Tom Hiddleston) és Eve (Tilda Swinton), a két szerelmes vámpír a világ egymástól távoli szegleteiben él: Eve a marokkói kikötővárosban, Tangerben, míg Adam Detroitban. A férfi éppen depressziós időszakát éli, a szokásosnál is jobban szenved a világtól. Eve megérzi, hogy a férjének szüksége van rá, és odautazik, hogy együtt lehessenek. A békés nosztalgiával töltött napokat Eve húga, Ava (Mia Wasikowska) bolygatja meg kissé. A hedonista vámpírlány ugyanis „nem bír a vérével”, és Adam egyetlen bizalmasát, Iant (Anton Yelchin), pontosabban a nyaki ütőerét veszi célba.

A történet, amely két szerelmes vámpír hétköznapjait tárja elénk, a maga egyszerűségével felhívja a figyelmet arra, hogy a hangsúly nem a szüzsén, hanem sokkal inkább egy életérzés átadásán van. A film az évszázadokon átívelő párkapcsolat szépségeit és titkait hozza közel. A harmonikus viszonyt a fizikai távolság sem gyengíti, mert olyan szétfeszíthetetlen kapcsok tartják össze öröktől fogva, mint az összefonódó közös múlt, az azonos életvitel, az egymás iránti mélységes tisztelet. Még a különbözőségeikkel is erősítik egymást.

Adamet, az érzékeny, szuicid hajlamú rockert csak Eve higgadtsága és nyugalmat árasztó pozitív szemlélete tartja életben. A zenész már nem sok szépséget talál a világban, kiábrándultságát az ember által okozott pusztítás látványa évszázadok óta mélyíti. Létének elviselhetetlensége miatt még gyilkos lövedéket is készített magának. Mizantrópiáját saját maga fejezi ki a legszebben azzal, hogy az embert egyszerűen zombinak nevezi. Ideje nagy részét zenéléssel és különleges gitárgyűjteményének bővítésével tölti, miközben rejtőzködni kényszerül rajongói elől. Ő az a fajta művész, aki valószínűleg akkor is ezt tenné, ha nem lenne muszáj, egyszerűen megveti a világot és azt, ahogyan a „zombik” élősködnek a bolygón, szennyezik a természetet.

A férfi ragaszkodása a múlthoz nemcsak az antik hangszerek gyűjtésében mutatkozik meg, hanem a modern technikával szembeni elutasító viszonyában is. Ahelyett, hogy igénybe venné a tudományos vívmányokat, inkább maga barkácsol különböző készülékeket, és a több évszázados ruhadarabjaitól sem válik meg. Ezzel szemben Eve modern felfogású, halad a korral és sokkal racionálisabb.

A két pólust, a nemek örök különbözőségét és az eltérő személyiségeket vizuálisan is szépen különválasztja és szimbolizálja a szerelmespár öltözködése, illetve a városok, amelyekben élnek. Adam fekete haja és „göncei” ellenpontjait képezik Eve szőkeségének és világos ruháinak. A fekete és a fehér dualizmusa azonban nemcsak ellentétet jelenít meg, de arra is utal, hogy csak együtt képesek tökéletes harmóniát alkotni.

A vámpírok lakhelyének is jelentése van. A rendező (saját bevallása szerint[1]) mindig vonzódott a lepusztult ipari városokhoz, amelyek az elmúlást jelképezik, a filmben pedig Adam sötét világlátását vizuálisan is megjelenítik. Ezzel szemben Tangert olyan helynek tartja, ahol az emberek mindenféle mássággal szemben elfogadóak. Itt az alkoholfogyasztás helyett a hasiskultúra virágzik, amit többször hangsúlyoz az éjszakai drogárusok megjelenítésével. Tanger éjszakai képe a maga sajátos félelmet keltő atmoszférájával azonban még mindig pozitívabbnak hat, mint Detroit. A mediterrán épületek és az egzotikus zene együttese pedig jól passzol Eve könnyedebb személyiségéhez.

A kortalan szépség, Tilda Swinton tökéletesen formálja meg Eve-t, mintha csak neki írták volna az intelligens, különleges és kortalan nő szerepét. Hiddleston pedig bebizonyította, hogy a világhírnevet hozó Loki (Thor. Kenneth Branagh, 2011) karakteréből is képes kitörni. Mindkét színész erőlködés nélkül alakítja a szerepét, és hitelesen adja át azok esszenciáját.

Jarmusch egyrészt megtartja, másrészt ki is forgatja a vámpírfilm műfaját és mítoszát. Nem az öldöklésre helyezi a hangsúlyt, nem horrort, hanem romantikus filmet forgat, amelyben a vámpírok különböznek a klasszikus elődeiktől. Habár ők is kerülik az emberek társaságát és a fényt, éjjel élnek és nappal alszanak, nem fénysebességgel, hanem repülővel utaznak. Őket is a vér tartja életben, de vegetáriánus vámpírok lévén nem ölnek embert azért, hogy táplálékhoz jussanak. Sőt, a biztonságot szem előtt tartva, csak ellenőrzött tápanyagot vesznek magukhoz, nehogy megbetegítse őket a fertőzött vér. Eve és Adam kontroll alatt tudja tartani az éhségét, és beosztja a vért. Ezzel szemben Ava a „klasszikus” vámpírokat képviseli, ösztönösen él. Nem szofisztikált, nem humánus. Falánk hedonizmusa eluralkodik rajta, mohósága még a fertőzés veszélyét is felülírja.

