Június elején ült össze a Magyar Egyetemi Filmdíj diák zsűrije, hogy hat 2020-ban elkészült filmből kiválassza a nyertes alkotást. A zsűri 9 hazai és erdélyi egyetem hallgatóiból állt, akik a tavaszi szemeszter során a díjnak szentelt kurzusok során elemezték és vitatták meg a filmeket. A Debreceni Egyetemet két egység, a Bölcsészettudományi és a Gyermeknevelési és Gyógypedagógiai Kar diákjai képviselték. A szoros mezőnyben Schwechtje Mihály Védelem alatt című szociografikus dokumentumfilmje nyert. A film Toszeczky Renáta szociális munkás hétköznapjait követve kínál mélyfúrást a családi erőszak elől menekülő fiatal anyák társadalmi integrációjáról, annak sikereiről és nehézségeiről. Alábbi beszélgetés a díj apropóján készült, és mivel Mihály épp új játékfilmjét forgatja, külön köszönjük, hogy időt szakított ránk.

Szabó Henriett – Győri Zsolt: Mindenekelőtt, hadd gratuláljunk a második Magyar Egyetemi Filmdíj megnyeréséhez, melynek záró workshopján, a kerekasztal beszélgetésen is részt vettél. Milyen volt öt másik rendezővel egy asztal mellett ülni?

Schwechtje Mihály: Mindannyiukat ismerem személyesen, érdekes volt hallgatni az alkotói szempontjaikat. Azt, hogy milyen kiindulóponttal, alkotói attitűddel láttak munkához, és milyen döntéseket kellett meghozniuk a munka során.

Védelem alatt (Schwechtje Mihály, 2020)

Sz. H – Gy. Zs.: A Színház és Filmművészeti Egyetem rendezői szakának elvégzése előtt Szegedre jártál egyetemre és az ELTE filmes képzésén is diplomát szereztél. Hogyan befolyásolták ezek a stúdiumok későbbi alkotói pályád?

S. M.: Tulajdonképpen mindkét helyet azért választottam, mert nem vettek föl az SZFE-re, és olyan szakokat kerestem, ahol tudok tanulni a filmezésről. A kommunikáció szakon televíziós szakirányon diplomáztam, az ELTE-n pedig a gyakorlati órákon szorgoskodtam a leginkább, de közben a filmtörténet legfontosabb filmjeit és alkotóit is megismertem.

Sz. H – Gy. Zs.: Az SZFE sikeres befejezése után rövidfilmek, dokumentumfilm, egy nagyjátékfilm elkészítése mellett színpadi rendezéseid is voltak, legutóbb regényed jelent meg. Miért ilyen sokszínű a repertoárod? Miért alkotsz ilyen sokféle formában és műfajban, illetve ez a sokszínűség milyen befolyással volt, ha volt, a mostani filmedre?

S. M.: Bár alapvetően játékfilmes képzésünk volt, az első évben dokumentumfilmet kellett készítenünk. Mindig úgy tekintettem a filmrendezésre, hogy annak része, hogy tudnunk kell rövid műfajban, dokumentumfilmben és játékfilmben is gondolkozni. A színház kicsit távolabb van a filmezéstől, de a színészekkel való munka és a jelenetekkel való foglalkozás mégis hasonlít. Sokat vittek gyerekkoromban színházba, és mindig is érdekelt ez a világ. Az írás pedig onnan jött, hogy a filmeket magam írom, ebből pedig következett, hogy színházban is inkább így szeretnék dolgozni. Egyszerűen jobban érdekel magamból és az alkotótársaimból kibányászni egy történetet, mint mások művét kielemezni és saját értelmezéssel feltölteni. A regényt felkérésre írtam, ami mindössze annyit jelent, hogy ha nem keres meg a Tilos az Á kiadótól Kovács Eszter, azt hiszem, magamtól sosem írtam volna regényt. Tetszett az ötlete, izgalmasnak tűnt ezt kipróbálni. Egyébként teljesen szabad kezet kaptam, azt írtam, amit akarok. Ez is tetszett. Olyan munkákat szeretek vállalni, ahol szabad kezem van, mert a végeredményért is így tudom vállalni a felelősséget.

