Az életben maradásért folytatott, olykor minden szabályt felülíró küzdelem, valamint az elzártság és annak az emberi pszichére tett hatása régóta visszatérő téma nem csupán a filmművészetben, de a szépirodalomban is. Elég csupán a témakör egyik legismertebb történetére, William Golding A Legyek ura című, 1954-ben megjelent regényére és annak azonos című filmadaptációjára (Lord of the Flies. Peter Brook, 1963) gondolnunk, amelyben a repülőgép szerencsétlenség miatt egy lakatlan szigeten rekedt gyerekek által felépített társadalom, majd annak bukása bontakozik ki, mialatt lassacskán a civilizált élet legalapvetőbb normái is felbomlanak. A Netflixen bemutatott spanyol sci-fi thriller, A platform (El hoyo. Galder Gaztelu-Urrutia, 2019) című film szintén a bezártságot, majd az ebből fakadó erkölcsi és szellemi romlást mutatja be. A történet kibontakozása során az emberség és az empátia is kezd mindinkább megkérdőjeleződni: attól függően válnak ezek a tulajdonságok nélkülözhetőekké, hogy éppen melyik szinten járunk vagy a ranglétra melyik lépcsőfokán állunk.

„Összesen háromféle ember létezik: aki fönt van, aki lent, és aki lezuhan” ‒ így hangzik a film legelső mondata, amely nem csak A platform disztópikus helyszínére és „lakóira”, hanem a társadalmi hierarchiára is reflektál: van, aki mások felett áll, van, aki irdatlan nehézségek közepette a legalsóbb szinten próbál meg túlélni, és van, aki inkább feladja a küzdelmet, „lezuhan”. A film rögtön a nyitó mondatában lefekteti a történet alapkövét, miszerint szegénység és gazdagság, kiszolgáltatottság és hatalommal rendelkezés, lent és fent élesen elválik egymástól; amennyiben pedig valaki egy bizonyos szinten áll, kérdéses marad, vajon megtudja-e tartani a pozícióját, esetleg ki tud-e törni ebből a helyzetből, vagy később csak még lejjebb kerül. Jelen filmben azt követhetjük nyomon, amint a főhős megjárja a legkülönbözőbb szinteket a legalsótól a legfelsőig, ennek során pedig láthatjuk azt is, miként alakul, formálódik a jelleme és a pszichéje.

A történet szerint a film főhőse, Goreng (Ivan Massagué) egy falanszterben tér magához, amely a Gödör nevet viseli. Goreng önként jelentkezett ide kísérleti alanynak hat hónapra azért, hogy tanúsítványt szerezzen, leszokjon a dohányzásról, valamint ‒ elmondása szerint ‒, hogy végre elolvashassa Miguel de Cervantes Don Quijote de la Mancha című regényét. Kezdetben tudatlan és naiv, azonban nagyon hamar rá kell ébrednie, főként idősebb cellatársa, Trimagasi (Zrion Eguileor) útmutatásai alapján, hogy mire is vállalkozott: valójában egyfajta börtönbe, a „Vertikális  Önmenedzselési  Szisztéma” nevű kísérlet helyszínére (is) vonult be önként, és nem is olyan sokára egy élet-halál küzdelemben kell részt vennie. Az ismeretlen számú szintből álló építményben mindennap, egyetlen alkalommal, egy étellel bőségesen megrakott betonlapot eresztenek le a legfelső szinttől a legalsóig, és bár a tálakat úgy pakolják meg, hogy minden szintre jusson elegendő élelem, a felsőbb szinteken élő cellalakók mértéktelen mohósága nyomán szélsőséges hierarchia alakul ki, hiszen a legalsó szinteken élőknek szinte esélyük sincs az életben maradásra (nekik már egy falatnyi étel sem jut). Minden szinten két cellatárs osztozik a helyiségen, és a Gödör működtetői a hőmérséklet drasztikus emelésével vagy csökkentésével akadályozzák meg azt, hogy a cellalakók élelmet tegyenek félre. Minden szinten egy hónapig kell maradniuk az alanyoknak, és sosem lehet tudni, hogy a következő hónapban hová fog kerülni az egyén: felsőbb szintre vagy még lentebbire? Több hónap alatt Goreng a középső, az alsó(bb) és a felső(bb) szinteken is jár, és mindegyiken megpróbál valamilyen módon életben maradni, majd lassanként elhatározza, hogy beavatkozik az eseményekbe, és fellép a diktatórikus rendszer ellen.

