Bár Tim Burton az elmúlt években árnyéka korábbi önmagának, azt azért elismerhetjük, hogy egyéni szerzői stílusával még ma is képes akár közepes történetekből (ha nem is mindig jó, de) egyedi filmet alkotni. A Nagy szemek (Big eyes, 2014) esetében azonban se egyediségről, se vérpezsdítően izgalmas tartalomról nem beszélhetünk. Az szintén nem teljesen egyértelmű, hogy a film dráma vagy inkább szatíra. Előzőnek meglehetősen vértelen, utóbbinak pedig túlságosan bátortalan. Az egész produkcióról elmondható, hogy – Burton korábbi műveivel ellentétben – nem mert igazán karakteres lenni. Mintha a rendező be szerette volna bizonyítani, hogy a jellegzetes látványvilágon és az általa teremtett különös univerzumokon túl is tud alkotni. Sajnos azonban ez az attitűd egyáltalán nem áll jól neki.

A történet elején Margaret (Amy Adams) gyermekével karöltve elköltözik férjétől, ami az ’50-es évek Amerikájában nem volt éppen megszokott. Új életet kezd a pezsgő San Franciscoban, ahol hamar otthonra lel, lévén, hogy festő, a városban pedig nyüzsögnek a művészek és a műkedvelők. Nagyszemű árvagyermekeket ábrázoló képei azonban nem hatnak túlzottan az emberekre. Walter Keane (Christoph Waltz) figyelmét se a képek, mint inkább a festőnő személye kelti fel. A férfi a párizsi utcákat ábrázoló festményeit árulja ugyanott, ahol a nő a sajátjait, és azonnal udvarlásba kezd. A szimpátia kölcsönös, és az elhagyott férjtől érkező gyermekelhelyezési kereset miatt hamar frigyre is lépnek. Walter egyébként sikeres ingatlanügynök, amit titkol, mert a művészetből szeretne megélni. Ennek érdekében minden lehetséges eszközt bevet. Kibérli a helyi jazzklub falát, és ott „állítja ki” saját és – képeit immár szintén Keane néven jegyző – felesége alkotásait. Ahhoz azonban, hogy a siker megtalálja őket, egy botrány és az erről készült fotóval megspékelt újságcikk szükséges. A bonyodalmakhoz az vezet, hogy kizárólag Margaret képei iránt van kereslet, amelyeket Walter először egy félreértés következtében, később pedig tudatosan is a magáénak vall. Margaret ezután évekig alkot egy eldugott padlásszobában, hogy képeit Walter a saját nevében eladja. A nő tehetséges, a férfi pedig jobban kezeli a közönséget, így látszólag mindkettejüknek kifizetődő az együttműködés. Az évek alatt azonban felszínre törnek a hazugságokból eredő problémák.

big-eyes-2014-tim-burton-04

A film igaz történetet dolgoz fel. Nincs benne meglepetés, se csattanó, de nemcsak azért, mert bárki számára hozzáférhető az eredeti sztori[1], hanem mert egyszerűen nem elég jó. Érezhetően lehetett volna csavarosabb és izgalmas, de a történetvezetés, a lineáris szerkesztés ez esetben nem elég, hogy igazán lekösse a nézőt. Ha a film végétől, a tárgyalótermi jelenettől indulva fejtették volna vissza, hogyan jutott el a pár odáig, hogy egymást rágalmazza, talán vért lehetett volna csepegtetni bele. A karakterábrázolás is érdekesebb lett volna így, főként, ha nagyobb hangsúlyt fektetnek a pár megismerkedésére és összehangolódására. Mivel nagy érzelmeket nem mutatott be a film, érthetetlen, hogy az a nő, aki egyébként egyedülálló anyaként belevágott a nagyvilágba, később – szerelmi hév híján – hogyan hagyhatta, hogy egy nyilvánvaló manipulátor befolyásolja.

Érdekes lehetett volna a két főhős egymáshoz való viszonyának alakulása, illetve Walter művészi öntudatának és mérhetetlen féltékenységének felszínre bukkanása is. Mivel azonban láthatóan a történet lehető leghitelesebb elbeszélése volt a cél, minden ennek lett alárendelve. Egy-két kivételtől eltekintve a dialógusok sem a karakterépítést szolgálják, hanem inkább a néhány mondatban összefoglalható cselekmény egyértelműbbé tételét. Ettől kiszámíthatóvá is válik a sztori. Tipikus esetet láthatunk, tipikus reakciókkal: a nő a háttérben meghúzódva dolgozik, míg a férj aratja le a babérokat helyette, de a siker álcája mégis utóbbit érinti mélyebben, mivel a hazugság az ő tehetségtelenségéből fakad. Számos film mesélt erről színesebben, vagy helyezte legalábbis új megközelítésbe a dolgot. Legutóbb például a Foxcather (Benett Miller, 2014) vállalkozott hasonlóra, amikor szintén érdekekről és ellenérdekekről szóló igaz történetet dolgozott fel a történelmi hűség jegyében. Bár a Foxcatcher sem vált utánozhatatlan klasszikussá, minimalista stílusával, a benne fodrozódó visszafojtott feszültséggel és nem utolsósorban a Steve Carell által megelevenített tehetségtelen és szánalmas pszichopata karakterével sikerült megugrania a vállalását.

big_eyes

Vélhetően az erős színészi alakítás is hiányzott ahhoz, hogy ez a Nagy szemek esetében is bekövetkezzen. Az általam egyébként nagyrabecsült Chrisoph Waltz igyekezett annyira komikussá tenni a karaktert, hogy az némi színt vigyen a filmbe, de a Becstelen Brigantyk (Inglourious Basterds. Quentin Tarantino, 2009) Hans Landájának halvány mását megidéző behízelgő stílus ezúttal ripacskodásba fulladt. A tárgyalótermi jelenetben pedig hiába volt vicces, ahogy saját ügyvédjeként magát vallatta, a szcéna komikussága nem illett az egész film hangulatához. Mellette Amy Adams erőtlen volt, mentségére legyen szólva, nem nagyon lehetett volna többet kihozni ebből a karakterből.

Tim Burton valószínűleg arra vállalkozott, hogy tündérmesei vízióit és horrorisztikus agymenéseit félretéve készítsen egy letisztult, egyszerű filmet, ami hazugságok hálójáról, művészi ambíciókról és az egoizmus beláthatatlan következményeiről szól. A probléma, hogy ez nem a karakterek reakcióiból vagy a helyzetek fokozódó feszültségéből, hanem csakis a dialógusokból derült ki, szó szoros értelemben a verbális nyelv szintjén mondták ki, ami egy (leginkább) vizuális műfaj esetében nagy hiba. Továbbra is tartom, hogy a kiszámítható történet a múltból visszafejtve, a végkifejletből visszaemlékezések útján elbeszélve talán izgalmasabb lehetett volna, de ez nyilván sosem nyer bizonyítást. Így be kell érnünk a Walter Keane-ügy átlagos színvonalú prezentálásával, ami sajnos nem tesz hozzá sokat a róla szóló Wikipédia-bejegyzéshez.

A kritika párdarabja: Mészáros Alexandra: Tim Burton “nagy szemekkel” tekint az ’50-es évekre – Nagy szemek című írása