Sz. H – Gy. Zs.: Emeljük ki sokoldalú személyiséged egy másik vetületét is. Doktori címet szereztél és az SZFE (majd a Freeszfe) oktatója voltál. Disszertációdban a történetmesélés készségét fejleszteni hivatott filmes gyakorlatokat vizsgálod, módszertant kínálsz a részproblémák felől a koherens elbeszélés felé tartó filmkészítői gondolkodás fejlesztésére. Miben más ez a módszer, mint amit nektek tanítottak a dramaturgiáról az egyetem alatt?

S. M.: A megközelítésmód más, próbáltam olyan feladatokat kitalálni, amelyek során a diákok előreláthatóan bele fognak futni egy problémába, és ez gondolkodásra kell hogy késztesse őket. Amikor a diákok filmrendezőnek jelentkeznek, körülbelül annyit tudnak a szakmáról, hogy snitteket kell készíteniük, plánozniuk kell, aztán ezt össze kell vágni, és akkor az egy film. Azok a gyakorlatok, amiken dolgoztam a doktorim alatt, új ablakokat próbálnak kinyitni számukra, hogy meglássák ennek a munkának a végtelen összetettségét.

Sz. H – Gy. Zs.: Korábbi beszélgetésünkből tudjuk, hogy jelenleg az ELTE és a Freeszfe oktatójaként dolgozol, egy olyan közegben tanítod a filmkészítést, amit a korábbiaktól eltérő adottságok (infrastruktúra, humán erőforrás, tantárgyi rendszer) jellemeznek. Mi a legnagyobb kihívás ebben a munkában? Egyáltalán miért tartod fontosnak a filmes szakon való oktatói szerepvállalást?

S. M.: A DLA-m miatt viszonylag kézenfekvőnek tűnt, hogy bele fogok keveredni a tanításba. Valójában az SZFE-n is elég mostoha körülmények voltak a politikai karantén miatt, amibe be voltunk zárva. Ez főleg azt jelentette, hogy az állam nem finanszírozta megfelelően az egyetemet, sőt folyamatos megvonásokkal büntettek minket. Így nem is akkora a különbség a Freeszfe és a régi SZFE között. Az ELTE-n egy nagyon jó szemléletű tanári csapatban dolgozhatok, a filmek finanszírozása a legnagyobb kérdés, de ez az SZFE-n is mindig bizonytalan volt. Valójában automatizmusnak kellene lennie, hogy ha az állam fenntart képzéseket, akkor gondoskodjon arról is, hogy a szakmát elsajátítani kívánó diákok gyakorlatban szerezzék meg a tudást. Ezzel szemben sajnos mindig a hatalomfitogtatás, jutalmazás és büntetés lehetőségét látják a politikusok abban, hogy dönthetnek pénzek elköltésének lehetőségéről.

Sz. H – Gy. Zs.: Tudod-e kamatoztatni a pedagógiai kutatásokat és az oktatói tevékenységet a filmkészítői praxisodban, és ha igen, hogyan?

S. M.: Inkább úgy mondanám, rengeteget tanulok a diákokkal való közös munkából. Ők egy másik generáció, más szemlélet, sokszor más ízlés képviselői, ezért inspirálnak.

Sz. H – Gy. Zs.: Az elmúlt években a szexuális zaklatás és erőszak több munkádban is központi helyet kapott. A Gina című színdarab egy molesztálásvádra adott családi és kisközösségi reakciókat vizsgálja. Az Aki bújt, aki nem (2018) című rövidfilmed a gyerekkereskedelem kíméletlen valóságát ábrázolja. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018) már egy más társadalmi közegben és a digitális tér anonimitását hangsúlyozva foglalkozik a fiatalok körében terjedő szexuális zaklatás kérdésével. A Védelem alatt-ban (2020) a prostitúcióból kimenekült, kimenekített nők szerepelnek. Hogyan találtad meg ezt a témát, vagy hogy talált az meg téged?

S. M.: Én ezt nem látom egy témának. Az emberkereskedelem témaköréből három különböző munka jött létre. Először az Aki bújt, aki nem, aztán ahogy a film előkészítése kapcsán egyre inkább beleláttam ezekbe az élethelyzetekbe, eszembe jutott egy történetmag egy külföldről hazatérő orvosról, ebből lett az Örökség című színházi előadás, és végül a Védelem alatt című dokumentumfilm készítésekor már inkább arra voltam kíváncsi, hogy akik segíteni próbálnak az áldozatokon, ezt hogyan teszik, mennyire nehéz vagy könnyű a dolguk. A Gina egy ismerősömmel megtörtént esetből jutott az eszembe, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod J pedig tinédzserekkel folytatott interjúimból szereztem az inspirációt. Talán mindegyik téma abból a kérdésből indul el, hogy hogyan bánunk mi emberek egymással? És mi értelme van rosszul bánnunk egymással?

Sz. H –Gy. Zs.: Az elmúlt években több rendezőt is foglalkoztatott a téma; a FOMO és a Szép csendben az Remélem után készült, akkortájt, amikor te már dolgoztál a dokumentumfilmen. Kézenfekvő magyar #metoo hullámról beszélni, ezek a filmek mégis nagyon különbözőek. Miben különbözik a filmed a két említett alkotástól?

S. M.: Mindkét rendező (Nagy Zoltán, Hartung Attila) olyan osztályba járt, ahol én társosztályfőnök voltam. Zoli egy vele megtörtént valós esetből kiindulva készítette el filmjét, és már a #meetoo mozgalom elindulása előtt ezen dolgozott. Attila pedig megkért, hogy hadd nézzen bele a filmünkbe még a vágás során, mivel ő is egy tini tematikájú filmet készült forgatni. Szerintem esztétikájában a három film nagyon más, ennek pedig két oka van. Az egyik, hogy mindhárman önálló egyéniségek vagyunk, és másként fogalmazunk a kamerán keresztül. Másrészt az én filmem költségvetése töredéke az övékének, így nekem nagyon markáns döntéseket kellett meghoznom ahhoz, hogy egyáltalán el tudjon készülni a film. Ezeknek egy része pedig kifejezetten filmnyelvi alapú döntés volt.

Sz. H – Gy. Zs.: Máshogy beszélteti a játékfilm és a dokumentumfilm a nőként elszenvedett szexuális kiszolgáltatottságot és traumákat. Az egyikben a dramaturgia, a másikban a kamera előtt spontán alakuló helyzetek a hangsúlyosak. Mit tudtál felhasználni játékfilmes tudástáradból a Védelem alatt forgatásakor, és milyen új tudásokat kellett elsajátítani? Egyáltalán: mivel lettél több filmesként a filmnek köszönhetően?

S. M.: Játékfilmesként az segített, hogy az eseményeket látva folyamatosan építettem a fejemben a lehetséges dramaturgiai csomópontokat, amerre kanyarodhat majd a film. A dokumentumfilm forgatása alatt biztos tanultam szakmai értelemben is, de ezt most nem tudom konkrétan megnevezni. Fontosabb, hogy sokat tanultam az országról, amiben élek, a más társadalmi helyzetűek létproblémáiról, Renátán keresztül pedig az emberségről tanultam sokat. Ami nem azt jelenti, hogy én magam jobbá váltam volna, de világosan látom, hogy az ő megközelítése, áldozatkészsége olyan különlegesség, amit nagyon meg kell becsülni, és ami ad némi reményt az emberiséggel kapcsolatban.

Sz. H – Gy. Zs.: A Védelem alatt a médiatanács mecenatúra programjának Ember Juditról elnevezett támogatásában részesült. Ember Judit elesettekről, kirekesztettekről, az emberi méltóságtól megfosztottakról Kádár-rendszerben készített dokumentumfilmjei nagy hangsúlyt helyeztek a filmes és a filmezett viszonyára. A mély elköteleződés, a hosszú, akár éveken keresztül tartó forgatási folyamat és az empatikus figyelem mennyire fontos értékek napjaink dokumentumfilmjei számára?

