Pápai Zsolt a Kontrollról jegyezte meg egy alkalommal, hogy a rendező Antal Nimródnak „…sikerül benne a káeurópai lerohadtság hamisítatlan, sajtszagú báját reprodukálva utópisztikus-mitikus térré alakítani a metró útvesztőjét”.[1] Ez a „káeurópai lerohadtság” kifejezés olyannyira találó, hogy a magyar filmgyártás egyik védjegyeként is felfoghatnánk, hiszen rengeteg magyar produkcióban találkozunk vele: ott van Török Ferenc Moszkva terében (2001), Hajdú Szabolcs Macerás ügyek (2000) című munkájában, de folyamatosan felüti a fejét napjaink mozijában is, elég, ha például az Isteni műszakra (Bodzár Márk, 2013) vagy Van valami furcsa és megmagyarázhatatlanra (Reisz Gábor, 2014) gondolunk. A példatárat könnyedén bővíthetjük tovább, hiszen úton- útfélen találkozunk vele.

A „káéurópai lerohadtság hamisítatlan, sajtszagú bája” a magyar vizuális gondolkodás alapstruktúrája, már ami a filmgyártást illeti, egyszerre valóság, amiben az ifjúság tengődik, és ahonnan elvágyódik (Moszkva tér, Van valami…) és ugyanakkor alkalmas arra, hogy a mesék, realitás ízű mítoszok szürreális helyszínévé avanzsálódjon (Macerás ügyek, Kontroll, Isteni műszak). A sorba illeszkedő magyar filmek lepukkant tereihez többé-kevésbé megtört, kiüresedett, a céljaikat kevéssé, esetleg egyáltalán nem találó, az eseményekkel sodródó, feltűnően átlagos vagy egyenesen szakadt hősök illenek. Szorongásaikat, útkeresésük kilátástalanságát pedig visszatükrözi a szétmálló környezet, amelyben élnek.

A keserűség mellett persze adott esetben az ironikus humor is dominál, és nem ritka, hogy a lepukkantság az önmagunkon való nevetés faktorává válik. A tragikus befejezés nem törvényszerű, de a depresszív hangulat nem oldódik egykönnyen a kortárs filmekben. A fenti példák a zsáner és a szerzőiség határán egyensúlyoznak, a Macerás ügyek, a Kontroll és az Isteni műszak elvont dimenziójához remekül illeszkedik a műfaji és esztétikai kísérletezés. A mese és a műfaji kísérletezés vonalán tovább indulva egy olyan film debütált a közelmúltban, mely esetében a mérleg nyelve egyértelműen a romantikus vígjáték felé billen, és a szépség ellentmondásos kategóriáit is belekomponálja a lepusztultság univerzumába.

20150209liza-a-rokatunder

Ujj Mészáros Károly első nagyjátékfilmjét a Liza, a rókatündért a szépség és csúnyaság ellentétpárjainak színes kavalkádja öltözteti vonzó köntösbe. Liza (Balsai Mónika) éppen a 30. életévét tölti a történet kezdetén, s arról álmodik, hogy ezen a napon megtalálja élete szerelmét. A lány ápolónőként dolgozik az egykori japán nagykövet feleségénél, s egyetlen társa egy halott japán popénekes szelleme, aki egyáltalán nem fogadja jó szívvel Liza társkeresési ambícióit. Tomy Tani (David Sakurai), a jól fésült kísértet sugallatára a szolid ápolónő rettegni kezd, hogy rókatündérré változott, hiszen a mitikus lénnyel kapcsolatba kerülő férfiak sorra elhaláloznak, és körülötte is fokozatosan fogyatkoznak az erősebbik nem képviselői. Nemsokára feltűnnek a gyanakvó rendőrök is, ám a lány végül megtalálja a szerelmét a gyilkosságok után nyomozó Zoltán Zászlós (Bede Fazekas Szabolcs) személyében, és az átok megtörik.

