Miután Tuza-Ritter Bernadett elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem filmvágó alapképzését, az egyetem dokumentumfilmes mesterszakját célozta meg. A mesterszak egy felvételi filmet követelt meg a jelentkezőktől, amelyben be kellett mutatniuk egy személy napi rutinját 5 percben. Bernadett ekkor egy Eta nevű hölggyel vette fel a kapcsolatot, aki némi juttatásért cserébe beengedte az otthonába. A rendezőnő az első forgatási napon figyelt fel a házban dolgozó Marisra, akinek meggyötört arca igen mély nyomot hagyott benne. Annyira erős hatást tett Bernadettre ez a személyes találkozás, hogy eldöntötte, Marist fogja megtenni felvételi filmjének főszereplőjéül. Azt viszont nem láthatta előre, hogy az 5 perces rövidfilm egy szörnyű titokra fog fényt deríteni, illetve, hogy a kisfilm később egy egész estés dokumentumfilmmé fogja kinőni magát.
Maris és Bernadett másfél évig tartó munkájának gyümölcsét 2017-ben mutatták be az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon (IDFA). A dokumentumfilm azóta számos hazai és nemzetközi eseményen felbukkant, az Európai Filmakadémia (EFA) pedig 2018-ban a „legjobb európai dokumentumfilm” kategóriában Európai Filmdíjra jelölte.
De vajon miért döntött úgy a rendezőnő, hogy egy hétköznapi szolgálóról egy egész estés dokumentumfilmet forgat? Főként az juttatta erre, hogy Maris korántsem átlagos takarítónőként tevékenykedett a házban, és még csak nem is „Maris” az igazi neve.
Az Egy nő fogságban (Tuza-Ritter Bernadett, 2017) egy szívszorító portréfilm Editről – azaz „Marisról” −, aki tíz éve „rabszolgaként” dolgozik fizetés nélkül egy Budapest környéki családnál. Edit egy jobb élet reményében szegődött a családhoz, ám hamar rá kellett jönnie, hogy itt sem vár rá felhőtlen boldogság. Az évek során a családtagok szolgálónevet (Maris) adtak neki, megfosztották alapvető emberi jogaitól, sőt rendszeres testi és lelki bántalmazásnak tették ki őt. Maris kora reggeltől estig leste Eta (a ház úrnője) szavait, majd ezután éjszakai takarító műszakokra járt, ám fizetéséből soha nem látott egy forintot sem. A méltóságától megfosztott Edit látszólag beletörődött kiszolgáltatottságába, ám mikor Tuza-Ritter Bernadett megjelent kamerájával, újra visszatért belé az életkedv és a remény, hogy egy nap újra szabad ember lehet.
Bár a film célja kezdetben egy sikeres felvételi vizsga elérése volt, Tuza-Ritter Bernadett felismerte, hogy milyen fontosságú tényanyag van a kezében, s alkotásával egy mellbevágó, aktuális társadalmi problémára hívja fel a figyelmet. A tévhittel ellentétben ugyanis a rabszolgaság nem csak a harmadik világban, hanem globális szinten is jelen van. A film zárójelenetéből megtudjuk, hogy becslések szerint a világon több mint 45 millió, Európában körülbelül 1.2 millió, hazánkban pedig nagyjából 22.000 ember él modernkori rabszolgaságban. Ez utóbbi alatt a következőket értjük: a csicskáztatást, a gyermekmunkát, a kényszerházasságot, a bérkoldultatást és a szexuális kizsákmányolást. Az Egy nő fogságban kertelés nélkül tárja elénk a valóságot, épp ebben rejlik sikere. A dokumentumfilmet nem csak Maris beszámolói, de fogvatartóinak elkapott megnyilvánulásai is szívbemarkolóan valóságossá és hitelessé teszik. Eta ugyanis, tettét nem szégyellve, engedélyt adott a rendezőnőnek ahhoz, hogy Marist a saját házukban filmezze, faggassa munka közben. A családtagokhoz viszont sosem társul arc, csupán parancsoló hangjuk az, mely félelemben tartja a nézőket. A film sajnos arra is felhívja figyelmünket, hogy sem a hatóságok, sem a segélyszervezetek nem tudnak mit kezdeni az ilyen esetekkel. Épp ezért az Éclipse Film és Tuza-Ritter Bernadett egy közös kampányba kezdett annak érdekében, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy a fogvatartott személyek sokszor a közvetlen közelünkben élnek, és ezek a személyek nem képesek kiszabadulni kizsákmányolt helyzetükből a külvilág segítsége nélkül.
A kézikamerás felvételek ellenére a film képi világa igen beszédesre sikeredett. A kamera mögött szorgoskodó rendezőnő rengeteg közeli és szuperközeli felvételt alkalmaz, s ezzel teszi igazán szemléletessé Maris reménytelen, sötét helyzetét. Erre a nyomasztó hangulatra még inkább rásegítenek a beltéri, rossz fényviszonyok között készült felvételek. Továbbá Tuza-Ritter számos esetben filmezett a nappal szemben. Az ilyen felvételek nemcsak, hogy jobban kihangsúlyozzák Maris megráncosodott arcát, hanem egyfajta lírai hangulatot is adnak a filmnek.
A legemlékezetesebb és a leginkább értelmezésre sarkalló jelenet a nagy szökés után látható. Maris először megtapossa, majd saját kezével kettétöri korábbi gazdájától kapott nyomógombos telefonját, aztán ráköp egyet, és elhajítja azt. Ez a rongálás fejezi ki Edit (a volt Maris) felszabadulását, hiszen a telefon megsemmisítésével mindenféle kapcsolatot megszakít korábbi elnyomóival.
Az Egy nő fogságban című film nézése közben lehetetlen nem megkedvelni Editet/Marist. Őszinte gondolatai és fekete humorral teli megjegyzései a 89 perces alkotás különleges fénypontjait jelentik. Maris remek jellem, aki az átélt szenvedések ellenére is hű maradt önmagához, és meg tudta őrizni emberségét. Ezt a legjobban a rendezőnővel való szoros barátságuk kialakulásának folyamata példázza. Maris kezdetben nagyon távolságtartó, ám a forgatás ideje alatt lassacskán kiépül köztük a kölcsönös bizalom. „Imádlak” – szól végül Bernadetthez hálás tekintettel Edit/Maris a szökés után. Rendkívül megható jelenet ez, hiszen mi nézők is jól tudjuk, hogy Bernadett volt az a személy, aki elhozta a változás szelét a szolgálóasszony életébe és, ha nem is direkt módon, de a szökésre ösztönözte a nőt.
Maris kitörésének története 2017 óta bejárta a világot. A film fogvatartottak millióinak szolgálhat megnyugvásként, hogy helyzetükkel nincsenek egyedül, s reményként, hogy egy nap talán az ő történetükre is felfigyel majd valaki. Tuza-Ritter műve pedig intő jelként szolgálhat a közönségnek arra, hogy jobban odafigyeljenek, mi is zajlik környezetükben.