A korábbi vámpírfilmekkel ellentétben Jarmusch a vérszívók eddig nem kiaknázott közös szenvedélyére, a kultúra és a művészet szeretetére fókuszál. Halhatatlanságuk miatt minden adott ahhoz, hogy maradéktalanul megismerjék és elsajátítsák azt. Adam mindenféle hangszeren tökéletesen játszik, míg Eve szenvedélye az olvasás, amelyet az összes nyelven képes gyakorolni. Így szinte mindent tudnak a világról, a természetről és annak működéséről. Az állatokat és a növényeket latinul nevezik meg, és mély tisztelettel tekintenek rájuk. Adam mizantrópiájának is valószínűleg az elviselhetetlenül nagy tudás az oka, vagyis az, hogy túl sokat látott a világból.

A megszámlálhatatlan kulturális utalás miatt Jarmusch filmje talán kicsit elitistának tűnhet, de ezt egy cseppet sem bánjuk, mert nem válik nagyképűvé. Ezekből az utalásokból derül ki ugyanis, hogy a főhősök mindig is művészkörökben mozogtak, olyan irodalmi alakokkal „lógtak együtt”, mint Byron vagy Shelley. Arra is fény derül, hogy a két vámpír maga is sokat tett a művészetekért, több ismert irodalmi és zenei mű ihletői vagy alkotói voltak. Sőt, megtudhatjuk, hogy Shakespeare Hamletjét valójában Eve vérszállító vámpír barátja, Christopher Marlowe (John Hurt) írta.

A művészlét hozadékaként a vámpírokból egyfajta „valóságtagadás” is kiérződik. A világ vagy a valóság elviselhetetlenségét idéző attitűdöt, amely gyakran a művészek sajátja, a szeánszjellegű vérivás jeleníti meg, amelyben Jarmusch a drogfogyasztók (szó szerinti) kábulatba esésének jellemző ábrázolásmódját (lásd Trainspotting. Danny Boyle, 1996) kopírozza.

A film Jarmusch jellegzetes fekete humorából, valamint az irodalmi és a filmes utalásokból táplálkozik. Komikus, de nem tolakodó jelenetek Adam kórházi látogatásai, amikor orvosnak öltözve, Dr. Faust névtáblával és egy ’60-as évekbeli sztetoszkóppal állít be vérért. A vicces kedvű kórházi segítője, aki ellátja Adamet vérrel, Dr. Watson (!) (Jeffrey Wright) jót nevet az álruha hitelességén, és tovább fokozza a szürreális szituációt azzal, hogy hol Caligarinak, hol Strangelove-nak nevezi az „orvost”.

Az egyedi, magába szippantó atmoszféra a meglehetősen hosszú expozíción is átsüt, tökéletesen átadja a film egészének hangulatát. A csillagok elfolyó koncentrikus körökké alakulása gyönyörűen olvad bele a bakelitlemez forgásába, majd a kamera a két különböző helyiségben tartózkodó főszereplőt hozza intim közelségbe azzal, hogy a felülről mutatott szobabelsőkbe „pörget” minket, miközben a „forgó” szobákban nyugvó alakokat helyezi a kép középpontjába. A dús ornamentikájú kezdő képsorok akár önmagukban (például videoklipként) is megállnák a helyüket, egyben tekinthetők a film szubsztanciájának, összefoglalásának is, amely a körforgás-motívummal a szerelem és a vámpírlét végtelenségét, valamint az élet örök körforgását szimbolizálja.

A film erőteljes atmoszférájának megteremtésében fontos összetevő a zene, amelynek Jarmusch életművében általában is nagy szerepe van. A film zseniális soundtrackjének nagy részét a rendező zenekara, a SQÜRL játssza Jozef Van Wissemmel kooperálva. A meditatív, keleties dallamok és a lassú gitárszólók kiűzhetetlenül megragadnak a néző fejében/fülében.

Az egyedi képi világ megteremtéséhez a textúrák, a bútorok, a hangszerek és a pusztuló épületek egyaránt hozzájárulnak. Megidézik és beépítik a 15. századot, a mediterrán kultúrát és a hippi-korszakot a jelenbe.

A rendező nem a vámpírok gyilkos, hanem a különc művész oldalát emeli ki. Olyan modernkori alakokká teszi őket, akik anyagi gondoktól mentesen élnek, idejük nagy részét egymás társaságában, a művészeteknek hódolva töltik. Pozitív hősök, akik a „zombikkal” ellentétben meglátják a valódi szépséget, és sokkal inkább részei a természetnek, mint az ember, jobban is tisztelik azt. A művészetek (irodalom, zene és tánc), illetve a test szépségét hirdetik, és jelenítik meg. Olyan lények, akikkel nem esik nehezünkre azonosulni. A film hangulatát magunkba szippantva könnyen érezhetjük úgy, hogy még a művész- és vámpírléttel járó kirekesztettséget is el tudnánk viselni, ha „csupán” ennyi volna a valódi boldogság ára.