A Tőrbe ejtve (Knives Out. Rian Johnson, 2019) igazi felfrissülést hozott a krimi öreg műfajának. A bűnügyi történetek már az 1800-as évektől nagy népszerűségnek örvendenek, elég csak Sir Arthur Conan Doyle világhírű nyomozó karakterére, Sherlock Holmes-ra gondolnunk. A detektívtörténet „feltalálójának” azonban Edgar Allan Poe-t tartják, aki 1841-ben írja meg A Morgue utcai kettős gyilkosságot (The Murders in the Rue Morgue). Több népszerű krimiírót érdemes még említeni, például Agatha Christie-t vagy a Maigret felügyelő alakját megteremtő Georges Simenont – hogy ne csak angol nyelvterületről beszéljünk –, és a kortárs hazai Lőrincz L. Lászlót, aki nagysikerű történeteit Leslie L. Lawrence írói néven teszi közzé. A műfaj talán már nem áll a tömegkultúra középpontjában, azonban mindmáig sikeres, és nemcsak regény, hanem filmek, sorozatok és társasjátékok – legismertebb köztük a Cluedo – formájában népszerű, csakúgy, mint a keresztrejtvényekben. A műfaj sikerét az is bizonyítja, hogy több Sherlock Holmes film is készült az elmúlt évtizedekben, 2010-ben pedig egy sorozatot[1] is kapott a világhírű detektív.
De miért is okoz örömet a nézőnek (olvasónak) egy ilyen történet? A krimi műfajának sajátossága, hogy gyilkosság történik – vagy ritkább esetben egyéb bűncselekmény –, majd egy nyomozó igyekszik felgöngyölíteni az ügyet, a történet középpontjában a nyomozás áll. A cél mindig egy megoldhatatlan rejtély létrehozása, de a történet végén a nyomozó általában sikerrel jár. De azért ellenpélda is akad: ilyen a Zodiákus (Zodiac. David Fincher, 2007) című filmben szereplő eset, amely valós eseményeket dolgoz fel, ezt remekül bemutatja, de nem ad végleges megoldást, így a néző a filmet követően csak tovább őrlődik és agyal a történteken. Általában a krimitörténet befogadása közben a néző sem tudja, hogy mi történt pontosan, a befogadó csak a nyomozó által talált információkból és nyomokból tud kiindulni, hogy megoldja a rejtélyt. Ugyanis a rejtvényfejtés az egyik fő élvezet. A krimit azonban nem olyan egyszerű megfejteni, a történet végén rendre csattanó van, amely felülírja az előzetesen alkotott elméleteinket, és meglepetést okoz a néző számára, ugyanis soha nem az a gyilkos, akit először annak hiszünk. Kivételt képez ez alól a Columbo (Columbo. Richard Levinson, William Link, 1968-2003) sorozat, amelynek epizódjaiban a néző tanúja lesz a gyilkosságnak, a nyomok eltüntetésének, majd később a nyomozás menetének. Így aztán a néző már tudja azt, amit a detektív igyekszik kideríteni, és a történet izgalmát az adja, hogy milyen úton jön rá, milyen apró mozaikok összeillesztésével leplezi le a tettest.
Marta kihallgatása. Háttérben az ikonikus tőrgyűjtemény.
Az előbb említett meglepetés erejét aknázza ki a Tőrbe ejtve, nem megszokott módon. Rian Johnson mozija igazi detektívtörténet, tele izgalmas fordulatokkal és bejáratott, tipikus krimielemekkel. A film kezdetén megtudjuk, hogy Harlan Thrombey-t (Christopher Plummer), a híres krimiírót holtan találják a padlásszobában, elvileg öngyilkos lett. Majd tanúi lehetünk a kihallgatásoknak, amint két rendőr és – egy rejtélyes megbízó által felfogadott – Benoit Blanc magánnyomozó (Daniel Craig) kikérdezik a családtagokat. Flashback-eken keresztül látjuk, hogy ki mit csinált az adott éjszakán. A néző számára világossá válik a tanúvallomások és a flashbackben bemutatott jelenetek közti különbségből, hogy mindenkinek van rejtegetni valója, mindenki hazudik, és mindenkinek lehet indítéka, ám a néző képtelen eldönteni, hogy ki a valódi tettes. Ekkor jön Marta, a szegény bevándorló ápolónő, és betekintést nyerünk az ő történetébe. A lány visszaemlékezésein keresztül megtudjuk, mi is történt valójában, látjuk, ahogyan tévedésből felcserélte a gyógyszereket, és halálos gyógyszeradagot adott be az áldozatnak, ám nyilván ő ezt nem osztja meg a nyomozókkal. Ez után azt követjük nyomon, hogy Marta hogyan igyekszik eltüntetni a nyomokat és elkerülni a lebukást. A végrendelet felolvasása csak tovább bonyolítja a lány helyzetét, ugyanis Harlan minden vagyonát őrá hagyta, így már a dühös, pénzéhes rokonok elől is menekülnie kell. Végül mégis feladja magát, de a bűnösségét bizonyítani hivatott vérkép szerint nincs nyoma gyógyszer-túladagolásnak, tehát a papír a lány ártatlanságát bizonyítja. Ekkor áll össze a teljes kép Benoit Blanc fejében: valójában Ransom (Chris Evans) – a lázadó unoka – tudomást szerzett a végrendeletről, amely csak akkor veszti érvényét, ha az örökösről kiderül, hogy ő a gyilkos. Tehát előre felcserélte a gyógyszereket, hogy Marta akaratlanul is megölje Harlant, és így a lány ne örökölhessen semmit. Ransom bérelte fel a nyomozót, hogy lebuktassa Martát, aki – remek ápolónő révén – ösztönösen visszacserélte a gyógyszert, de a nyomozó a vártnál többre is rájött, így Ransom magának köszönheti a lebukást.
