Peter Farrelly Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book. Peter, 2018) című filmjének középpontjában egy napjainkban is jelenlévő probléma áll, mégpedig a rasszizmus. A film a 60-as évek Amerikájában játszódik, ahol ezekben az időkben már megindultak az intézményesített diszkrimináció és szegregáció felszámolásával kapcsolatos intézkedések J. F. Kennedy elnöksége alatt. Ennek ellenére a Jim Crow-féle rendszer még mindig nagy hatást gyakorolt a közéletre. Már az ötvenes évektől kezdve erősödtek a különböző polgárjogi mozgalmak, rengeteg különféle törekvés volt az egyenjogúság kivívása érdekében. Közülük talán a leghíresebb történet Rosa Parksé, aki leült egy fehér bőrű embereknek kijelölt helyre a buszon, s mivel nem adta át a helyét, letartóztatták. Ezt követően Martin Luther King lelkész bojkottot szervezett a busztársaság ellen, ennek a fellépésének következtében pedig sikerült eltöröltetniük a buszos szegregációval kapcsolatos törvényt. A siker azonban nem volt teljes, hiszen a nő alig kapott munkát ezen fellépése miatt. Állandóan folytak a perek az intézményes rasszizmus eltörléséért, egyre többen emeltek szót a jó ügy érdekében. Leginkább nyugalmas tiltakozásokkal próbáltak változást hozni, az éttermi elkülönítés ellen például ülősztrájkokat szerveztek, illetve az aktivisták úgynevezett „szabadságbuszokkal” járták be a kontinenst, északról délre haladva igyekeztek gyökeres változást hozni, ám rendszerint egyre nagyobb ellenállásba ütköztek[1] (akárcsak a filmben, ahol a színesbőrű főszereplőt, Dont is egyre komolyabb atrocitások érik). A film tökéletesen mutatja be az Amerikában jellemző, feketékhez való hozzáállást Dr. Shirley, a híres afroamerikai zongoraművész turnéján keresztül.
A Zöld könyv humoros, kedves történet, amelyen keresztül végigkísérhetjük Tony Vallelonga és Don Shirley barátságának kialakulását. Kezdetben Tony meglehetősen rasszista módon viselkedik, kidobóként dolgozik, híres az erőszakosabb jellegű fellépéseiről. Ezért is keresi őt fel Don Shirley, aki sofőrt és egyben védelmezőt keres maga mellé a turnéjára, amivel az életét is kockára teszi, hiszen minél délebbre mennek, annál nagyobb veszélyben van. Útjuk során, egyre több és egyre durvább atrocitásokkal találják szembe magukat, Tonynak azonban mindig sikerül megvédeni a zongoristát. Ahogy telik az idő egyre jobban összecsiszolódnak, mindketten jó irányba változnak. Tony rasszista gondolkodásmódja teljesen átalakul, sokkal elfogadóbb emberré válik, míg Don elengedi a távolságtartó viselkedését, megtanul nyitni mások felé. A film első megnézésre rendkívül szórakoztató, fontos problémákat pedzeget, azonban, ha jobban végiggondoljuk a látottakat, akkor nem lehet nem észrevenni, hogy Farrelly klisékkel dolgozik. Jól használja őket, működnek, és elérik a kívánt hatást, hiszen a néző belevonódik az eseményekbe, megérintik őt. Összességében mégis érezni egyfajta ellentmondást a kiváltott hatás és a történet egyszerűsége között, és nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy miben más a Zöld könyv, miben különbözik bármelyik másik, hasonló témájú filmtől, ha egyáltalán különbözik valamiben.
Don segít levelet írni Tony feleségének
Talán az egyik legszembetűnőbb sajátossága, hogy a fehér bőrű és színes bőrű karakterábrázoláshoz kapcsolódó sztereotípiák meg lettek cserélve. Peter Farelly ráadásul egészen különleges módon teszi ezt, hiszen Tony, mint olasz kisebbségi van jelen, amihez kapcsolódóan szintén több előítélet megjelenik. Nem ő a legélesebb kés a fiókban, elsősorban az érzelmei vezérlik, lobbanékony, ezt a tulajdonságát pedig remekül tudja hasznosítani munkájában. Nagy családban élnek, feleségével több gyerekük is van, és az sem ritka, hogy a család többi tagja is náluk tartózkodik, sok időt töltenek együtt (legalábbis a filmben látottakból erre lehet következtetni), ezeken az összejöveteleken pedig mindenki kiabál, hatalmas a hangzavar. Tony cigizik, káromkodik, rengeteget eszik, szerencsejátékozik, lop és hazudik is, ezzel pedig tökéletesen megtestesíti az „alvilági karaktert”, azonban nem csupán a jól ismert olasz maffia-alakot, hanem az „alvilági fekete” alakját is, mint például az Életrevalók (Intouchables. Olivier Nakache, Éric Toledano, 2011) című filmben Driss. Közte és Tony között több hasonlóság is felfedezhető, ő is nagy családban él, szeretteit próbálja valahogy eltartani, nem riad vissza lopástól, sőt, ha a helyzet úgy kívánja, akkor hazudik is.
