A 24. THEALTER Fesztivál második napján, július 19-én Jiří Adámek rendezésében a cseh Boca Loca Lab társulat üdítő, többletjelentéseket hordozó, szabad asszociációkon alapuló előadását tekinthettünk meg, amely talán még a fesztivál sokat látott törzsközönségét is meglepte. A Tics tics politics című előadásban a kevés színházi eszköz használata szándékos koncepció; a vaksötétben villódzó fények vagy a lámpákkal és füsttel megjelenített vonat pusztán ízléses aláfestője a színészek által előadott parádés nyelvi bravúrnak.
Az előadásban a politika szó variánsait hallhatjuk negyven percben, néhol kaotikusan, néhol precízen, zenei ritmusra, különböző gesztusokkal kísérve. Ezek a gesztusok erősen építenek a történelemből és a jelen korból is ismert politikusok beszédstílusára, mozdulataira, de emellett pontosan azonosíthatóak a különböző beszédszituációk is, mint például a sajtótájékoztató-beszéd, a kampánybeszéd, a kormánypárti beszéd, az ellenzéki beszéd, a konzervatív beszéd, a reformer beszéd vagy egyszerűen csak a beszéd a semmiről. Az, hogy a szövegbe csak itt-ott csempésztek eltérő szavakat, úgymint a „pénz” vagy a „taktika”, még komikusabb támpontokkal szegélyezte a szavak variánsait, és direkt visszaigazolást is adott a nézőnek arra a kósza gondolatra, hogy „Na, ez most biztos a pénzről beszél!”
Tetszetős szimbólum volt a bábként ábrázolt politikus: a négy színész egyforma szürke öltönyben állt végig a színpadon. A legtöbbször gépies, monoton hanghordozásuk oka, hogy a szövegeiket, a politikában éppúgy, mint a színházban, egy háttérstáb írja, ezért csak a nagyon rutinos politikus (és a jó színész) képes úgy elmondani a papírra vetett magasztos gondolatokat, hogy azok hitelesek legyenek. Ezen a ponton válik tehát igazán nyilvánvalóvá a színház és a politika hasonlósága: több ember dolgozik rajta, szövegalapú és a végén egy vagy több ember adja elő. A különbség, hogy a politikus eszközeinek, motivációinak mások (talán nagyobbak) a tétjei.
Ideális esetben a politikusoknak úgy kellene különböző világnézeteket képviselniük, hogy saját pártbeli önállóságukat megtartva, az ellenzéki pártokkal és a választókkal interaktívan kommunikálva vagy akár konfrontálódva javítsanak országuk helyzetén. Ám a valóságban inkább önös érdekből, személyeskedve, egymást sértegetve feszülnek egymásnak, és ezt pont a választópolgár sínyli meg a legjobban. A választópolgárra ugyanis főleg akkor van szükség, amikor a hatalomra jutás a tét: az előadásban ezt is kiélezett iróniával ábrázolják. Érezhető a szuggesztív, felcsigázó, „jó lesz neked, ha engem választasz” politika-kánon, mire válaszul a már megválasztott politikus magabiztos „az lesz, amit mondok”-kánonja ordít, de hatásos a már tönkrement, kifulladt, kiszürkült miniszter elcsukló hangja is.
Adámek módszeresen, de könnyed, humoros tálalásban járja körbe a politika nyelvezetét és annak hatásmechanizmusát. Találkozhatunk a politikai élet fojtogatóan manipulatív elemeivel, a politikusok görcsös, monoton, felszínes igazságérzetével, miközben fülig ér a szánk.
Arra semmiképp nem számítottam, hogy minden keserűséget mellőzve nevetek majd a politikán. Nem kínomban, nem szégyenemben, hanem felszabadultan.
Fotók: Révész Róbert