Lassan két évtizede már, hogy a képregényfilmek, azon belül a szuperhősfilmes zsáner jelentős mértékben uralja a mozik kínálatát. Megannyi hős történetét láthattuk már. Ilyen például A galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy. James Gunn, 2014), A Hangya (Ant-Man. Peyton Reed, 2015) vagy a Fekete Özvegy (Black Widow. Cate Shortland, 2021). A Marvel-moziuniverzum és a DC-moziuniverzum, valamint más stúdiók alkotásai után többnyire magas bevételeket tudhatnak maguknak a jegyeladásokból, azonban az utóbbi években megfigyelhető, hogy ez az érdeklődés csökken a nézők részéről.
Arthur elméjének megbomlása. Forrás: hdqwalls.com
A több éven át tartó folyamatos szuperhősláz ahhoz vezetett, hogy az emberek megunták a zsáner jól bejáratott és számtalanszor megismételt elemeit. Olyan konvencionális megoldásokra gondolhatunk, mint például a szuperhős és az antagonista végső fizikai összecsapása, mely végül a gonosz csúfos bukásával és a jó győzedelmeskedésével zárul, vagy az egész Földet vagy Galaxist fenyegető katasztrófa, melyet csakis a protagonista tud megoldani, vagy éppen a gonosztevőnek a világ meghódítására, leigázására irányuló terve, amely általában teljesen motiválatlan. A napjainkat meghatározó moziélmény a mitikus alapokon nyugvó, egyszerűbb narratívát követő, ismétlődő elemekből építkező filmek, melyekben a nézők nyomon követhetik kedvenc jelmezes igazságosztójuk kalandjait. Mégis ez a közönség az, amely teljesen telítetté vált az egy kaptafára készülő filmekkel, és csak arra vár, hogy valaki végre felkavarja az állóvizet. Vajon a Joker (Joker. Todd Phillips, 2019) elhozta a várt felfrissülést, vagy maga is beilleszkedik, ezzel elveszve a képregényfilmek lassan végeláthatatlan sorába?
A válasz röviden az, hogy a Joker című film valóban elhozza a várt hullámzást abba a bizonyos állóvízbe, de nem egészen úgy, ahogyan gondolnánk. Todd Phillips ugyanis egy olyan külső és belső utazásra invitál minket, mely nem fél, nemhogy a képregényfilmek számára görbe tükröt mutatni, de még a mozinézőt is olyan morális és filozófiai kérdések elé állítani, amelyekkel ritkán találkozhatunk mostanában a mozivásznon, főleg ezen a műfajon belül. De mi áll ennek a frissítő szándéknak a hátterében? Hogyan képes a Joker erre? Vajon minden elem ezt a célt szolgálja, vagy az alkotás emellett nem felejt el jó filmnek is lenni?
Ahogyan korábban említettem, a jelenlegi generációk meghatározó moziélménye a képregényfilm, és ebből kifolyólag remek képet ad arról, hogy mi jellemzi a jelenlegi társadalom kulturális, szociális, gazdasági stb. környezetét. A Joker már azzal kivívta magának az emberek figyelmét, hogy a korábban látott nézőpontot teljesen felcserélte, és a sokszor látott szuperhős-eredettörténet helyett végre egy gonosztevő születését követhetjük figyelemmel.
Ez azért meglepő fordulat, mert a legnagyobb képregényfilm-kínálattal rendelkező Marvel, melynek nagy részben egyszerre köszönhető az, hogy kialakulhatott a szuperhősfilmes trend, és az is, hogy létrejött ez a hatalmas állóvíz, egyáltalán nem bánik jól az antagonistáival. Sokuk annyira gyenge lábakon áll, hogy nemhogy egy önálló filmet nem tudnának megtölteni, de még azok a mozgóképes alkotások, melyekben ellenlábasként szerepelnek, vagy kiiktatásukkal, vagy a halálukkal végződik. Nem csoda hát, hogy ez a nézőpontváltás a DC univerzumából érkezett.
A DC mindig is erős volt a gonosztevők tekintetében, és ebből a sorból messze kiemelkedik a Batman-univerzum. Itt a gonoszok jobban kidolgozott, motivált karakterek, és teljesen egyenrangúak a hősökkel jellemábrázolás tekintetében. Ráadásul mindegyikük tekinthető a társadalmunkban megtalálható pszichés problémák egy-egy megtestesítőjeként is, így ebből is látszik, hogy mindegyikük képes lenne akár egy önálló film hősévé is válni. Vajon Todd Phillips miért Jokert választotta filmje főszereplőjéül? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához meg kell vizsgálnunk Batman és Joker párosát, ugyanis ennek megértése jelenti a kulcsot Todd Phillips filmjéhez.