Ezzel szemben Don hatalmas kontrasztot ad, rá semmilyen „tipikus fekete” sztereotípia nem jellemző. Elképesztő műveltségről és virtuozitásról tesz tanúbizonyságot, miközben az életben örökké higgadt és nyugodt, majdhogynem semmi nem hozza ki a sodrából. Lehetnek vele bármilyen lekezelőek, ő mégis megtartja a méltóságát, és mindent megtesz azért, hogy létezésével bebizonyítsa a világnak, hogy semmit nem von le az értékéből, hogy az ember színes bőrűként születik. Mindent megtesz azért, hogy ne ítéljék el, azonban amint lejön a színpadról, már senki nem vállal közösséget vele, ha pedig mégis, az csupán formalitás. Komoly társadalomkritika jelenik meg ezzel (leginkább a déli államokra nézve, mivel ott jellemzően magától értetődőnek veszik Don és minden fekete bőrű ember lenézését), hiszen nem csak az utca embere közösíti ki a művészt, hanem a legműveltebb, legfelsőbb réteg is, akik azért fizetnek, hogy hallják őt játszani.
A felsorolt sztereotípiák mellett az anyagi helyzettel és munkaköri viszonyokkal kapcsolatos előítéleteket is fordítva mutatja be a film, hiszen a fehér bőrű Tony Donnak dolgozik. A főnök – inas viszony megcserélésével azonban nem történik lényegi változás, hiszen ugyanúgy közhelyekkel találjuk szembe magunkat. Tony csupán egy tipikus kisebbségi, csak mivel eleget tesz a társadalmi konvenciók által előírt külső jellemzőknek, ez a tény annyira nem szembetűnő. Dr. Shirley pedig elképesztően antipatikus személyként jelenik meg a történet elején, lenéző, nagyképű az alkalmazottjaival, sőt, még a munkatársaival is. Elviselhetetlen a folyamatos kötözködése, és csak úgy sugárzik belőle a felsőbbrendűség érzése, ezzel próbálja kompenzálni a hátrányos megkülönböztetést, függetlenedni a népétől, és egyenlő elismerést kiváltani az emberekből. A csere ugyan izgalmas, de ha a központi kérdéskörre (tehát a rasszizmus problémájára és az elfogadásra) nem reflektál helytállóan, akkor a film kissé kiüresedik. Dont minden próbálkozása és sikere ellenére sem fogadják be igazán, folyamatosan érzékeltetik vele alacsonyabb státuszát, ehhez képest jóval kiszolgáltatottabbak azok, akik nemigen kapnak munkát, és így alig van pénzük a megélhetésre.
Emellett fontos megemlíteni azt is, hogy Tony és Don párosával nem találták fel a spanyolviaszt, már megannyi filmben találkoztunk ahhoz hasonló szituációkkal, mint amelyek a Zöld könyvben megjelennek. Itt egyaránt gondolok az alaptörténetre, miszerint egy fehér és egy fekete embert összehoz az élet, és bár kezdetben nem jönnek ki annyira jól egymással, az együtt töltött idő alatt mégis összecsiszolódnak, majd végül elválaszthatatlan barátok lesznek. Majdnem teljesen ugyanezt az eseménysort kísérhetjük végig az Életrevalók című filmben, csak ott nincs meg az előbbiekben említett csere, illetve turnén való védelmezés és fuvarozás helyett egy tolószékes embert kell ellátni. Egy másik példát említve, Don helyzete sem egyedülálló a filmtörténetben, a Csuklyások ˗˗ BlacKkKlansman (BlacKkKlansman. Spike Lee, 2018) című filmben ugyanezzel a helyzettel találja szembe magát a néző. Egy színes bőrű személy szeretne a rasszok általi megkülönböztetés ellen tenni, integrálódni és bebizonyítani mindenkinek, hogy bárhol helyt tud állni. A Zöld könyvben Don ezt zongoraművészként teszi, a Csuklyásokban Ron mint rendőr. Illetve szintén megjelenik mindkét alkotásban, hogy ezek az emberek sokszor úgy érzik, nem tartoznak igazán egyik „oldalhoz” sem. Az előbbi filmben Mr. Shirley kifakadásakor érezzük ezt leginkább (mikor a jelenetben szó szerint el is hangzik a mondat, miszerint „Ha nem vagyok elég fekete, és nem vagyok elég fehér, és nem vagyok elég férfi, akkor árulja el, mi vagyok?”), az utóbbiban viszont sokkal sokrétűbb ábrázolásmóddal találkozunk. Ron a munkahelyén néhány kevésbé elfogadó rendőr miatt nem tud teljes mértékben beilleszkedni sokáig, magánéletében pedig amikor megismerkedik egy nővel, akkor szembesül a problémával, miszerint Patrice gyűlöli a rendőröket, mivel (állítása szerint) mind rasszista és részrehajló. Mindkét esetben meghatározó a sehova se tartozás érzése.
