Az utóbbi években közkedveltté váltak az éttermekben vagy azok konyháin játszódó, ételkülönlegességeket felvonultató, kiemelt esztétikai jelentőségű gasztrofilmek, melyek az otthoni rutinszerű főzőcskét professzionális közegbe helyezve látványos és könnyed kulináris élménnyé teszik. Számos oldaláról megismerhettük már a vendéglátás felfokozott légkörű világát, így jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi az, amiben a tavalyi év brit függetlenfilmes alkotása, a Forráspont (Boiling Point. Philip Barantini, 2021) újat tud mutatni.
A történet középpontjában egy magas nívójú londoni étterem, a Jones & Sons áll, ahol egy átlagosnak induló estét követünk végig. A főszereplő a konyha séfje, Andy (Stephen Graham), aki képtelen kézben tartani magánéleti és munkahelyi feladatait, úgy tűnik, hogy összecsaptak a hullámok a feje fölött. Megismerjük a konyha többi dolgozóját is, akik hasonló problémákkal küszködnek, miközben próbálnak helytállni ezen a zsúfolt estén: például az étterem új menedzserét (Alice Feetham), aki próbál tekintélyt parancsoló, ugyanakkor megértő vezető lenni, annak ellenére, hogy a legtöbb felelősség az ő vállát nyomja, vagy a séf jobbkezét (Vinette Robinson), aki teljes erőbedobással dolgozik, miközben a saját feladatai mellett valójában a másik séfét is végzi, anélkül, hogy ezért bármi megbecsülést kapna. Az étterembe látogat a sztárséf (Jason Felmyng), aki váratlanul betoppanva régi barátjához, Andyhez fordul, hogy kisegítse csődközeli helyzetéből, ám tőle hiába várja tartozása megfizetését. A konfliktusok egyre csak szaporodnak (az étellel elégedetlen vendég, kellemetlenkedő influenszerek, allergiás roham figyelmetlenség miatt), míg végül az események szerencsétlenséghez vezetnek.
Néhány korábbi gasztrofilmmel ‒ például Az ételművész (Burnt. John Wells, 2015), Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey. Lasse Hallström, 2014) vagy az Én, a séf (Comme un chef. Daniel Cohen, 2012) című filmekkel – ellentétben a Forráspont nem az ételfogások vagy azok elkészítésének látványos képi világára épít. A hangsúly sokkal inkább az emberi szereplőkre és személyes konfliktusaikra esik. A szereplők között minden nem, korosztály, etnikum és szexuális irányultság képviselteti magát, és mindegyikük életéből látunk egy-egy kisebb szeletet. Például az egyik mellékszereplőről, a hátsó konyhán dolgozó cukrászfiúról, Ollie-ról (Alex Heath) kiderül, hogy letűrt ruhaujja alatt friss vágásnyomokkal teli csuklóját rejtegeti, azonban most a munka az első, így háttérbe kell szorítania magánéleti gondjait. Azonban, mielőtt kitérnék arra, hogy ezek a külön történetek hogyan rakódnak egymásra és hogyan vezetnek katasztrófához, három másik szempontból, mégpedig a tér- és időszerkesztés, valamint az operatőri kivitelezés alapján szeretném mérlegre tenni a filmet. Ugyanis a tér- és időszerkesztés, az operatőri munka, valamint a cselekmény pszichológiai drámája teszi különlegessé Barantini filmjét.
A történet egy este eseményeit fedi le, és bár a kamerának hála folyamatosan tanúi vagyunk a jövés-menésnek, mégsem tűnik úgy, hogy a diszkurzív idő és az elbeszélés ideje megegyeznének. A kamera sosem áll le, mégis nehéz elfogadni, hogy mindaz, amit látunk, másfél óra leforgása alatt történik. Talán azért, mert nézőként nem akarjuk elhinni, hogy ilyen kevés idő alatt ennyi minden félremehet, ráadásul olyan sokféle történetszálba nyerünk betekintést, hogy szinte belefáradunk abba, hogy mindet észben tartsuk. Továbbá az állandó nyüzsgés miatt néha úgy érezhetjük, hogy lemaradunk bizonyos eseményekről, többnyire akkor, amikor csak egyetlen szereplőt követ a kamera (például amikor a mosdóba kíséri el a feldúlt menedzsert, vagy amikor az egyik szakáccsal megyünk ki a kocsihoz a hátsó udvarba).