A Batman-univerzum karakterei mind traumatikus karakterek, és ez alól Bruce Wayne sem kivétel. Szüleit meggyilkolják, és az ebből fakadó trauma feldolgozására úgy dönt, felölti a Batman-alteregót, hogy a bűnözők nyomába eredjen, ezzel szolgálva Gotham városának lakóit. Bruce ezzel az alteregóval és az önbíráskodás tevékenységével képes uralni a belső démonjait, és felülkerekedik bosszúálló ösztönein. Ezzel szemben a vele harcban álló antagonisták elbuknak saját traumáikkal szemben, és az ösztöneik felemésztik őket. Pontosan ezért vált Joker a Batman-univerzum leghíresebb gonosztevőjévé. Hasonlóan Batmanhez, neki sincs szuperképessége, ráadásul pontosan azt a káoszt testesíti meg, amelyet a hős próbál minden erejével elfojtani magában. Batmant szigorú morális szabályok kötik, melyek szerint nem öl embert, és a döntéseit mindig igyekszik higgadtan megtervezni, mérlegelni. Ezzel ellentétben Joker maga az anarchia. Nem racionálisan gondolkodik, nem mérlegel, átadja magát az ösztöneinek, mégis egy lépéssel mindig hősünk előtt jár. Azonban a legfélelmetesebb az egészben, hogy Joker nem csupán Batman ellentéte vagy másik fele, hanem egyenesen a hős alteregójának is tekinthető. A rendező ezt a gondolatot ragadta meg filmjével, melyben bemutatja Joker születését, az ő traumáit, és ezen keresztül megkérdőjelezi Batman, valamint a többi szuperhős moralitását, ezáltal a képregényfilmet és annak konvencionális elemeit, végül pedig, mivel a szuperhősök tekinthetők a jelenlegi társadalom „bajnokainak” „tükörképeinek”, így arra is rámutat, hogy az álarc és a jelmez, melyet mindannyian viselünk, mégsem olyan csillogó, mint ahogyan azt eddig hittük.
Joker mint Batman alteregója. Forrás: dccomics.com
Joker születése nem egyszerű téma. A karakter rendkívül népszerű, és számtalanszor láthattuk különböző médiumokban. Megjelent például Batman (Batman. Tim Burton, 1989), A Sötét Lovag (The Dark Knight. Christopher Nolan, 2008) és ezek mellett számos videójátékban, rajzfilmsorozatban és sorozatban, nem is beszélve a képregényekről. Viszont az elmondható az összes korábbi megjelenéséről, hogy Joker karaktere legfőképpen Batman nemeziseként öltött testet, így önálló eredettörténetet nem igazán kapott. Bár voltak magyarázatok az eredetét illetően, ezek mindig változtak, homályosak voltak, ezzel növelve a figura misztériumát. Elég, ha arra gondolunk, hogy Christopher Nolan filmjében[1] Joker kétféleképpen vázolja fel saját eredettörténetét.
Erre nyújt egy lehetséges megoldást a Joker című film, melynek történetére hatást gyakorolt Alan Moore A gyilkos tréfa[2] című képregénye sötét tónusával, pszichológiai megközelítésével és a karakter komikusi pályáról álmodozó jellemével, valamint Tim Burton és Christopher Nolan társadalomkritikus nézőpontjai is. A film narratív és egyéb formanyelvi elemeit pedig a Taxisofőr (Taxi Driver. Martin Scorsese, 1976) ihlette. A film témáját, tárgyalt kérdéseit és inspirációs forrásait látva, úgy tűnik a film kiváló alapokkal rendelkezik ahhoz, hogy egy remek filmmé váljon és akár kultikus státuszt is elérjen. Viszont felmerül a kérdés: Vajon tényleg olyan jó film-e a Joker, mint amilyennek tűnik? Vajon megadja-e a választ az általam korábban feltett kérdésekre?