Don Tony családjával tölti a karácsonyestét
A Zöld könyv viszont hatalmas elismerésnek örvendett, több Oscar- és Golden Globe-díjat is kapott, köztük a legjobb filmnek, a legjobb férfi mellékszereplőnek és legjobb forgatókönyvnek járót. Ennek oka azonban nem a film mondanivalójában vagy a történet különlegességében rejlik. A titok nyitja sokkal inkább az, hogy erősen hat az érzelmeinkre. Az események gyönyörű tájakon játszódnak, a képi világ esztétikussága már önmagában bevonja a nézőt. Emellett folyamatosan hangulatfestő zene kíséri a történéseket, amit nagyon jó érzékkel építenek be a filmbe, mint például a kocsi rádiójából utazás közben szóló háttérzajként vagy a koncertsorozat egyes részleteinek bevágásával. Soha nincs teljes csönd, kivéve, amikor Don hazaér karácsonyeste, és egyedül van, de ez is inkább hangulatfestő elem, hiszen a cél a magányosság érzetének fokozása. A film tele van különböző romantikus elemekkel, mint például az ablakon kifelé merengés, a magányos művész karaktere, aki alkoholba fojtja a bánatát, vagy amikor a Don megverése utáni sminkelést a tükörből látjuk, ezzel is fokozva meghasonlottságát. Minden érzet és érzelem fel van nagyítva, Dr. Shirley-t még az ág is húzza, hiszen nem elég, hogy fekete, de még homoszexuális is (ami már kissé soknak tűnik). Folyamatos túlzásokkal találkozunk, ennek csúcspontja pedig, amikor Don kiszáll az autóból, majd a szakadó esőben kitörnek belőle az érzelmek. Nem túlzás azt állítani, hogy ez a jelenet végtelenül elcsépelt, feleslegesen rágja a néző szájába az elmúlt másfél óra tartalmát. Az pedig, hogy végül karácsonykor mindenki együtt vacsorázik egy hatalmas asztalnál, ahol természetesen Dont is szívesen látják, már annyira klisés, hogy a realitásából veszít vele a film.
Az érzelmi hatás a filmes eszközök és a romantikus jegyek miatt már önmagában is erős lenne, azonban fontos, hogy a film elején fel van tüntetve, hogy igaz történet alapján készült. Emiatt egyrészt megváltozik a néző magatartása, máshogy nézünk egy olyan filmet, amiről tudjuk, hogy a való életben is megtörtént, másrészt pedig még az eddigieknél is nagyobb hatást gyakorol ránk. A probléma ezzel kapcsolatban az, mint ahogy azt K. Austin Collins is írja a Vanity Fairben megjelent szövegében[2], hogy ez így, ilyen formában, nem teljesen igaz. A forgatókönyv írói közé tartozott Nick Vallelonga, aki a való életben Tony fia, és aki szerette volna filmvászonra vinni apja történeteit, amelyeket kiskorában mesélt neki a hatalmas délre tartó utazásról. Ennek alapjául különböző hangfelvételeket használtak, amivel még természetesen nem is lenne baj, hiszen Tony karakteréhez tökéletes alapul szolgált. Az őt alakító Mortensen többször járt is a családnál, sőt, a filmben Tony feleségének, Doloresnek, igazi ékszereit hordta az őt alakító Linda Cardellini. Don Shirley megformálására azonban sokkal kisebb hangsúly került, az ő hozzátartozói jelentősen kevésbé lettek bevonva a forgatókönyv elkészítésébe. Az ő személyét leginkább a hangfelvételek útján, Tony elmesélései alapján ismerhetjük meg, ez pedig rengeteg félreértést és pontatlanságot eredményez. Például a film egyik ikonikus jelenetének számít, amikor az autóban Vallelonga ráveszi Dr. Shirley-t, hogy életében először egyen rántott csirkét, ennek az eseménynek viszont nincs valóságos alapja, hiszen az igazi Don már evett az út előtt is ilyet. Ez apróság, de több hasonló, valóságtól való „eltolódás” is