A reklámszakmából induló, eddig kisjátékfilmjeiről ismert (Alena utazása, 2008, Álmatag férfiak titkos kalandjai, 2008) Ujj Mészáros Károly rózsaszín történetét a 60-as, 70-es éveket idéző szimbolikus közegbe álmodta. Ez Csudapest fantáziabirodalma, melynek makromiliője többé-kevésbé idealizált, a szépségével együtt nevetséges és visszataszító, benne kiglancolt, ám annál üresebb figurákkal, mint például a vörös démon szomszéd lány, Inge (Gubik Ági), vagy a szívtipró Henrik (Schimed Zoltán), Liza első számú kiszemeltje, vagy éppen suta, de kedves alakokkal, mint a pocakos Károly (Cserna Antal), a lány egyik hódolója. Mikromiliőjének leglényegesebb pontja egy gyönyörű, ám sötét pesti bérház, kopott tapétáival, széteső berendezéseivel, melynek tisztalelkű, borzalmasan öltözködő, mégis bájos lakója, a címszereplő Liza. Nyilvánvaló, hogy e tér maga a főhős, akiben egyre nagyobb a felfordulás, ahogy a szerelem labirintusában reked, és a hullák száma szaporodik, s akit Tomy Tany rongál, és Zoltán zászlós javítgat, míg végül teljesen meg nem gyógyít. A lakásban eluralkodik a teljes káosz, s míg a zászlós hősiesen javítgatja az elromlott bojlert vagy a WC-tartályt, a kísértet válogatott kínzásokat eszel ki a férfi főhős számára, a padlón pedig különféle szétdobált holmik gyűrűjében a hullák helyét jelző körvonalak is megsokszorozódnak.

liza

A mikromiliő szintén emblematikus helyszíne ismét egy idealizált tér, ami Liza szerelmes ábrándozgatásainak és randevúinak egyik színtere, a kapitalista körítéssel tálalt Mekk-Burger, a cukorszirupos szerelmi kapcsolat elborzasztó metaforája, ami egy álomban, az igaz szerelem megtalálásakor végül szertefoszlik. Itt tehát, ami tökéletesnek tűnik, az egyúttal taszító, ami csúnya, bár esetlen, de szerethető. Az ellentétpárok kontrasztját számos motívum kiemeli a filmben, egyik legsikerültebb alkalmazása bizarr ételekben, például a juharszirupos ponty képében jelenik meg a vásznon.

Ebben az álomszerű környezetben karikatúraemberek, pocakos, kopasz, perverz vagy üresfejű udvarlók jönnek és mennek. Liza maga is elrajzolt karakter, tipikus magyar szerencsétlen antihős, aki bár jól tudja, mit akar, esetlenül mozog a szerelmi fortélyok között, és nehezen talál rá a boldogságra. A film – a romantikus mese követelményeinek megfelelően – a „lelki téblábolásból” a változás segítségével építi meg a kiutat. A történet fenntartja azt a lehetőséget, hogy a szellem létezése csupán a hősnő képzeletének szüleménye, Liza viszont végül nemet mond a halált jelentő ábrándoknak.

Mese és romantika közös nevezőjének hangsúlyozása a film alapköve. A meséket szervező küldetés itt a szerelem megtalálása, melyet egy kísértet szabotál, s a mesei próbák sora az udvarlók végzetes kimenetelű ostromaiban mutatkozik meg. Aki pedig a próbákat kiállja, vagyis Zoltán Zászlós, végül elnyeri a hercegnő kezét. A két műfaj azonos pontjainak kiemelése és szürreális megfogalmazása itt azért izgalmas, mert ezzel radikálisan elhatárolódik a hazai romkomra általában jellemző konvencionális, a reális világ látszatát fenntartó fogalmazásmódtól. (Például Bergendy Péter 2004-es Állítsátok meg Terézanyut! című romantikus vígjátéka, Goda Krisztina 2005-ös Csak szex és más semmi-je vagy Orosz Dénes 2013-as Coming out-ja.)[2]