A történet szerint a 80-as évekbeli Gotham városában járunk, ahol a korrupció olyan mindennapos, akár az utcát elárasztó szeméthegyek látványa, illetve az ebben a hulladékban fulladozó kiüresedett emberek végtelen tömege. Patkányok mászkálnak az utcákon, csótányok bujkálnak az otthonokban, mocsok és szenny uralkodik a világon s néz vissza ránk a tükörben is. A szegénység mindent átitató pokla törli ki a pozitív jövőképet az emberek álmaiból, romlásnak indítva a várost annak gyökereiben. Valójában azonban a társadalom nem legalulról romlott meg, hanem a szeméttenger tetején uralkodó gazdagok taposása taszította rothadásba. Ennek a társadalomnak a legalján él Arthur, aki egy ritka PBA betegséggel küzd, melynek következtében kontrollálhatatlan nevetésben tör ki, és általában ez szolgál minden érzelmi reakciójának helyettesítőjeként. Emiatt a társadalom megveti, kineveti, bántalmazza, és lemond róla. Bár ő valóban beteg és sérülésekkel teli, mégis az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a közösség többi tagjától, hogy ő ezt tudja is magáról. Ő csupán szeretetre vágyik és megértésre, viszont az emberek képernyőre tűzik, és nevetség tárgyává teszik. A közömbös társadalom elfordítja tekintetét, amikor segítségre van szüksége, és úgy elveszik a kiégett, elidegenedett emberek tengerében, akár könnycseppek az esőben. Ez a társadalmi kirekesztés, megszégyenítés felerősíti Arthur mentális problémáit, és egy ponton odáig fajul, hogy maga a valóság is megkérdőjeleződik, melyet a néző a narráció által meg nem mutatott információk miatt teljesen testközelből át is élhet. Amikor pedig Arthur már senkiben sem bízhat, és semmije sem maradt az anyján kívül, kiderül a fájdalmas igazság, hogy még az a személy is átverte, aki szinte az egyetlen őszinte emberi kapcsolatot jelentette számára. Ekkor teljesen összetörik és a padlóra kerül. Azonban sérült lelkének és testének begyógyítására ekkor felölti a Joker-alteregót. Elkezdődik egy metamorfózis, mely során szimbólumává válik egy lázadásnak, és szépen lassan kialakul a bűn bohóc hercege.
Ha megvizsgáljuk a film történetét és narratíváját, akkor rájöhetünk arra, hogy Joker tekinthető Batman alternatívájának, mely gondolatot a rendező, arra használja fel, hogy görbe tükröt mutasson nekünk és a hőseinknek. Todd Phillips gyakorlatilag fogja a már ezerszer látott hős eredettörténetét, felcseréli annak nézőpontját egy gonosztevőjére. Arthur ugyanúgy találkozik kihívásokkal, szenved el traumákat: a társadalmi kirekesztés, anyja árulása, ugyanúgy kreál magának egy alteregót és kezd el „bűnt üldözni”, mint Batman. A különbség az, hogy számára a bűnözők a gazdagok, a megoldás pedig a meggyilkolásuk. Ha ezt összevetjük a korábban általam említett Batman-eredettörténettel, akkor rádöbbenünk arra, hogy bár a motivációk és az eszközök különböznek, a két karakter gyakorlatilag ugyanazt csinálja, ráadásul ugyanúgy a traumáik feldolgozására. Tehát Joker ténylegesen Batman alternatívájává válik, bemutatva azt is, hogy mi lett volna, ha Batman nem a közjó szolgálatában és az ösztönei elnyomásában találta volna meg a megoldást, hanem a káoszban és a tombolásban.
A gazdag diákok meggyilkolása közben
A rendező erősíti ezt a hatást, azáltal, hogy Arthur karakterét nem aktív protagonistaként tárja elénk, hanem passzív, sodródó áldozatként, aki a társadalom elnyomása és a traumák hatására válik azzá a gonosszá, akit ismerünk. A film során Arthur teljesen emberi, megérthető, érezhető karakter, és bár a tetteivel nem tudunk tisztán azonosulni, mégis az események során komolyan elgondolkodunk azon: Vajon jó és a rossz mennyire élesen elkülöníthető? Egyáltalán létezik-e tisztán ez a két állapot? Ezzel a film rámutat a képregényfilmek narratív hibáira, és az azon nevelkedett generáció kétpólusú felfogására egyaránt, megmutatva, hogy az életben semmi sem fekete-fehér. Mindebből érezhető, hogy a film története és narratív megoldásai egyszerre ismerősek és mégis különlegesek.
Az áldozat
A Joker egy rendkívül atmoszférikus alkotás. A film Christopher Nolan realista ábrázolását veszi alapul, viszont használva Tim Burton élénkebb színskáláját is. A világítás nagyon kontrasztos, egy-egy beállítás alatt szinte az egész spektrumot is lefedve, és fontos szerepet töltenek be a filmben is látható mesterséges fényforrások: utcalámpák, reklámtáblák, hűtőszekrény stb. Ennek az az oka, hogy a film sokszor hideg színekkel dolgozik, ezek közül is a kék kiemelkedő, és a melegszínű lámpák tovább erősítik a korábban említett kontrasztot.
