kabai lórinak
Reggel besomfordáltam a fürdőszobába, kihúztam a pipere-fiókot, elő az arcszeszt, a borotvazselét és a borotvát. Óvatosan kicseréltem a pengét, majd jobb tenyerembe nyomtam a zselét, lassan szétkentem, míg habossá nem vált. A tükörbe néztem, az álom rovásai még ott húzódtak a gyűrött, szőrös arcomon. Először a jobb pofámra kentem a habot, majd szép lassan az államra, a szám körül, s végül a bal pofámra. Arcom alsó fele szétroncsolódott: felismerhetetlenné kenődött a habtól. Bevillant a reggeli fénysugár a fürdőszobába, rézsútosan megvilágította a tükörképemet. Aranyló vonások keresztezték a fehér ujjnyomokat a habos alapon, a kettő vegyületéből új formák töredékei jelentek meg.
Minél tovább néztem, annál több váratlan, addig észre sem vett alakzatra figyeltem fel. Ahogyan mozgattam az arcom, úgy módosultak a habfehér vonások és az arany napsugár metszéspontjai, formái. Némelyik finom volt, mint egy árnyalat, másik viszont agresszív és nyers hatást keltett. Az egésznek volt ritmusa, tele szakadásokkal, hirtelen, váratlan váltásokkal, mintha meanderes folyókanyarulatok, spontán zenei hangcsóvák bontakoztak volna ki egymásból és egymással párhuzamosan.
Elővettem a fekete borotvát, félig jobbra fordítottam a fejem, átalakult az önarckép is a tükör keretében, majd fentről-lefelé húztam egy vastag csíkot a bal pofámon. Nem tetszett. Ezért még egyet húztam, de most az államtól a torkomig, ott egy pillanatra megálltam. Csípett. Az ádámcsutkám fölött pár millivel kiserkent a vérem, hagytam, hogy röviden lecsorogjon. Aztán közvetlenül mellette jobbról is, balról is újabb vastag csíkot vágtam az állam hófehér felületén. Letettem a borotvát, s ujjammal apró pontokat nyomtam arcom habos részeibe. Olyan lettem, mint egy püffedt varangy.
Undorított a kép, alig tudtam ránézni. Eszembe jutott egy jelenet a gyerekkoromból. Épp az utcánkban játszottunk a barátaimmal egy régi, roskadozó, vert falú ház előtt. Szinte mindenkit ismertünk az utcából, egyedül azt nem tudtuk, ki lakik abban a régi házban. Sokszor fantáziáltunk, ki élhet ott, vagy azzal riogattuk egymást, hogy csupán a halott gazdák szellemei járnak már oda. Azon a fülledt nyári délutánon egyszer csak kopogást halottunk odabentről. Az ablakból egy barázdás arcú vénasszony kacsintott ránk, mutogatott is valamit. Megfagyott a vér az ereinkben, elkezdtünk kiabálni, te vén banya, tűnj el, tűnj el! Megdobáltuk kövekkel az ablakot, az öreg nénike pedig amilyen váratlanul megjelent, olyan gyorsan el is tűnt, mintha ott sem lett volna. Nappali lidércnek hittük, ezért mindenki futott, ki merre lát. Amikor hazaértem, zihálva bezárkóztam a szobámba, s ekkor váratlanul felmerült, talán az öregasszony mondani akart valamit? Hülye vagy, vágtam oda magamnak, mit mondhat még egy ilyen vén szatyor? Egy darabig még küzdöttem a lelkiismeretemmel, majd lassan elfelejtettem az egészet.
Legalábbis eddig azt hittem. Ezért most gyorsan lenyestem a bal pofámról a megmaradt, habos szőrt, s így elnyomtam magamban a szorongást. A sima bőrfelület pedig megcsillant a fényben. A bal pofámon a bőr szinte fellélegzett. Újabb lendülettel folytattam a lyukacsos jobb oldalamon, majd kis mozdulatokkal az orrom alatt, utána óvatosan közvetlenül az orrlyukaknál az apró szőrszálakat. Közben figyeltem, milyen kompozíciókat rajzol ki az arcszerkezetem, néha meg-megálltam egy pillanatnyi töredéknél, majd ugyanolyan lelkesedéssel alakítottam megint a borotvámmal a megmaradt fehér felületeken. Amikor végeztem, úgy éreztem, mintha a bőröm is rugalmasabbá, frissebbé, élénkebbé vált volna. Az új, fiatalabbnak ható arcképen már csak pár helyen, vékony fehér csíkban lehetett látni a habot, az egészet a bőr világos tónusa uralta. Pusztán az apró véres folt a torkomon ellenpontozta az egynemű látványt. Hiába mostam, a vér mindig kicsurrant. Elővettem az arcszeszt, letekertem a kupakját, megcsapott az élénkítő, fűszeres illat, bekentem a lemeztelenített képem. Napközben csupán az ádámcsutkám fölötti alvadt vér emlékeztetett a reggeli rítusra. Ahogyan a simára borotvált bőr lélegzik, koszolódik, idővel újra kiserken a szőröm, mint udvarunkban az elpusztíthatatlan gaz.
A gazember pedig így emlékszik önmagára:
önarckép 2009-ből
és még egyszer megnézi magát a tükörben.
hátratántorodik, de nem attól, ahogy kinéz;
a megszokott arcvonások, ugyanaz a haj.
hanem a tekintete, eszelős pillantás,
a viharral szembenéző kapitányé.
és a kapitány azt mondja: »a kurva úristenit!«
de utána rögtön ezt: »gyere csak, gyere, küzdjünk meg!«
nyilván a mosoly teszi.
az a kései, keserű mosoly.
(Elhangzott 2014. április 9-én, Kabai Lóránt Rájátszás című kiállításának megnyitóján a szegedi Grand Caféban.)