S. M.: Ezek örök értékek. A világ annyiban változott meg, hogy mára a befektetett idő, rengeteg pénzbe kerül. A filmes szektorban a munkadíjak a külföldi bérmunkák miatt nyugat-európai szinten vannak, míg a filmfinanszírozó szervek által magyar dokumentumfilmre fordított pénzek nagyon alacsonyak. Így nagyon nehéz jó munkatársakat hosszú időre bevonni ezekbe a munkákba, mert máshol sokkal többet tudnak keresni.

Sz. H – Gy. Zs.: Az emberkereskedelem kapcsán komoly társadalmi kommentárt talán azért is tud a filmed megfogalmazni, mert azt elnyújtott krízisállapotnak tekinti. Ott veszi fel a fonalat, ahol a Baptista Szeretetszolgálat kínálta mentőmunka látszólag már felszámolta a bántalmazó kapcsolatok jelentette közvetlen veszélyt. Miért választottad ezt a megközelítést?

S. M.: Más munkákban körbejártam ezt a témát és érdekelt, hogy a védett házban milyen munka folyik. Érdekelt, hogy miképpen próbálnak segíteni. Korábban dolgoztam nevelőintézetben, és vannak barátaim, akik nagyon elkötelezetten dolgoznak nevelőként vagy szakkörvezetőként ebben a szektorban. Magam is azt láttam, és tőlük is azt hallottam, hogy a sikerek csak nagyon apró eredményekben mérhetők, és rengeteg az elveszett lélek. Kíváncsi voltam, hogy a védett ház esetében ez hogy van.

Sz. H – Gy. Zs.: A filmben Toszeczky Renáta a szociális munkás, Aranyanyu-díjas szakember a védelem alatt álló nők reintegrációjáért tényleges pótanya szerepben küzd, szó szerint foggal-körömmel harcol azért, hogy megtanítsa pártfogoltjait kilépni a reménytelenség és a passzivitás állapotából, amit a pszichológia tanult tehetetlenségnek nevez. Mennyiben válhat a film, a követő-szituatív filmezés e harc részévé?

S. M.: Csak annyiban, hogy levetítik szakmai rendezvényeken, egyetemeken, ahol olyan szakmákat tanulnak a diákok, amelyek során kapcsolatba kerülhetnek ilyen áldozattokkal. Szerintem maga a követő dokumentumfilmezés mint módszer nem tud segíteni a kérdésben.

Sz. H – Gy. Zs.: A MEF közönségtalálkozóján arról beszéltél, hogy az áldozati szerepből mint egy mentális-érzelmi konstrukcióból nagyobb munkával jár kilépni, mint elmenekülni egy erőszakos kapcsolatból. Nikinek és Szabinának ez sikerült?

S. M.: Nem egyformán. Szabinának jobban sikerült, mert neki a monotóniatűrő képessége jobb. Ezért könnyebben tud napi rutinokhoz vagy akár egészen monoton gyári munkához alkalmazkodni. Nikinél még az első lépés, vagyis az erőszakos kapcsolatból való kilépés is billegett akkor, mikor a filmet forgattuk. Nagy kérdése ennek a támogató munkának, amit a védett házban végeznek, hogy mikor van az a pont, amikor el lehet engedni az ott lakók kezét. Mindezt úgy, hogy ők bármikor úgy dönthetnek, hogy odébb állnak. A védett ház ugyanis nem egy kötelező hely számukra. Ha menni akarnak, mehetnek.

Sz. H – Gy. Zs.: Filmed antiklimaktikus, nincs nagy katarzis és feloldozás a követési folyamat végén, Marcsi mégis fejlődést képvisel, a Rákospalotai leányotthonban a prostitúcióba kényszerítésről tartott „bennfentes” előadásában az áldozati tapasztalat gyakorlati tudássá alakul. Miért döntöttél úgy, hogy pozitív felhanggal zárod a filmet?

S. M.: Három lakó történetét követjük, háromféle kimenetellel. Marcsi hármuk közül a legzűrösebb, miközben fantasztikus szellemi képességei vannak. Ő járja be a legnagyobb utat, ezért lehet a néző számára ő a legemlékezetesebb. A film végig azt mutatja, hogy milyen kötéltánc az életük. Így azt, hogy ez egyértelmű happy end lenne, nem tudom biztosan állítani. Katartikus azt látni, hogy miközben a saját életében folyamatosan ezt a kötéltáncot járja, és küzd a démonaival, amikor meglát negyven hozzá hasonló sorsú, nála fiatalabb lányt, milyen tisztán és élesen fogalmaz azért, mert meg akarja menteni őket azoktól a helyzetektől, amiket ő megélt.

