A 24. THEALTER Fesztivál második napján, július 19-én Jiří Adámek rendezésében a cseh Boca Loca Lab társulat üdítő, többletjelentéseket hordozó, szabad asszociációkon alapuló előadását tekinthettünk meg, amely talán még a fesztivál sokat látott törzsközönségét is meglepte. A Tics tics politics című előadásban a kevés színházi eszköz használata szándékos koncepció; a vaksötétben villódzó fények vagy a lámpákkal és füsttel megjelenített vonat pusztán ízléses aláfestője a színészek által előadott parádés nyelvi bravúrnak.

Az előadásban a politika szó variánsait hallhatjuk negyven percben, néhol kaotikusan, néhol precízen, zenei ritmusra, különböző gesztusokkal kísérve. Ezek a gesztusok erősen építenek a történelemből és a jelen korból is ismert politikusok beszédstílusára, mozdulataira, de emellett pontosan azonosíthatóak a különböző beszédszituációk is, mint például a sajtótájékoztató-beszéd, a kampánybeszéd, a kormánypárti beszéd, az ellenzéki beszéd, a konzervatív beszéd, a reformer beszéd vagy egyszerűen csak a beszéd a semmiről. Az, hogy a szövegbe csak itt-ott csempésztek eltérő szavakat, úgymint a „pénz” vagy a „taktika”, még komikusabb támpontokkal szegélyezte a szavak variánsait, és direkt visszaigazolást is adott a nézőnek arra a kósza gondolatra, hogy „Na, ez most biztos a pénzről beszél!”

tika1

Tetszetős szimbólum volt a bábként ábrázolt politikus: a négy színész egyforma szürke öltönyben állt végig a színpadon. A legtöbbször gépies, monoton hanghordozásuk oka, hogy a szövegeiket, a politikában éppúgy, mint a színházban, egy háttérstáb írja, ezért csak a nagyon rutinos politikus (és a jó színész) képes úgy elmondani a papírra vetett magasztos gondolatokat, hogy azok hitelesek legyenek. Ezen a ponton válik tehát igazán nyilvánvalóvá a színház és a politika hasonlósága: több ember dolgozik rajta, szövegalapú és a végén egy vagy több ember adja elő. A különbség, hogy a politikus eszközeinek, motivációinak mások (talán nagyobbak) a tétjei.

Ideális esetben a politikusoknak úgy kellene különböző világnézeteket képviselniük, hogy saját pártbeli önállóságukat megtartva, az ellenzéki pártokkal és a választókkal interaktívan kommunikálva vagy akár konfrontálódva javítsanak országuk helyzetén. Ám a valóságban inkább önös érdekből, személyeskedve, egymást sértegetve feszülnek egymásnak, és ezt pont a választópolgár sínyli meg a legjobban. A választópolgárra ugyanis főleg akkor van szükség, amikor a hatalomra jutás a tét: az előadásban ezt is kiélezett iróniával ábrázolják. Érezhető a szuggesztív, felcsigázó, „jó lesz neked, ha engem választasz” politika-kánon, mire válaszul a már megválasztott politikus magabiztos „az lesz, amit mondok”-kánonja ordít, de hatásos a már tönkrement, kifulladt, kiszürkült miniszter elcsukló hangja is.

tika2

Adámek módszeresen, de könnyed, humoros tálalásban járja körbe a politika nyelvezetét és annak hatásmechanizmusát. Találkozhatunk a politikai élet fojtogatóan manipulatív elemeivel, a politikusok görcsös, monoton, felszínes igazságérzetével, miközben fülig ér a szánk.

Arra semmiképp nem számítottam, hogy minden keserűséget mellőzve nevetek majd a politikán. Nem kínomban, nem szégyenemben, hanem felszabadultan.

Fotók: Révész Róbert

Szerző

Tóth Emese vagyok, 24 éves, általában jó kedélyű, Szegeden élek, szeretek is itt élni és gyakran előfordulok a belváros mindennapjaim szempontjából fontos ?dramaturgiai? pontjain. Nem is igazán datálható, mikor kezdtem cikkírással foglalkozni, mert nem úgy keltem fel egy nap, hogy ?Mától újságíró akarok lenni!?, habár kétségtelen ez nagyon szépen hangzana most. Leginkább mindenről írnék, a műcsirkét majonézzel nyakon öntő posztmodern színházi előadásoktól kezdve a trolin gyakran utazó idős bácsiig, aki szerint a fiatalok néha rosszabbak, mint egy bokaficam. Főleg a képzőművészet és a színház érdekel, mert egyetemi tanulmányaim során erre a két témára fektették a hangsúlyt. Nincs kifejezetten kedvenc festőm, szobrászom, színészem, trapézművészem szinte bármilyen produktumtól képes vagyok elalélni vagy épp idegbajt kapni, kedvenc íróm viszont kettő is van: P.G. Wodehouse és Charles Dickens. Mindkettő fekete humorával és hangyányi neuroticizmusával fogott meg, de összességében az is tetszik bennük, ahogyan általában a világot látták. Valahogy hozzájuk hasonlóan látom én is magam meg a világot és próbálom ezt a látásmódot írásban kellőképpen visszaadni, de csak remélni tudom, hogy valakinél célba is ér.