Kontrasztok a színen
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata
által bemutatott Equus című előadás plakátjának elemzése

Peter Shaffer drámáját 2008-ban vitte színre a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata. Október 22-én volt a premier az akkor még használható állapotban lévő Soltis Lajos Stúdióban. A darabot Hernyák György rendezte, a zenéjét pedig Verebes Ernő szerezte. Az előadást a Garden Quartet zenészei kísérték egy homályos fátyol mögül. Mivel a darab már évek óta nincs repertoáron, (újra)nézéséhez a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata biztosította számomra a videofelvételt.

A plakáton a szereposztás nem olvasható, a rendezőn kívül a plakát tervezője, a premier időpontja és helye, valamint a bal sarokban a Szabadkai Népszínház logója van feltüntetve. Az Equus című előadás plakátját Leonid Pilipović szabadkai grafikusművész tervezte, aki gyakorta vesz részt színházi munkálatokban, nem csak mint plakát-, hanem mint díszlettervező is. A szabadkai Equus plakátja, mint minden reklámanyag, az előadásra akarja felhívni a közönség figyelmét. A bézs alapon kékeslilás tintapacákból kirajzolódó lófej, a színek erős kontrasztja és a feltűnően vastag, fekete betűkkel kiírt cím minden kétséget kizáróan maradéktalanul betölti a nézői tekintet vonzásának feladatát. A plakát alsó, jobb szélén lévő, vörössel karikázott tizennyolcas, a korhatár megjelölése mellett figyelemfelkeltő hatással bír. A továbbiakban a plakát reklámszerepével nem foglalkozom, megpróbálom az előadás részeként elemezni, mint egy olyan produktumot, amely szervesen beépül a rendezés és a megvalósítás koncepciójába, sőt mi több, gazdagítja az előadás színpadi megvalósításának értelmezését.

Az Equus című előadás plakátján a tintapacákból kirajzolódó lófej elsősorban a drámában is jelenlévő helyszínre reflektál, hiszen a helyszín Peter Shaffer drámájában-, és a szabadkai előadásban is Dysard doktor pszichiátriai rendelője, ahol a hat lovat megvakító Alan Strang kezelése zajlik. A plakát pacái így a pszichiátereknél és pszichológusoknál gyakorta alkalmazott, a páciens rejtett tudattartalmainak felfedése érdekében használt Rorschach-teszt jellemzőit viselik magukon. A lófej, melyet a tintapacák mintáznak, egyértelműen Alan Strang félelmének és vágyának legbensőségesebb lényegét hivatott ábrázolni. A lófej két oldalán szintén foltokból rajzolódik ki két emberalak kifeszített karokkal, mindezek mögött a bézs alaptól világosabb, fehér kereszt körvonalazódik. A drámát és a plakáton halványan kirajzolódó keresztet figyelembe véve a krisztusi szenvedéstörténet összefonódik Alan magántörténelmével. A fiú mazochista magatartása (a drámában önmaga ütlegelése, ami a szabadkai előadásban is színre került) a szülők, Dora és Frank Strang elmondása szerint elsősorban a szobájába kirakott töviskoronás Krisztus-képből eredeztethető, aminek helyére egy veszekedés alkalmával egy ló fotója került. Így a plakáton szereplő emberalakok kifeszítettsége Krisztus keresztrefeszítését idézi tudatunkba. Az, hogy a plakát mindkét oldalán szerepel ez a furcsa testtartású emberalak, többek között arra utalhat, hogy nem csak Alan kínlódását, hanem Dysard doktor szenvedéstörténetét is megjeleníti az előadás. Ugyanakkor, a kifeszített Krisztust idéző kontúrok egymás tükörképeiként szerepelnek a plakáton, így ha a szereplők tudattartalmain keresztül értelmezzük a képet, akkor Alan szenvedése Dysard pszichiáter elé tartott tükörként funkcionál, amelyben a doktor páciense kálváriáját saját képére formálva, önnön gyötrődéseként éli meg, és így is láttatja.