Marta arra készül, hogy mindent bevalljon a családnak.
De valóban képes a film megújítani a krimiműfajt? A film hatalmas fordulata, valamint szerintem műfaji újítása is, hogy nemcsak a néző gondolja bűnösnek a karaktert, hanem maga a gyanúsított is meg van róla győződve, hogy bűnös. Ezzel pedig még inkább elhiteti a nézővel, hogy ő minden információ birtokában van, és ez a film legnagyobb erőssége, hiszen mindig a gyilkos tud a legtöbbet, és mi tudjuk azt, amit a gyilkos – vagyis csak gyilkosnak hitt gyanúsított. Bár először a történet másra tereli a gyanút, Marta szemszögét látva világos lesz, hogy ő a valódi tettes. Azt is megtudjuk, hogy mindez véletlen volt, és valójában nem volt semmi oka megölni Harlant, ezáltal pedig kiérdemli a néző szimpátiáját. Ugyanis hiába ölte meg a férfit, mégis ő a legártatlanabb karakter. A néző még sajnálja is a lányt, hiszen szerette az áldozatot, és nemcsak az igazságszolgáltatás és a rokonok elől kell menekülnie, hanem a tragikusnak bizonyuló véletlenül elkövetett hibájával is együtt kell élnie. Ana de Armas remek választás volt a szerepre, hiszen hitelesen tudja alakítani a szegény, ugyanakkor rendkívül szimpatikus és kedves kisugárzású bevándorló ápolónőt, így nem is kérdés, hogy a néző szimpatizál vele. Tehát nemcsak abban egyedi a Tőrbe ejtve, hogy a gyanúsított karakter tényleg bűnösnek hiszi magát, hanem abban is, hogy ezzel együtt képes kivívni a néző szimpátiáját, és eléri, hogy neki szurkoljunk. Bár nem evidens, hogy a flashback a valóságot mutatja, az, hogy mindenki hazudik a rendőröknek, megerősít minket abban, hogy a látottak tényleg a valós eseményeket mutatják. Tehát a film hozzáférést ad a szereplői nézőpontból bemutatott valóság és a rendőröknek elmesélt történet közti különbséghez. A néző így rengeteg többlettudáshoz jut a nyomozóhoz képest. Ezek után pedig a néző nem a nyomozónak, hanem a lánynak szurkol, és izgul, hogy le ne bukjon. A narratíva itt a suspense-t érvényesíti, ugyanis a néző többet tud, mint a nyomozó. Még azt is hisszük, hogy mindent tudunk, azonban ahogy halad előre a történet, kénytelenek vagyunk belátni, hogy nem vagyunk minden információ birtokában. Edward Branigan megközelítését[2] alkalmazva a film ezen pontján a tudás a következő képlet szerint írható le: a néző tudása megegyezik Marta tudásával, ami nagyobb, mint a nyomozó tudása.
Amikor azonban fény derül a vérképre, azaz az ártatlanság bizonyítékára , akkor meglepetésként éri a nézőt (és Martát is), hogy Ransom a valódi bűnös. Ugyanis a korábbi képlet kibővíthető a következőképpen: a néző és Marta tudása megegyezik, ez több, mint Blanc tudása, azonban Ransom még többet tud, mint mi, így az ő rendelkezik a legnagyobb tudással. Ám rögtön ezután, Blanc felvázolja, hogy pontosan mi történt, tehát a film legvégén minden tudás kiegyenlítődik, amikor a bűncselekmény teljes menetére fény derül.