A fények kontrasztja
Mivel a Joker a kontrasztok filmje, és a történet alapja is az emberi elme és moralitás ingadozása a sötétség és a fény között, így a formanyelv is ezt a koncepciót követi. A színpaletta, mely hasonlít Tim Burton megoldásaira, azért érdekes, mert korrodált, koszos érzetet kelt, de közben cirkuszokra és vidámparkokra is emlékeztet, ezzel tükrözve Joker bohóc gyökereit. Ezen megoldások, valamint a kiváló díszletek: lepukkant elmegyógyintézet, mocskos utcák stb. miatt a néző egyszerre érzi magát a 80-as évekbeli Gothamben, de közben kínosan ismerősen is, mivel pár elem elhagyásával ez a világ könnyen a mi hétköznapjainkat is jelenthetné. Ez azért különösen kellemetlen a néző számára, mert a film, a benne ábrázolt világ, a szereplők, az események mind borzasztóan nyomasztóak a társadalomkritikai él miatt. Ezt Hildur Guðnadóttir idegtépő dallamai, melyektől feláll a szőr a hátunkon, a nyitott terek és a totál plánok hiánya is erősíti. Lassú, közeli, szuperközeli beállításokat láthatunk helyettük, kellemetlenül közel kerülve főhősünkhöz, szinte az elméjébe láthatunk, vagy ténylegesen az elméjébe látunk…? A narratív megoldásokból kifolyólag még ez a kérdés is felmerül, ugyanis a film egy pontján a cselekmény teljesen felborul, hiszen rájövünk, arra, hogy a „narrátor” becsapott minket, és elhallgatott egy olyan információt, ami mindent megváltoztat. Arthurnak a szerelmével töltött pillanatai valójában csak az ő képzeletének a szüleményei, azonban a néző ezeket úgy látja, mintha ténylegesen megtörténnének. Végül azonban kiderül, hogy a két szereplő egyáltalán nincs mélyebb kapcsolatban egymással, csak szomszédok, és erre még maga Arthur is rácsodálkozik, vele együtt pedig a nézőt is teljesen váratlanul érik az események.
A rádöbbenés
A lényeg az, hogy a formanyelvi elemek mindegyike azt a célt szolgálja, hogy testközelből élhessük át Arthur elméjének megbomlását, és ezt Joaquin Phoenix alakítása teszi lehetségessé. A színész teljes természetességgel hozza az őrület megannyi fázisát, sőt még azt is bevállalta, hogy a teste is olyan merevvé és meggyötörtté váljon, akárcsak Arthur mosolya, mellyel a benne uralkodó dühöt és fájdalmat leplezi.
Arthur mosolyt kanyarít a fiatal Bruce Wayne arcára
A Joker egy csontig hatoló dráma egy olyan hősről, aki bár nem feltétlenül váltja ki belőlünk a teljes azonosulást, mégis emlékezetes, szerethető, megérthető és emberi figuraként él tovább bennünk. A film minden eszközével azon munkálkodik, hogy új minőségi változásokat hozzon, egy unalomig használt műfaj életébe. Története, formanyelvi és narratív eszközei különleges filmélménnyé teszik, mely nem fél ötvözni a tömegfilmre és a művészfilmre jellemző hatásokat. Általa egy olyan képregényes eredettörténetnek lehetünk szemtanúi, mely megkérdőjelezi, kritizálja mind a képregényfilmes gyökereit, mind pedig magát a nézőjét is. Olyan alkotás, mely sokáig velünk marad, és a mozi szerelmesei számos értéket lelhetnek benne. Amikor pedig az ember kilép a moziteremből, meglátja a koszos utcákat, a szabad ég alatt élő nélkülözőket és a rájuk megvetően, vagy épp közönnyel tekintő társadalmat, akkor döbben csak rá igazán, hogy a Joker világa, csupán egyetlen dologban különbözik a miénktől. Ott Arthur, próbál örömet okozni, legalább az ártatlan gyerekeknek. De nekünk mégis ki fog?
Lábjegyzet:
[1] Egyszer azt mondja, hogy az alkoholista apja okozta az arcsérüléseit, közvetlenül az anyja megölése után. Később már azt mondja, hogy saját maga szándékosan készítette a sebhelyeit azért, mert szerencsejáték-függő feleségének összevagdosták az arcát. Annak érdekében, hogy újra lássa a nejét mosolyogni, közösséget vállalt vele, azaz megvágta az arcát, ezzel mutatva, hogy nem zavarják a felesége sebhelyei.
[2] Alan Moore: A gyilkos tréfa. Ford. Pataricza L. Eszter. Budapest, 2018.
További cikkeink a filmről:
A társadalmunk igazi énje, avagy őrült világ még őrültebbet szül?! ? Joker