Sz. H – Gy. Zs.: Nehéz volt a leánynevelő intézményben forgatni? Valahol olvastam, hogy a Remélem forgatásakor nem volt zökkenőmentes az iskolai jelenetet rögzíteni.

S. M.: Nem volt nehéz, csak háromnegyed évet vártunk a fenntartó minisztérium engedélyére. De maga az intézet nagyon támogató volt.

Sz. H – Gy. Zs.: A tavalyi év nyertes filmje, a Csak családról ne rendezője, Kiss Anna arról beszélt, hogy hosszú folyamat volt a bizalmi viszony kialakítása a szereplőkkel, ezért etapokban, párnapos forgatási szakaszokban dolgozott a stáb. Te hogy szervezted a forgatásokat?

S. M.: Mi két évet forgattunk, szintén szakaszosan. Bizonyára fontos szempont a bizalom is, de estünkben nem emiatt volt ilyen hosszú a forgatás, hanem mert az eseményeket akartuk követni, és ez volt az események folyásának természetes ritmusa.

Sz. H – Gy. Zs.: Mennyiben írta át az élet a terveket?

S. M.: Igazából nem voltak előre megfogalmazott tervek. Követtük az eseményeket, és aztán a vágóasztalon összeraktunk egy filmet belőlük.

Sz. H – Gy. Zs.: Éreztél-e a munka bármely fázisában távolságtartást szereplőid részéről amiatt, hogy fővárosi értelmiségi, a középosztályhoz tartozó férfi vagy?

S. M.: Ezek a fogalmak, hogy „fővárosi értelmiségi, középosztálybeli” az értelmiségi diskurzusok termékei, ők ezekben nem gondolkoznak. Ők csak férfiakat láttak a stábunk férfi tagjaiban. Más férfiak vagyunk, mint amilyenekhez ők szokva vannak. De az emberi hang, a megbecsülés és a partneri viszony oldottá tette őket. Renáta jelenléte is sokat segített, akiben bíznak. Ha ő úgy látja, hogy bízhatnak bennünk, akkor bíznak bennünk.

Sz. H – Gy. Zs.: Renáta személye áll a történet középpontjában, a film akár az ő portréjaként is felfogható. Látjuk munka közben, családja és barátai körében. Voltak-e olyan szituációk, amiket az ő tanácsára filmeztetek le, esetleg olyan, amit le szeretettek volna, de lebeszélt róla?

S. M.: A magánéletébe engedett be minket a legnehezebben. Mármint nem minket, hanem a kameránkat. Mert minket még altatott is a saját házában. Azt, hogy Marcsi csodálatos érzékenyítő előadásokat tart büntetésvégrehajtási intézményekben, ő mondta nekünk. Egyébként pedig a legelején megegyeztünk vele és a szeretetszolgálattal a keretekről. Például arról, hogy csak olyan lakók szerepelhetnek a filmben arccal, akik már nincsenek közvetlenül veszélyeztetve a korábbi fogvatartóik által. Mindhárom szereplő tulajdonképpen utógondozott volt már ekkorra a házban.

Sz. H – Gy. Zs.: A film szerkezetének kialakításában a jelenetek rendjének összeválogatása milyen elvet követett?