A filmben érvényesül a suspense és a meglepetés ereje is, ugyanis a történet előrehaladtával a néző tudásának aránya változik. Valójában nem csak a néző, de a fő gyanúsított tudása is változik. A krimi megszokott sémája szerint a gyilkos tud a legtöbbet, azonban itt a gyilkosnak bemutatott karakter nem tudja, hogy valójában ártatlan, tehát azt hiszi, hogy ő a gyilkos, és hogy ő is tudja a legtöbbet. Ezért éri őt is meglepetésként a végkifejlet, miszerint Ransom a valódi tettes, és ez a színészválasztásnak köszönhetően talán még váratlanabbul hat a nézőre. Chris Evanst ugyanis szinte mindenki Amerika Kapitányként azonosítja. Ettől a karakterétől pedig nem tudunk teljes mértékben elvonatkoztatni, ezért nem is gondolnánk, hogy a tisztességéről és jószívűségéről ismert szuperhős bűnös karaktert alakít. Ám a nagy csattanó, hogy mégis ő áll a gonosz terv és a gyilkosság mögött.
Benoit Blanc és Ransom, mikor a nyomozó bizonyítja a férfi bűnösségét.
A legvégső leleplezést azonban tekinthetjük csak egy bejáratott krimielemnek, számítani lehet a meglepetésre, elvégre sejthetjük, hogy lesz valami csavar a végén, csak azt nem, hogy mi. Így végül várjuk a meglepetést, de az mégis meglepetésként ér minket, ezáltal pedig a rendező kielégíti a nézői elvárásokat. De a film nem csak az alulinformált és szimpatikus gyanúsítottat használja, mint vérfrissítést. Rian Johnson mozija a klasszikus bűnügyi történetek kliséi mellett humorban is gazdag. A rendező, a már jól ismert krimielemeket karikatúraszerűen ábrázolja, felnagyítja és humorba csomagolja a kliséket. Például az ápolónő hányásreflexe – miszerint nem képes hazudni, ugyanis kényszeresen hányással reagál, ha nem az igazat mondja – nem csak humorforrás, de amolyan hazugságvizsgálóként is funkcionál, ez pedig hatalmas segítség a nyomozó számára. Tehát a gyilkosnak hitt legfőbb gyanúsított a saját maga ellensége ebben a szituációban. A dédi karaktere is hasonlóképpen működik, még a rokonok sem tudják, hogy hány éves pontosan, látszólag már alig él, a legjelentéktelenebb karakternek tűnik, mégis kulcsfontosságú szerephez jut a bűntény feltárásában. A helyszín is ismerős lehet: egy tipikus ódon kastély Angliában, és a néző már meg sem lepődik a titkos ablakon, csak annyit gondol: „hát persze, hogy van egy rejtett ablak!” Ott van még a magándetektív karaktere, aki néha kissé bogarasnak tűnik, Columbóra emlékeztet, és nem veszi észre az orra előtt heverő nyomokat, de a végén kiderül, hogy azért érti a dolgát. Az már csak hab a tortán, hogy maga az áldozat is egy krimiíró, a halála épp olyan csavaros, mint a saját írásai, és ő segít az ápolónőnek eltüntetni a nyomokat. Az egész filmet átjárja a naivitás, a szerencsés véletlenek és a szerencsétlen bénázások sorozata. Ennek köszönhetően a néző izgul, agyal és nevet is a film közben.
Rian Johnson talán nem találta fel a spanyolviaszt, de remek mozit alkotott, amellyel felélesztette a krimi műfaját, és a parodisztikus elemek használatával szerintem sikerült valami egyedit alkotnia. A klisék használata mellett olykor szembe is ment a műfaj sémájával, hiszen megszerettette a nézővel a menekülő gyanúsítottat. Jól alkalmazta a suspense-t azzal, ahogyan adagolta – és visszatartotta – az információkat, valamint a kitervelt gyilkosságot is meglehetősen átgondoltan írta meg. Elvégre maga az író a gyilkosság valódi kitervelője, nem igaz? Ezek után pedig kíváncsian várjuk, hogy milyen lesz a film folytatása, ugyanis a rendező bejelentése szerint már befejeződött a második rész forgatása.
Felhasznált irodalom:
- Edward Branigan: Narráció. Ford. Füzi Izabella. In Verbális és vizuális narráció. Szerk. Füzi Izabella. Szeged, Pompeji, 2010. 39-70.
Filmográfia
- Tőrbe ejtve (Knives Out. Rian Johnson, 2019)
- Sherlock (Sherlock. Mark Gatiss,Steven Moffat, 2010-2017)
- Zodiákus (Zodiac. David Fincher, 2007)
- Columbo (Columbo. Richard Levinson, William Link, 1968-2003)
Lábjegyzet:
[1] Sherlock (Sherlock. Mark Gatiss,Steven Moffat, 2010-2017)
[2] Edward Branigan: Narráció. Ford. Füzi Izabella. In Verbális és vizuális narráció. Szerk. Füzi Izabella. Szeged, Pompeji, 2010. 39-70.