A helyszín egy londoni gourmet étterem, szinte végig itt játszódnak az események, azonban az igazi bravúr a vendéglő térbeli felosztásának kiaknázása, elsősorban a forgatókönyvírók (Philip Barantini, James Cummings) és az operatőr munkájának köszönhetően. Négy nagyobb éttermi részt különíthetünk el, melyeknek egytől egyig más-más a funkciója: a vendégek ülőhelyeit és asztalait tartalmazó helyet, a látványkonyhát, a mosogatót, valamint a háttérhelyiségeket és -épületeket (az iroda, a raktár és a belső udvar). Az asztaloknál zajlik az élet, néha egy-egy beszélgetésfoszlányt hallhatunk a vendégektől, így egy kicsit az ő életükbe is bepillantást nyerünk. A látványkonyha csak részben alkot külön egységet, mivel egy légtérben található az étkezővel, ám mégis más világot jelenít meg, itt más arcukat mutatják a szereplők. (Kissé meglepő volt, hogy a konyhában zajló drámákból, heves vitákból a vendégek semmit sem látnak vagy hallanak, hiszen ott történik minden a szemük előtt, persze lehet, hogy ez mindennapos jelenség az olyan vendégek számára, akik gyakran megfordulnak hasonló éttermekben.) A következő beltéri rész a mosogató, ami jóval kevésbé reprezentatív jellegű, a vendégek ide már nem látnak be. Talán ez az az étteremrész, ami leginkább megfelel annak, ahogyan az „igazi” éttermi konyhát elképzeljük. Innen nyílnak azok a háttérhelyiségek, ahová mindig csak egy-egy szereplőt kísérünk el, és akkor is csak nagyon indokolt esetben. Például az iroda, ahova Andy megy be a film vége felé, vagy a korábban említett mosdó és a hátsó udvar. A négy étteremrészt egységesen jellemző, szinte állandó félhomályhoz hamar hozzászokik a szemünk, viszont látványos különbséget tapasztalhatunk a vendégek által is látható terek, illetve a háttérhelyiségek között. Míg az étkezőben és a látványkonyhán a meleg fények dominálnak, fabútorokat látunk, gyertyákat és karácsonyfát, addig a mosogatónál, az irodában és a belső udvaron kényelmetlen hideg fény vagy sötétség van, fém berendezés, omladozó vakolat és káosz. A négy étteremrészben a szereplők négy különböző árnyalata mutatkozik meg, jóllehet nem mindenki fordul meg mind a négy helyen. A legkézenfekvőbb Andy szerepét kiemelni: a vendégtérben nyilván hozza a tőle elvárt „tökéletes séf” szerepét, vagyis kedves, segítőkész, de a pult mögött már főnök is, akinek hatalmas felelősség van a vállán, így itt szigorúbb, kevésbé könnyed, ám még mindig reprezentatív szerepet tölt be; a mosogatóban végre leteheti az álarcot, amit a vendégek felé kell mutatnia, sokkal inkább önmaga, megértőbb, emberibb, azonban az igazi káosszal itt szembesül; végül az iroda és a hátsó udvar az, ahol a magánéleti válsága is ráomlik, és hiába próbálta ezt maga mögött hagyni a munkába érkezésekor, ez lesz az, ami végleg összeroppantja.