S. M.: Ösztönöset. Mentünk azzal, amit az anyag diktált.

Sz. H – Gy. Zs.: A film szép allegóriája egy diófa sikertelen átültetése. Renáta eldönti, hogy családi kertjének udvarára átültet egy utcai facsemetét, csak mert úgy érzi, eljött életében a pillanat, amikor ezt kell tennie. A művelet nem sikerül, nem elég nagy földlabdával ássa ki a gyökérzetet. Sokat gondolkodtunk azon, hogyan kínál ez a motívum értelmezési stratégiát magához a filmhez. Két olvasatot szeretnénk megosztani. Az egyik szerint a film maga is impulzív, nem követi a jól kijárt utat: belép egy helyzetbe, vállaltan nem tárja fel beszélőfejes interjúkkal az egyéni múltakat – személyiségük és identitásuk begyökerezettségét –, kizárólag a jelen állapot érdekli. Azt reméli, hogy a hétköznapokra irányuló figyelem van annyira éles, a kamera előtt feltárulkozó szituációk elég gazdagok (képletesen szólva a földlabda elég nagy) ahhoz, hogy a néző azt érezze: teljes sorsokat, egész embereket láttat. A másik értelmezés a Renáta válásához vezető és a lányok életét megkeserítő toxikus párkapcsolati dinamika közötti hasonlóságra koncentrál. Pártfogoltjaival ellentétben Renáta képes elemezni és verbalizálni kiszolgáltatottságának okait. A film azért nem mutatja be részletesen a shelterben lakó lányok esettörténeteit, mert a sorsok gyökérszerű összefonódottsága révén, Renáta önvizsgáló narratívájából rekonstruálható Niki, Szabina és Marcsi életének kisiklása, az ehhez vezető pszichés okok. Mit gondolsz ezekről az értelmezésekről?

S. M.: Mindkettő megállja a helyét, és tudatosan használtuk, de a dokumentumfilmezés a gyakorlatban egyszerűbb. Kérdeztem Renátát, mik az elkövetkező hetek fontos eseményei az ő életében és a gondozottak életében. Sorolta ezeket, melyek között ott volt, hogy „át fogom vinni a diófát az új házam kertjébe.” Én meg arra gondoltam, hogy ezt mindenképp vegyük fel, mert ha valaki ezt mint fontos eseményt kiemeli az életéből, akkor az sokat elmond a személyiségéről. Ráadásul egy olyan esemény, ahol ő maga aktív, és van az egésznek egy kockázata. Sikerül vagy sem? Érdekes, hogy kit hív segítségül, és ezt hogy oldja meg. És azt látjuk, hogy fizikai segítsége csak az anyja volt, aki később más megvilágításban is szóba került, és tulajdonképpen egyedül oldja meg a kérdést. Ez önmagában, allegória nélkül is elég ahhoz, hogy odamenjek és felvegyem.

Sz. H – Gy. Zs.: A film bár 2020-ban készült el és a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon és a kritikusok körében is nagy sikert aratott, a nagyközönség még nem láthatta. Miért?

S. M.: Ennek egyértelműen a pandémia az oka. Túl sok magyar film torlódott egymásra, mikor újra kinyitottak a mozik, és nem akartuk a filmünket ebben a versenyben kinyírni.

Sz. H – Gy. Zs.: Szerintünk a terjesztés nagyon fontos kérdés az akut társadalmi problémákat feldolgozó dokumentumfilmek esetében és nem korlátozódhat a témára eleve nyitott elitközönségre. Milyen csatornákon keresztül lehet megszólítani a szereplőkhöz hasonló helyzetben lévő lányokat, akik – képletesen szólva – nem állnak védelem alatt?

S. M.: El kell vinni a filmet azokba a közegekbe, ahol ők vannak. A lakásotthonok, nevelőotthonok mindenképpen ilyen helyek. Sokkal nehezebb azokhoz eljuttatni, akik úgy veszélyeztetettek, hogy nem részei az állami gondozásnak. Hozzájuk szinte lehetetlen.

Sz. H – Gy. Zs.: Mit gondolsz arról a tényről, hogy két egymást követő évben is a Magyar Egyetemi Filmdíjat egy-egy dokumentumfilm nyerte el, egy olyan filmnézői kultúrával rendelkező országban, ahol a dokumentumfilmek presztízse alapvetően gyengébb?

S. M.: Szerintem ez szuper. Közben meg azt is gondolom, hogy nyerjen az, amit a zsűri a legjobbnak gondol műfajtól függetlenül.

Sz. H – Gy. Zs.: Milyen terveken dolgozol jelenleg?

S. M.: Forgatok egy nagyjátékfilmet állami támogatás nélkül, és van még egy másik tervem is, ami a Gina című színházi előadásunk alaphelyzetéből indul ki.