Nehéz igazán jól összefoglalni a cselekményt, ugyanis a film legfőbb erénye sokkal inkább az atmoszférában rejlik, valamint mivel zárt térben járunk, így a történet ‒ a film utolsó harmadát leszámítva ‒, nem annyira az akcióra, hanem a párbeszédekre és az ezekből kibontakozó, cellalakók közti kapcsolatokra épít. (Érdemes megjegyezni, hogy A platformot eredetileg színdarabként szerették volna bemutatni, és csak később döntöttek a filmes feldolgozás mellett.[1]) A szintváltások során a legkülönfélébb jellemekkel találkozunk, akik tovább színesítik a szereplők palettáját, és garantálják azt, hogy a cselekmény lassú kibontakozása ellenére a néző figyelme egy pillanatra se lankadjon el. Például Goreng legelső cellatársa, a gyilkosságért elítélt Trimagasi, aki kezdetben fenyegető, veszélyes figuraként lép fel, lassanként egyfajta mentori szerepet kezd betölteni a főhős életében, ahogy fokozatosan beavatja őt a Gödör szabályaiba. Kettejük viszonya majdhogynem barátivá válik – egészen addig, míg az egy hónap leteltét követően a legalsóbb szintek egyikén ébrednek fel, ekkor viszont a cellatárs habozás nélkül kész lenne végezni Gorenggel a saját túlélése érdekében. Tehát az emberek közti kapcsolatok, akárcsak a jellemek, törékennyé válnak, és folyamatosan változnak a film során.

Mint azt a bevezetőben említettem, A platform többek között a túlélés és az erkölcs kérdését problematizálja, vagyis azt, hogy ki mit adna fel azért, hogy akár elviselhetetlen körülmények között is életben maradhasson? A legalsó szinteken, ahova egy falatnyi étel sem jut el, a tesztalanyok számára az ’ölni vagy meghalni’ marad az egyetlen opció: vagyis vagy feladják a morált és kannibalizmusra vetemednek, vagy pedig éhen halnak, esetleg öngyilkosok lesznek, ezáltal önként kilépve az embertelen környezetből. Eszel, vagy megesznek. A felsőbb szinteken lakók jellemzően semmibe veszik azokat, akik alattuk helyezkednek el. Az egyszerű, könnyen érthető térbeli metaforával élő film (lásd a fentről lefelé mozgó platformot és a cellalakókat, akik más-más szinten helyezkednek el) tömören és húsbavágóan fogalmazza meg kritikáját a hierarchiára épülő társadalommal szemben, ahol a látszólagos egyenlőség dacára komoly különbségek állnak fenn a boldogulást illetően, attól függően, hogy valaki tehetős vagy szegény, hatalommal bíró vagy attól megfosztott.

A film disztópikus világával szembesülő néző nem igazán kerülheti el azt, hogy feltegye a kérdést: ebben a helyzetben ő maga milyen döntéseket hozna, hogyan cselekedne? Stephen King szerint a morál és az empátia olyan, mint a gumi: ha a helyzet úgy kívánja, megnyújtható, formálható és lazán kezelhető.[2] Amikor az ember az életét félti, és túl akar élni, könnyedén félreteszi az aggályait, és minden eszközzel harcol, amennyiben szeretné valamiképpen megélni a másnapot – vagy pedig, ha végképp nem akarja alárendelni magát a kényszerszülte, erkölcstelen helyzetnek, inkább feladja az életet. A film nem emeli piedesztálra a karaktereit, de nem is bírálja őket: egyszerűen csak az emberi lélek minden mélységével, sötétségével és időnkénti erényeivel elénk tárja őket, és éppen ezért a néző nem fogja megvetni a szereplőket (még akkor sem, ha különben ódzkodik a szereplők tetteitől).

