Tarantino az első, aki az idei fesztiválra meghívott nagy nevek közül végre teljes mértékben beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és ezzel az Arany Pálma legfőbb várományosává lépett elő. A Becstelen Brigantyk a második világháború végkifejletének szemtelen újraírásával, a kényes és túlterhelt téma könnyed feldolgozásával, irodalmi és filmes parafrázisok tömkelegével, valamint zseniális alakításokkal újabb, akár a Kill Billhez mérhető remekmű a rendező életművében. Első impressziók.
Két helyesírási hiba van Tarantino új filmjének angol címében (Inglourious Basterds), és annak ellenére, hogy a cannes-i sajtótájékoztatón Quentin csupán egy megmagyarázhatatlan művészi gesztusként írta ezt le, valójában a film lényegét érinti. A Becstelen Brigantyk ugyanis alapvetően a nyelvről, a verbális kifejezésben rejlő árnyalatnyi finomságok iránti érzékenységről vagy annak hiányáról szól. A legfontosabb náci vezetők elleni merényletben résztvevők közül mindazok elbuknak, akik nem kezelik olyan szinten a nyelvet, mint akár maga a rendező, aki szerint ez a film a mozi erejéről szól. Ám ki másra lenne igaz inkább, hogy filmjeiben a nyelvi kifejezés komplexitása legalább olyan fontos, mint a képi?
A Becstelen Brigantyk kulcsfigurája Landa ezredes, aki Zsidóvadász névvel szerzett hírnevet magának az elfoglalt Franciaországban, és aki – akár megformálója, a német Cristoph Waltz – mindenek fölött egy lingvisztikai zseni. A film legelején a zsidókat bújtató francia farmerrel franciául beszélget, majd pedig – mintegy kicsúfolva az amerikai történelmi filmek azon gyakorlatát, hogy mindenki angolul szólal meg – megtárgyalja vele, hogy váltsanak inkább angolra. Azonban hamarosan kiderül, hogy e nyelvváltás nemcsak a műfaji önreflexió szintjén érdekes, hanem a padló alatt zajló zsidók elfogásában is kulcsszerepe van – így kapcsolódik össze igazi tarantinói módon az ábrázolt történet és ábrázolásról szóló diskurzus.
A történet két szálon fut: egyrészt a szülei meggyilkolása miatt bosszúra szomjazó, párizsi mozitulajdonossá váló fiatal zsidó lányt látjuk, amint nem minden hátsó szándék nélkül befogadja egy német propagandafilm premierjét; a másik szálon pedig egy amerikai katona által szervezett kegyetlen ellenálló csapat hőstetteit követhetjük nyomon. A nyolcévnyi forgatókönyvírás abszolút meghozta a gyümölcsét, ezt a szorit ugyanis olyan elképesztő intenzitású párbeszédek és szituációk fűszerezik, amelyek valószínűleg ugyanolyan kultikussá válnak hamarosan, mint a Kutyaszorítóban legelső jelenete. Ráadásul a dialógusok talán még a korábbi filmekben elhangzottaknál is érdekesebbek azáltal, hogy a szellemes szóváltások sokkal szorosabban kapcsolódnak a történethez, mint korábban.
Ugyancsak emlékezetes a Hamupipőke parafrázis, amelynek során Landa ezredes az elvesztett cipő segítségével leplezi le a kettős ügynökként dolgozó német színésznőt. Azt a pillanatot is nehéz elfelejteni, amikor az alagsori kocsmában az amerikai hadnagy és a német ezredes, egymást sakkban tartva a Tarantino által már oly sokszor idézett mexikói felállás szabályairól vitatkozik.
Quentin sikerének jó része származik abból, hogy nagyon jó érzékkel válogatja ki a karakterekhez leginkább illő színészeket. Ebben a filmben magasan a legjobb választás a már említett Christop Waltz, aki tökéletesen jeleníti meg azt a gonoszt, akit csillogó intellektusa miatt a gyűlölet helyett szinte csodálunk. Brad Pitt főszereplése legfeljebb közepesnek mondható, kiemelkedő pillanata csupán az a tökéletes Marlon Brando idézet, amelyre a mozibemutató estéjén kerül sor, és ahol testtartása és bajusza is a keresztapára emlékeztet.
Tarantino ezúttal az európai mozit nyelte le, majd miután mindent alaposan megemésztett és átszűrt önmagán, olyan tökéletesen öklendezte azt vissza, hogy az európaiaknak is eláll tőle a lélegzetük.