Szilágyi Nándor Equus című fotósorozata

A plakáton használt színek közül a kék, a tintapaca színe elemzésre méltó, hiszen ez a szín a legkevésbé materiális, a természetben mintha átlátszóságból állna, pontosabban a semmi összességéből, a levegő ürességéből, a vízéből, a kristályéból és a gyémántéból, ez a szín elveszik a távolságban, mintha menekülne. Ez a szerencse kék madarának színe, ami soha el nem érhető. Belépni a kékbe, mint Alíz csodaországba, annyit jelent, mint átlépni a tükör másik oldalára. A keresztény szimbolika palásttá tette a kék színt, ami az istenséget takarja és eltakarja.[1] Ilyen értelemben a kék szín szimbolikája egybevág a darab és főleg Alan rejtett tudattartalmainak ábrázolásával, valamint Alan istene, Equus rejtőzködő és ugyanakkor folyamatosan megnyilvánuló alakjával. Az istenség eltakarása nem csak a tudattalan tartalmak elfojtásának felel meg, hanem mind a drámában, mind pedig a szabadkai színrevitelében  Equus mint a sötétbe burkolózó kémlelő és felügyelő transzcendencia jelenlétének érzékeltetésére szolgál. Figyelembe véve a rendezés megoldásait, a darab alapvetően két világot állít szembe egymással. Míg Dysard doktor rendelőjében fehér oszlopok és lépcsők tagolják a teret, a világítás is éles és fehér, Dysard doktor pedig a tükre előtt ül, addig Alan Nyi-Ha-Ha réti élményeinek újraélése (és újrajátszása) során a fény vörösre vált, a színpad homályba burkolózik, és ahol korábban Dysard doktor artikulált beszédét hallhatta a közönség, ott a Garden Quartet vonósnégyes kaotikus zenéje hallatszik, és Alan motyogása és mozgása tölti meg a teret. Míg a rendelő sivársága, és az oszlopok fehérsége Dysard doktor sterilizált görögországi vágyát jelenítik meg, addig Alan vágtáit a rituális elemek használata kíséri, mint a zene, ami a pszichiáter beszédével szemben nem értelmezhető a szavak szintjén, hiszen ,,zene aszemantikus, de nem figuratív“[2] voltából adódóan nem teszi lehetővé a kódoló-dekódoló viszonyt az előadás és a közönség között.

Fotó: Molnár Edvárd

Figyelembe véve a Dysard doktor előtti tükör használatát az előadásban és a páciense megmozdulásait kísérő rituális elemeket, a plakát színeinek kontrasztja úgy is értelmezhető, mint a parabolisztikus és rituális színház összeütköztetése. A plakát világos alapja így a sterilséget, a konformitást jelöli, míg a sötétebb tintapaca a beszéd szintjén nem megjelenő, érzelmi és ösztönvilág betüremkedését a tagolt térbe. Ugyanakkor a tükör az önmmagával való szembenézés szimbólumaként is értelmezhető, hiszen a pszichiáternél előtörő vágyak és titkok a páciens lelki értelemben vett lemeztelenedését és a lemeztelenedéssel való szembenézést vonják maguk után. A darabban az Alant játszó színész és a Jillt játszó színésznő ténylegesen levetkőznek, és meztelenül játszanak egy alkalommal, amikor az istálló meghitt környezetét teremtik újra Alan emlékeiből. Tekintetbe véve, hogy a ,,nemi szerv soha sem a szerepé, hanem mindig a játszó színésznőé”[3], ez a lemeztelenedési rítus a nézőhöz szól, bizonyos értelemben neki, érte történik, testközelbe helyezi az imént még távollevő játékot, hiszen ,,a testi közelség veszélyezteti az illúziót”[4]. Így a fizikai értelemben vett meztelenség is két ellentétes hatással számolhat, egyrészt szemlélteti az ösztönvilágot és az istálló természetközeliségét, zenével körítve egy lecsupaszított vágyálomba invitálja a nézőt, másrészt viszont feszélyezi is, aminek eredményeképpen a néző elidegenedhet az előadástól, beleélés ellenében kívülállóként kukkolja a színpadon létrejövő aktust.