A hierarchikus társadalom és az elnyomó hatalom bírálata mellett bibliai motívumok is felbukkannak (a mohóság mint az egyik főbűn; a legalsó szinteken való tartózkodás mint pokolbéli alászállás). A főhős lassacskán egyféle Megváltó figurává alakul, aki igyekszik átvenni a rendszer irányítását, reményt és lehetőséget adni másoknak a túlélésre, valamint üzenni a Gödör adminisztrátorainak. A film arra már nem ad egyértelmű választ, hogy célba ér-e az üzenet, de nem is áll szándékában teljes körű magyarázatot adni: a kilátástalan helyzetben, ahonnan látszólag nincs menekvés, a leghalványabb remény ígérete is elemi erővel bírhat. Ezzel a csekély vigasszal végződik a film. A film vége kicsit hirtelennek és lezáratlannak hat, és rengeteg kérdést nyitva hagy. Tulajdonképpen nem tudjuk meg, hogy mi ennek a kísérletnek a  lényege. Mi az adminisztrátorok célja mindezzel? A történet végén vajon pontosan mi az üzenet, és elér-e a címzetthez?

A zárt, sivár, majdhogynem teljesen kiüresített térben játszódó film (a Gödör celláiban csupán a legszükségesebb használati tárgyak kapnak helyet) ridegségét tovább fokozza az, hogy jellemzően szürke színeket használ, és szinte állandó a sötétség és a félhomály, ami még inkább ráérősít a Gödör és a szereplők helyzetének klausztrofób mivoltára. A zenehasználatra is érdemes kitérni: a film során  folyamatosan ugyanaz a dallam tér vissza, hangok terén pedig a falansztert kísérő zaj az állandó kísérőelem, amely kimondottan fenyegetőnek, már-már ijesztőnek hat. A platform viszonylag gyakran él meglehetősen naturalisztikusan ábrázolt, olykor egyenesen gyomorforgató részletekkel, elég csak az emberölésre, az öngyilkosságra, vagy épp a kannibalizmus érzékletes, majdhogynem minden részletre kiterjedő bemutatására gondolnunk. (Épp ezért, elgondolkodtató jellege ellenére, a film nem ajánlható mindenkinek.)

A színészi játék terén nem lehet okunk panaszra, ahogy a karakterek is igen jól, valószerűen felépítettek. Például világosan követhetőek Goreng jellemének és pszichéjének változásai a film előrehaladása során: a kezdeti naiv tudatlanság idővel félelembe, haragba, még később tompa beletörődésbe hajlik át, míg végül ismét felbukkan benne a tettvágy, és rászánja magát a cselekvésre. Párhuzamot vonhatunk Goreng és Don Quijote között: ő is egy  bolond lovag, aki rossz korban próbál meg hőssé válni. Goreng ugyanis olyan rendszerben próbál meg fellépni a hatalom ellen és helyesen cselekedni, ahol láthatóan esélye sincs arra, hogy sikerrel járjon: arra pedig a történet legvégén sem kapunk egyértelmű választ, vajon lesz-e eredménye a küzdelmének. Az időről időre felbukkanó cellatársak is összetett jellemek: negatív és pozitív tulajdonságaik a helyzettől függően domborodnak ki, vagy éppen szorulnak háttérbe, és ettől válnak igazán realisztikussá és emberivé.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy A platform, bár olyan témát emel vászonra, melyet korábban már többször feldolgoztak (lásd például a fentiekben említett A Legyek urát), képes végig fenntartani a figyelmet, valamint emberközelien és meglehetősen felkavaró eszközökkel (nem ritkán expliciten ábrázolt erőszakkal) élve mutatja be nem csupán a hatalmi és társadalmi hierarchia különböző szintjeit és az emberi lélek mélységeit, de szót emel az elnyomás ellen és az empátia mellett, mely adott helyzetben teljesen háttérbe szorulhat.

A képek forrása: cinechat.co.uk; imdb.com.

Lábjegyzetek:

[1] Klág Dávid: Zabálj csak, a szegényeknek úgyse jut. index.hu, 2020. 03. 25. URL: https://index.hu/kultur/media/2020/03/25/a_platform_netflix_el_hoyo_filmek_2020/

[2] Stephen King: Rémálmok bazára. Ford. Totth Benedek. Budapest, Európa Kiadó, 2016.