megfigyelhető, amit a zongoraművész rokonai nehezményeznek, hiszen, ha ezek a jelenetek hitelesen lennének megjelenítve, akkor a film alaphangulata is más lenne. Egy másik példa a lényeges eltérésekre, hogy Don nem volt elvágva a családjától, nem szeparálódott el teljesen, valószínűleg csupán nem szerette volna beavatni Tonyt a magánéletébe. Itt kerül képbe a legjelentősebb különbség, mégpedig, hogy igazából nem is voltak barátok. Dr. Shirley szándékosan választott fehér beosztottat maga alá, hogy ezzel is mutassa egyenlőségét, és talán egy kicsivel nagyobb tiszteletet váltson ki a külvilágból. Alapvetően a kultúráját sem utasította el soha, csupán nem vallotta magát tipikus jazz zenésznek, Tony pedig ezt (is) máshogy kódolta, így hát a filmben is máshogyan lett beállítva a helyzet. Ezek az információk a film megjelenése után láttak napvilágot, viszont alapjaiban változtatják meg a látottakat. A filmben a rasszizmus problémája egy fehér ember szemszögéből van megjelenítve, aki attól még, mert szintén egy kisebbségi csoporthoz tartozik, vagy mert együtt töltött egy évet Donnal, nem tudhatja teljesen átérezni egy fekete ember élethelyzetét a hatvanas években. Nem szokatlan helyzet, hogy egy történet megváltozik a vele való dolgozás során, azonban ebben az esetben a fent említett példák olyan lényegi pontok, amelyek teljesen átírják a valós alapokat. A történet a rasszizmus bemutatására épül, amit Don karakterével szeretnének ábrázolni. Az ő személyével kapcsolatos a pontatlanságok meghatározó része, így a karakter nem lesz kellően valósághű. Ez pedig azt eredményezi, hogy Don filmbeli megjelenése nem tud hiteles maradni, tehát ismételten nem tudjuk általa végiggondolni a rasszizmus problémáját, kérdését. Így viszont felmerül a kérdés, hogy pontosan mi is a film célja?
Don csirkét eszik a kocsiban
A Zöld könyv kétpólusú. Közhelyes, pontatlan alapokon nyugszik, és mégsem lehet nem szeretni. Könnyen befogadható a film, és mint már említettem, olyan érzelmi hatást gyakorol a nézőre, aminek eredményeként egy pillanatra sem tud kiesni az események sorából. Bármilyen klisés is a vége, a néző mégis boldognak érzi magát, mert helyreállt a világban a rend. A lineáris történetvezetés miatt nem kell arra koncentrálni, hogy a végén majd összeálljon a kép, minden tiszta, érthető és világos. A visszásságok ellenére fontos szem előtt tartani azt is, hogy Peter Farellynek nem célja megváltani a világot és megoldani a rasszizmus problémáját filmjével, ahogy a forgatókönyvírók szeme előtt sem az lebegett, hogy szándékosan eltorzítsák, esetleg ne tartsák tiszteletben Don Shirley személyét. A cél csupán egy apuka felejthetetlen történetének elmesélése egy kalandokkal teli útról.
Bibliográfia:
- Wikipédia. wikipedia.org, URL: https://hu.wikipedia.org/wiki/Afroamerikai_polg%C3%A1rjogi_mozgalom
- Austin Collins: The Truth Abouth Green Book. Vanity Fair, 2018. december 11.
Filmográfia:
- Életrevalók (Intouchables. Olivier Nakache, Éric Toledano, 2011)
- Csuklyások ˗˗ BlacKkKlansman (BlacKkKlansman. Spike Lee, 2018)
- A Keresztapa (The Godfather. Francis Ford Coppola, 1972)
Lábjegyzet:
[1] Afroamerikai polgárjogi mozgalom. Wikipédia. URL: https://hu.wikipedia.org/wiki/Afroamerikai_polg%C3%A1rjogi_mozgalom
[2] K. Austin Collins: The Truth About Green Book. Vanity Fair, 2018. december 11. URL: https://www.vanityfair.com/hollywood/2018/12/truth-about-green-book-viggo-mortensen-mahershala-ali