A dráma és a színpadi megvalósulás történetét elemezve a plakáton létrejövő színek kontrasztja úgy is értelmezhető, mint a normalitás (fehér, steril, romboló vágyaktól megtisztított) és a másság közötti szembenállás és különbség. Látható, hogy a plakáton szemléltetett éles kontraszt az előadás többi elemében létrejövő szembenállás elemzéséhez is segítséget nyújthat. A plakátot mint sík felületet és a rajta szereplő fehér keresztet egyeztetve az előadás háromdimenziós terével, a fehér folyosó vertikális meghosszabításaként is értelmezhetjük. A színpadon valóban megjelenő folyosó egyfajta szilárd, megfellebbezhetetlen láthatóságot biztosít a néző számára, míg az odaképzelt, plakáton szereplő, égbe nyúló kereszt egy kevésbé leírható, a transzcendencia kimondhatatlanságát jelképező meghosszabításként értelmezhető. Ilyen értelemben a plakáton ábrázoltak térbe illesztése úgy funkciónál, mint Alan vágyainak illékony, nehezen szavakba önthető valósága a pszichiáter rendelőjének korlátai közé szorítva.

Fotó: Molnár Edvárd

Végül a plakátot nem csak az előadás történetével szorosra fűzve elemezhetjük, hanem általában véve a néző színházolvasási módjainak értelmezéséhez közelítve is. Alan Strang kentaurrá való átlényegülése, a vörös fény és a zene, a rítus természetének bemutatására törekszik. A plakáton szereplő lófej, amely Alan belső lényegének arccal rendelkező képe, a nézők belső lényegére reflektál. A plakát még az előadás kezdete előtt a közönséget is felszólítja, hogy amiképpen Dysard doktor néz szembe Equusszal, úgy a néző is idézze meg saját belső démonait. Ugyanakkor a plakát színházolvasási módokra való utalásként is értelmezhető, amely a parabolisztikus és rituális vonal szembenállásában a rítus szerepeltetésének javára dönt, és az egyértelmű tanulságok levonása helyett egy kevésbé tudatos, a néző sokkal inkább asszociatív, mint puszta jeleket egyértelműen értelmező munkájára irányítja a figyelmet. Tehát Dysard doktor kétségbeesése és dilemmája Alan esetével kapcsolatban a néző színházolvasási módozataira is utalhat. A jelek értelmezésén túl az előadás olyan érzelmi állapotokat szándékozik felkelteni a nézőkben, amelyeknek átélése során, Alannel azonosulva az eggyéválás aktusát élheti meg és nézheti is végig egy időben, ezáltal úgy lépheti át a határokat, hogy fizikailag nem mozdul ki a biztos megfigyelői pozíciójából. Mivel „van a természetben és megmarad az emberben is egy olyan indulat, amely mindig túllépi a határokat, és csak részben zabolázható meg. Általában nem adhatunk számot róla, mert lényegénél fogva olyasmi, ami örökre rejtve marad, mégis erősen a hatalmában vagyunk”.[5] A zabolázhatóság, az értelmezhetőség az előadás egyes részeire alkalmazható csak, nem pedig az egész rítusra, ahogy  Dysard pszichiáter sem tudja „helyre tenni” Equust Alanben. Ekképpen a néző a fehér sterilitás közegén keresztül szemléli a színpadon történteket, mint afféle Rorschach-tesztből kirajzolódó mintát.

Borítókép: Szilágyi Nándor Equus című fotósorozatából

Felhasznált irodalom:

Bataille, Georges: Az erotika. Ford. Dusnoki Katalin, N. Kiss Zsuzsa, Somlyó György, Vargyas Zoltán.  Budapest, Nagyvilág Kiadó, 2001.

CHEVALIER, Jean – GHEERBRANT, Alain: Rječnik simbola. Zagreb, Nakladni  Zavod MH, 1983.

Fischer-Lichte, Erika: A performativitás esztétikája. Ford. Kiss Gabriella. Budapest, Balassi Kiadó, 2009.

PAVIS, Patrice: Előadáselemzés. Ford. Jákfalvi Magdolna.  Budapest, Balassi Kiadó, 2003.

P. MÜLLER Péter: Hamlettől a Hamletgépig: Színházi írások. Budapest, Kijárat Kiadó,  2008.