pic_20150218123827_1ca0h1568x5

Az oppozíciók skáláját a műfaji eklektika szélesíti ki. Üde színfoltként jelentkezik a horror, a thriller, a távol-keleti harcművészeti film és a western eszköztára ebben az alkotásban, ami abszurd feketekomédiává változtatja át a negédes felhangot. A sokszínűség mind dramaturgiai, mind stilisztikai szinten felfedezhető. A horror a slasher mintájára épülő sorozatos halálesetekben, a spriccelő vérben, a különféle vizuális trükkökben (pl. a falon mozgó árnyakban), a thriller a nyomozás, a gyilkosságok és a bajba kerülő nő szálában fedezhető fel, a harcművészeti filmek lassításesztétikája egy Japánban játszódó álombeli részletben jelentkezik, míg a western például Zoltán zászlós magányos, szótlan, ám magabiztos és önfeláldozó karakterében érhető tetten. Az ellentéteken alapuló, nevetést gerjesztő szerkesztés sok esetben zenei betétek alkalmazásában ér a csúcspontjára. A legemlékezetesebb pillanatokat Tomy Tani vidám ritmusú haláltánc-szekvenciái és Zoltán zászlós finn-western zenére hangolt, lassított futásának és csetlés-botlásának köszönheti a film. A hangsáv játékosságra törekszik, a trükköket, például a szellem rajzfilmekbe illő, guruló helyváltoztatását, sokszor nyikorgáseffekt kíséri. A színészek, különösen a főszereplők, vagyis Balsai Móni és Bede Fazekas Szabolcs manírok nélkül hozzák a végtelenül egyszerű, legtöbbször minimáljátékot igénylő figurákat, David Sakurai pedig remekül elő tudja varázsolni a szeszélyes démon különféle arcait.

A Liza… nem mondható zseniális műnek, a felsorolt megoldások többnyire műfaji sablonelemek variánsai, együttes alkalmazásuk azonban szükségszerű vérfrissítés (a szó minden értelmében) a hazai filmes kínálatban. Ugyanazon az útvonalon indul el, mint a szerzői film és a műfaji film határát ízlelgető kortárs mozik, kölcsön veszi a lepusztultságot, az enervált szereplőket és a zsánerfilmek színes építőkockáit, és mindezt mesei elemekkel kombinálva, maga mögött hagyja a magyar filmre ránehezedő szorongást, de egyúttal az emészthetetlen limonádé jelleget is.

A kritika párdarabja Zsíros Ádám Lássuk a… rókát! című írása


[1] Pápai Zsolt: Földalatti hullámvasút. Filmvilág, 2003/11. 52-53. (http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=2168, 2015. március 27.)

[2] A fenti romantikus vígjátékok néhány esetben megkísérlik ugyan a valóság zárójelezését, de éles határt ékelnek a szereplők fantáziálásainak kivetülése és a realitás közé. Mivel a Csak szex és más semmi és a Coming out csak egy-egy jelenet erejéig él ezzel a lehetőséggel, itt az Állítsátok meg Terézanyut! érdemes kiemelni, ahol a főszereplő Kata több alkalommal meglehetősen álomszerű szituációkban tűnik fel (például a korcsolyapályán, egy romantikus képzelgés erejéig kétballábasból hirtelen profi műkorcsolyázóvá válik a kedvesével együtt), de az álmodozások nem uralkodnak el a narratíván, és mindig kénytelenek vagyunk visszazökkenni a romkomok szigorú szabályok szerint működő álvalóságába. A mesei elemektől elkanyarodva, de a fantázia által szervezett elbeszélés gondolatmenetén tovább indulva érdemes megemlíteni Orosz Dénes egy másik alkotását, a 2009-es Poligamyt, mely megpróbálkozik a valóság és a főhős képzeletének összekeverésével, de az ötlettelen stilisztikai megoldások és díszlet itt sem engedi, hogy a szürrealitás kibontakozhasson.

Hozzászólások

hozzászólás