Az operatőri munkának hála olyan hatást kelt a film, mintha mi, nézők valamelyik szereplő bőrébe bújtunk volna, mintha az éttermi csapat egyik néma megfigyelő tagjaként, valakit folyton követve szemlélnénk az eseményeket. Ez a hatás elsősorban a végig kézikamerával felvett, vágás nélküli, vagyis egysnittes koncepciónak köszönhető. Embert próbáló vállalás lehetett ez a megoldás, mind operatőri, mind színészvezetési szempontból, de remekül kivitelezték az elképzelést. (Összesen négy alkalommal vették fel a másfél órás anyagot, végül a harmadik verzió lett a végleges.) Kiemelném itt a rendkívüli színészi játékot is, mert egy ilyen film leforgatásához elképesztő figyelem és összehangoltság szükséges, és a Forráspont összes színésze kiváló alakítást nyújt. Az állandó kapkodás és hangzavar sem zökkentette ki őket, profi és mégis emberi volt a játékuk. A képeken állandó a nyüzsgés, leginkább amerikai plánok és félközelik jellemzik a filmet. A keretezésekben ritkán látható csak egy ember, általában két-három karakter jelenik meg, és sokszor egyszerre is beszélnek. Egy ennyire dialógusközpontú történet esetében az utóbbi megnehezítheti a nézői megértést, viszont emiatt hitelesebbé válnak a karakterek és a beszélgetések, hiszen a konyhai világ nem a higgadt, ráérős kommunikációjáról híres. A szoros, kilencven perces játékidő is indokolja, hogy a nézőnek hamar akklimatizálódnia kell ahhoz a zaklatott tempóhoz és az ezzel járó érzelmi hullámvasúthoz, ami a filmben megjelenik.
Kezdettől fogva kitapintható a feszültség, ami a később felszínre törő személyes problémákból és traumákból fakadóan robbanni fog. Eleinte, mikor még nincsenek vendégek, felszabadultnak tűnik a munkatársak közössége (Andyt kivéve), ám ez inkább amolyan vihar előtti csend. Ahogy halad előre a cselekmény, fokozatos szétbomlásnak leszünk a tanúi, melynek mélypontja az allergiás roham. A szűk keresztmetszet egyértelműen Andy, akinek figyelmetlensége és felelőtlensége mindenki más munkáját tönkreteszi. A konyhai munka különösen nagy összhangot és csapatmunkát igényel, és akkor tud olajozottan működni a szerkezet, ha mindenki teszi a dolgát. Egy fordított piramishoz tudnám hasonlítani, melynek csúcsa az étterem vezetője, Andy, és rá építkezik mindenki más, vagyis, ha valaki fentről „kiesik”, még nem történik nagy katasztrófa, azonban, ha éppen az egység alapja inog meg, borul az egész rendszer. Például Andy nem végzi el a papírmunkát, és nem foglalkozik Carly fizetésemelési kérésével, ami miatt a segédszakács frusztrálttá válik, és veszekedeni kezd a menedzserrel, aki aztán az idegességét a hierarchiában alatta állókon, többek között a pincéreken vezeti le.
A szereplőket folyamatosan negatív behatások érik – mindenkit más formában –, és nézőként végig attól tartunk, hogy valakinél el fog törni a mécses, vagy még komolyabb baj történik. Mint egy dominó-effektus. Mindegyik karakternek van traumája, mindenkinek vannak magánéleti nehézségei, de a munkahelyre érve el kell játszaniuk, hogy minden rendben van, miközben ott is csak tetéződnek a gondjaik. De ehhez nem is kell feltétlenül luxusétteremben dolgozni, anélkül is sokaknak ismerős lehet ez az érzés. Voltaképpen egy univerzális problémát láthatunk, kevésbé hétköznapi köntösben. Vagyis a hangsúly a Forráspontban nem azon van, hogy belelássunk a vendéglátás világába, hanem azon, hogy felismerjük, hogy az, amit a világból, más emberekből tapasztalunk, sokszor egy színjáték, aminek mögé kell néznünk, és erre remekül rávilágít a film.
A képek forrása: ca.movies.yahoo.com; amazon.co.uk; digitalspy.com; tvinsider.com.
További cikkeink a filmről: