Jelen írás azt vizsgálja, hogyan adaptálják kortárs, kelet-európai alkotók a musical műfaját a helyi történelmi, politikai kulturális viszonyokhoz. Hogyan emlékeznek az elnyomás mechanizmusaira és az előző generációk ellenállására ezekben a filmekben. Milyen privát történelem fényképalbumát mesélik el. Hogyan válik ez a látszólag könnyed műfaj alkalmassá arra, hogy azt a dinamikát felidézze, ami a szocializmussal szembeni lázadók hajtóerejét jelentette. A politikai szigorral hogyan lázadtak a zene, a művészet, a divat erejével, valamint hogy a Szovjetunió szétesésével és a berlini fal leomlásával kezdetét vevő posztkommunista állapot hogyan nyilvánul meg kortárs alkotók emlékező műveiben.[1]
A zenés vígjáték kicsit olyan, mint a szappanopera: a közönség hímnemű részének agyában elindul a riasztó berendezés. Valami kibírhatatlanul nőies, giccsesen romantikus szerelmi káosz következik, ahol minden sarkon dalra fakadnak a szereplők, megharcolnak az aktuális hétfejű sárkánnyal, majd mindenki elnyeri méltó jutalmát és büntetését, a főszereplő pár pedig boldogan él, míg kihunynak a fények. Az ötvenes évek Amerikájának népmeséje az absztrakció felfokozott változatát műveli, teljesen életidegen, nemcsak egy szocreál valósághoz, de úgy a tudatmódosítószerek nélküli élethez viszonyítva is. Ehhez képest jelentős elmozdulást mutatnak a posztkommunista Kelet-Európa musicaljei: kimondottan helyi specifikumokkal felszerelve a saját történelmükre tekintenek, a magánmítoszaikat mesélik el, azon gondolkodnak, hogy mi a különbség az otthon és a külföld közt, mihez kezdjenek a hagyatékkal, mit felejtsenek el és mit konzerváljanak, hogyan történjen a posztkommunista dekonstrukció. Megnézve néhány cseh, magyar, orosz produkciót, azt látjuk, hogy lehetetlen egy egységes rekonstrukciót létrehozni a kommunista időszakról, annak ellenére, hogy az uniformizálás volt egyik legfontosabb alapvetése. Csak magánemlékezetek, privát történetek vannak, mint ezernyi darabja egy óriás kirakósnak. Mint a Csendes-éj fordításai: bár ugyanaz a szüzsé, mást mond minden nyelven.
Európa táncol, és ebben a szigorúan ellenőrzött térben – ahol széken ülve, gép mellett állva, célirányosan haladva zajlik a mozgás – az ész az úr, a termelés szent: ez a tánc felér egy kataklizmával. A kommunista világképbe sehogyan sem fért bele a selyemharisnya, fodros alsószoknya, a rock és a boogie kirobbanó életereje, a jazz improvizációra, érzésre, egyénire és egyedire alapozó, édes-keserűen kísérletező, lélekből kanyargó hangja.
Szabad egy táncra? És végre a válasz: szabad. A stilyagik voltak az első szovjet disszidálók.[2] A csoport legharsányabban öltözködésében tűnt ki a szocreál szürke ing, ingruha és rövid ujjú ing felhozatalában, de életstílusban is fittyet hánytak a rendszer merevgörcsbe fagyott bigottságának. Kitaláltak maguknak egy Amerikát,[3] és öltözetüket, életérzésüket tekintve oda emigráltak, sármosan extrovertált rohanással, legalábbis színleg gondtalanul. Apolitikus (tehát áruló) nézeteket vallottak, és nyíltan csodálták a modern, kozmopolita életstílust.
Jampecek (Stilyagi. Valery Todorovsky, 2008)
A stilyagi fénykorát a kezdeti időszakban élte, amikor elnyomás alatt, szubkultúraként létezett. A moszkvai fiatalok egy része lopva, a börtönt és a megaláztatások végeláthatatlan változatát elviselve, „új időknek új dalaival” tört be a komszomol és a szovjet, poszt-sztálini világ végtelen sztyeppéjére. Megálmodták a stílust, az életérzést, a zenét, és teljes mell- és szoknyabedobással ellenálltak az uniformisnak. Ahogy a Jampecekben (Stilyagi. Valery Todorovsky, 2008) azt Polza és az anyja közti viszony szépen sűríti: nincs az a szégyen, büntetés, fizikai és verbális fenyítés, ami megállíthatná őket. A mocskos munkásszállón száll a szaxofon betiltott, de csakazértis jövőt és utat kereső hangja, a Kámaszútrát oroszra fordítva is lehet olvasni. Nincs helyzet, amire ne lenne megoldás. A tekintet, amivel a film visszanéz erre a hőskorra, rendkívüli szeretettel és csodálattal teli. Főhajtás a kockás öltönyös, zselés hajú és ringó csípőjű lázadó nagyszülők előtt, akik áttörték a vasfüggönyt, éjszakai műszakok fizetéséből, dugiban[4] beszerzett nyakkendőikkel, rúzsos ajkaikkal és ,,rock on the bones”[5] zenéjükkel, és akiknek merész bevállalásából megszületett sok híres orosz együttes.
A film végén a stilyagi csapat vezére, Fred, visszatér Moszkvába, amerikai tartózkodása után és megpróbálja elmagyarázni, a kitartó otthoni csapatnak, hogy lázadásuk már a múlté, Amerikában senki nem zselézi a haját, forrongásuk kínos és hiábavaló. Mel fináléja ars poeticaként hullámzik át a jelenbe: nem számít, hogy a nagy ideál, Amerika már le is hagyta, sőt soha nem is látta lelkes rajongóit a Szovjetunió közepén: nincs szükségünk elismerő tekintetekre. A lázadás és ellenállás, mint életforma fogalmazódik meg, a ráncba szedett fővezér, Fred hiába magyaráz, ő már hitelét vesztette háziasítása során. Mel és Polly szerelmesen és határozott léptekkel vezeti át lelkes csapatát a jelen Moszkvájába. Ez nem hadsereg, őket nem egy lánc köti,[6] bennük nem a félelem és a szürke ing a közös. Punkok, rockerek, psy és new age, hippie és stilyagi együtt hirdetik az ellenállást: „style defeats fear”.[7]
A film zeneileg is érdekes menüt vonultat fel. Az igazi stilyagik által alapított együttesek kultuszszámait sajátjukként adják elő a szereplők, közelebb hozva ezáltal az 1950-es évek világát. Az ő áthangszerelt és átírt dalszövegű slágereikből sikeres egyveleggé gyúrták össze a film zenei repertoárját. Alekszej Kozlov szaxofonos, az orosz jazz atyja, meghurcolt stilyagi, az Arsenal zenekar alapítója, és a többi kult (vagy inkább szubkult) rock/underground együttes, mint a Bravo, a Nautilus Pompilius, a Nol és a Red Elvises zenéit játsszák. A film nem nosztalgikusan szemlélgetve, mint egy kiállított műtárgyat, hanem minden kiegészítőjével együtt magára veszi a kort. Benne él, újra mozgásba hozza, időt és figyelmet nem kímélve minden részletét újraalkotja, bebizonyítandó: mi élünk!
Jampecek (Stilyagi. Valery Todorovsky, 2008)
Mint minden musical, a Stilyagi is nagyon erősen érzéki, erős vizuális és auditív hatását tekintve. Nem feltétlenül romantikus, a romantika olyan értelmében, hogy a szerelemmel és a házassággal végződő heteroszexuális mennyország rajzolódik ki bennük. Sokkal inkább egy laza, minden érzékszervével a világra nyitott stílusról van szó, ahol a kísérletezésé, a kíváncsiságé, a könnyed életérzésé és a minden akadályt legyőző lendületé a tér. Nagyon plasztikus helyszíneket teremt a film, gazdagon berendezett, túláradóan dús belterekkel, melyekben fények, színek, hangok skáláját játssza végig. A film sokszor reflektál önmagára, filmképre íródó feliratokkal, fényképpé merevített vagy fényképből kimozduló jelenetekkel. Sok esetben egy jelenetet közvetlenül követ a róla szóló újsághír, mintegy maga írva a saját történelmét, egy személyes, árnyalatokkal és mellékszálakkal teli színes történelmet.
Technikai szempontból a film igazi nagyszabású és tökéletesen kidolgozott nagyelőadás: nincs egyetlen pillanata sem, amikor leülne. Végig pörög, dobog, ugrik, szalad, a mozgás minden változatát végigpróbálja, mert egy ekkora életerőnek mozogni kell, kifulladásig. Hatalmas és profi tánckar ropja hibátlanul, a szereplők szinte mindenike rocksztárként énekel és amúgy is rendelkezik mindennel, amit akár az amerikai nagy ideál is elvárhat: szépek, tudnak és nem félnek semmitől.
Ez a lendület és elsöprő életerő nyilvánul meg más kelet-európai alkotásokban is, akik ugyanúgy, mint az elemzett orosz film, a musical műfaji sajátosságait használva meséli anekdotáit a szocializmus nagy, szürke politikai paravánja mögött pörgő színes mindennapokról. Az alábbiakban egy magyar és két cseh retromusicalben nézzük meg milyen kifejező eszközöket használnak az alkotók az alternatív múlt idézésében.
A Made in Hungária (Fonyó Gergely, 2009) Fenyő Miklós és a Hungária zenekar létrejöttének körülményeit meséli el, szerelmi szálakkal, barátságokkal, pártfüggő és pártfüggetlen szereplők keserű-édes anekdotáival körítve, ugyanazzal a nosztalgikus tekintettel és teljes felvállalással, amit az orosz filmben is láttunk az alkotók részéről. A film a helyzet- és a jellemkomikum kiváló adagolásával teszi nevetségessé az autoritást. Az ügyeletes főkretén, a nyakig nadrágos Bigali elvtárstól a tapló és töketlen Mildányin keresztül a béna rendőrökig mindenkin fergetegesen elveri a port, és megnyereti ezt a meccset az „új-időknek új dalaira” pörgő fiatalokkal. Bár csak egy Ki mit tud? idejéig.
Made in Hungária (Fonyó Gergely, 2009)
A magyar zenés vígjátékok közül a Made in Hungária megtöri azon balul sikerült produkciók sorát, ami ezt a műfajt az ötvenes évek giccs-kavalkádjától a jelen borzasztóan gyenge szórakoztató produktumáig jellemezte. Nincs hiba, nincs leállás, szól a rádió, nem kopott a díszlet. A film minden részletének megadták a módját, nem spórolva sem a díszleten, sem kosztümön, sem a statiszták számán. És az eredmény nem marad el. A Stilyagihoz hasonlóan a Made in Hungáriában is hatalmas és abszolút profi tánckar ropja a táncot – ülve, állva, füvön és betonon egyaránt. Fáradhatatlan lendülettel repülnek a szoknyák, dobognak a lakkcipők, és fékevesztetten száguld a ritmus, ahogy a rocktól azt elvárjuk. A fiatalos lendület és energia pedig tehetséggel párosulva ledönt minden falat.
A zenés betétek a musicalekben legtöbbször történeten kívüli inzertként működnek, melyekben a szereplők belső monológjaiknak, érzelmeiknek adnak hangot, és ez teszi lehetővé, hogy dalra fakadjanak. Ez a Stilyagiban sem zavaró, hiszen profin kialakított jelenetekben nem válik el élesen a történet a lírai epizódoktól. S amúgy is, a figurák stílusához, öltözködéséhez és nonkonformizmusához egyaránt illik a zenés performansz.
Az előző filmekhez képest a cseh musicalek kicsit más stílus szerint emlékeznek. A Süvölvényekben (Sakalí léta. Jan Hřebejk, 1993) megelevenedő múlt sokkal inkább az angol iparvidéken játszódó filmek stílusát és történeteit idézi. A munkásnegyedek kopott, piszkos és reménytelenül ismétlődő képét, amiben rövidnadrágos, nagyrészt utcán felnövő gyerek- és kamaszcsapatok élik verekedésekkel, csínyekkel teli, de vidám életüket. Ebbe a környezetbe a semmiből érkezik Bejby, a nagy lázadó. Rockzenéjével és jampec ruháival földönkívüliként hat, aki felforgatja a swingen és Stolicsnaja-vodkán felnőtt társaság törékeny egyensúlyát. Az egyetlen múltbeli dolog, amit nem tart kidobandónak, az a családi múlt, amely a nagymama személyében metaforizálódik. Minden egyéb fosszília kidobandó.
Süvölvények (Sakalí léta. Jan Hřebejk, 1993)
Hřebejk filmje kiválóan egyensúlyoz a tragikum és komikum, a nosztalgikus emlékezés és a forrongó útkeresés, a kommunista mindennapoknak a részleteibe szerelmes, de az elnyomó rendszert megvető attitűd között.
A szinte minden városképben árnyékként, háttérként jelenlevő orosz hatalmi jelkép, az úgynevezett „Hét nővér torony”[8] ledől – habár nincsen hős, aki ledöntse. Nincs happy end, nincs rivaldafénnyel táncoló tánckar, viszont a musical formai elemeivel való zsonglőrködés kiváló alkalmat ad a „saját musical” elkészítésére. Ezek a szereplők mind hősök, mert ahhoz, hogy túléljék ezt a nyomort, hősnek kell lenni, egyenként és kollektíven is. Mint a stilyagik, ezek a lázadók is megoldották a boltokban el nem érhető stíluselemek beszerzését. A cipőkrémmel feketített napszemüveg és a kartonból készült pin-up nyakkendő ugyanúgy, mint a cseh nyelvre átírt amerikai slágerek, a csempészáruval telt kukák, a kínos feszengés a pártrendezvényen mind a cseh valóságra adaptált népmesét árnyalják. Legenda születik, mert ugyan nincs bőség és álomvilág, de az életerő és vidámság ugyanúgy dobog. A zene nem akad fenn a koszos betonfalakon, és álmaikban minden fiatal – hiába nem királyfi, csak szegénylegény – legyőzi a „sárkányt”, még ha az olyan magas is, mint a mindent látó tornyok.
Filip Renč filmje, a Lázadók (Rebelové. Filip Renc, 2001) sokkal stilizáltabb és vizuálisan eltérő alkotás, habár ebben a filmben is végig ott van a láthatatlan drótkerítés, a hatalom jelenléte. A történet a 60-as évek cseh vidéki kisvárosban játszódik, egy szerelmespárról szól: Tereza, a helyi iskola diákja és egy szökött kiskatona történetéről. Szerelem, álmok, elvágyódás, kisvárosi zsánerfigurák róják köreiket, színes lányvilág és éretlen kamaszfiúk, aranyló naplementében körbe közlekedő vonat. Mintha csak azért épülne sok apró részlettel idillire a kép, hogy még erősebben hathasson a film vége: a földet helyéről kitépő tank, mint egy másvilágból érkező szörnyeteg, ami széttör álmot, szerelmet, naplementét, várost, békét, életet. Telibe talált kép, ahogy a párás hajnalban halászni induló apa háta mögött az óriás lánctalpas szinte szétszaggatja a filmképet.
Lázadók (Rebelové. Filip Renc, 2001)
Renč nem törekszik valósághűségre, legalábbis a zenés betétek megalkotásánál teljes erőbedobással adózik a műfaj által megkövetelt absztrakciónak. Valóban álomvilágban járunk, de hát a frissen érettségizett fiatalok szíve képes bármilyen lehetetlennek is tűnő világot létrehozni. Az amerikai slágerek leválnak a történetről, a művi, az import jelleg itt hangsúlyozottan érezhető.
A különböző országokban gyártott musicalek összevetésekor kitűnik, hogy a műfaji sajátosságok adaptálásán túl ezeket a filmeket az foglalkoztatja, hogyan íródik át a műfaj a nemzeti sajátosságoknak megfelelően. Minden ország hozzátette a saját valóságát, saját emlékezetét, saját nosztalgiáját. Még ugyanannak a kommunista rendszernek is országról országra más az emlékezete, hiszen azt mindenhol másképp élték meg. A kommunizmus dekonstruálása is más-más módon zajlik, az ellenállás is más-más formát öltött. Közös bennük azonban az a felismerés, hogy a lelketlen és embertelen rendszer ellen a legjobb gyógyszer a derű és a szerelem. Mert éneklés közben nem lehet félni.
[1] Lars Kristensen: Postcommunist film – Russia, Eastern Europe and World Culture. New York, Routledge Comtemporary Russia and Eastern Europe, 2012.
[2] Volkov, Solomon: The Magical Chorus: A History of Russian Culture from Tolstoy to Solzhenitzin. New York, Knopf – Borzoi Books, 175.
[3] Ball, Allan M.: Imagining America: Influence and Images in Twentieth-Centrury Russia. Lanham, Rowman & Littlefield, 2003.
[4] Fartsovshchiks – így hívták a fekete piaci árusokat, akik a legkülönbözőbb leleményes módokat találták ki, hogy a nyugati csempészárut Moszkvába bejuttassák és eladják.
[5] Az eredeti bakelit lemezeket röntgenképekre másolták át, és legtöbb stilyaginak erről szólt, a csontos lemezekről a rock-n-roll.
[6] Bound by one chain – Katia agitka himnusza, amit a filmben a Komszomol gyűlésen zeng, és aminek következtében kirúgják Melt az egyetemről.
[7] Idézet a főszereplő, Mel fináléjából.
[8] A „Hét nővér” elnevezés olyan monumentális moszkvai épületekre vonatkozik, melyeket a Szovjetunió fennállása során sztálini stílusban építettek. Viszotkinak is nevezik őket. Keverednek bennük az orosz barokk, a gótika és az amerikai felhőkarcolók építészeti jellemzői.