Poirot a vonaton – Gyilkosság az Orient expresszen

Agatha Christie korszakos zsenialitása a mai napig jelentős, még ha nem is dominál, hiszen a klasszikus krimi és detektívtörténet meghatározó alakjait alkotta meg. Műveit számtalan helyen és platformon feldolgozták már. Megvallom, nem áll távol tőlem ez a műfaj, ugyanis a polcom tele van Leslie L. Lawrence kötetekkel, bár ő inkább a misztikára hajaz egyszerűbb történeteivel, a „krimi koronázatlan királynőjének” titulált Agatha Christie pedig az emberi intrikára helyezi a hangsúlyt, méghozzá kiemelkedő módon.

A klasszikus krimi műfajának általános sablon elemei nagyon egyszerűek. A film magja természetesen egy bűnügy felgöngyölítése, amelyben a gyilkos rendszerint a nyomozót körülvevő csoport tagja, a középpontban pedig a gengszterfilmmel ellentétben nem a bűnöző, hanem a nyomozó áll, az ő karakterét ismerjük meg először, hogy aztán szépen kioldozza a bűnügyi gordiuszi csomót. Ezeket a történeteket csavaros fordulatok és átlag feletti szellemi munka jellemzi.

Christie Gyilkosság az Orient expresszen című történetét, amely a szerzőnő egyik legsikeresebb műve, háromszor is adaptálták a szélesvászonra. Bár a 2017-es verziót (Gyilkosság az Orient expresszen [Murder on the Orient Express. Kenneth Branagh, 2017]) hamarabb láttam, és a film gyakorlatilag odaszögezett a székemhez, amire Michelle Pfeiffer játéka a filmvégi monológgal még rátett egy lapáttal, mégis a legtöbben az 1974-es feldolgozást (Gyilkosság az Orient expresszen [Murder on the Orient Express. Sidney Lumet, 1974]) tartják a legjobb adaptációnak. Hozzátehetjük azt is, hogy Lumet egy olyan erős színészgárdát hozott össze, hogy a legkisebb statisztaszerepet is, már ha van ebben a történetben olyan, egy (akkoriban) nagyágyú színész keltette életre (pl: Ingrid Bergman, Sean Connery, Lauren Bacall, stb.)

Kifejezetten tetszett, hogy a Lumet által rendezett film csakis az emberi lélek sebzettségére, a bosszúvágyra, az emberi intrikákra, vagyis magára a lényegre koncentrált, szinte teljesen kizárta a külvilágot, így, mivel a film szinte végig egy-egy vonatkabinban vagy egy tágasabb vagonban tárja elénk a cselekményét, nagyon sok múlik a színészi játékon, a dramaturgia erősségén. A klasszikus kriminek megfelelően a film így a kamaradráma műfajába is illeszkedik.

A történet kerete roppant egyszerű: Christie egyik állandó, visszatérő különc, belga szuperdetektívje, Hercule Poirot (Albert Finney) szemén keresztül látjuk a cselekményt. 1935-öt írunk, és pihenni vágyó főszereplőnk belecsöppen egy gyilkossági ügybe a világhírű, és egy hóvihar miatt elakadó Orient Expressz luxusvonaton. A kerettörténetet ma már sablonosnak mondanánk, azonban ahogy telik az idő, előkerül egy hulla, és hamarosan kiderül, hogy ez a gyilkosság egy másikhoz köthető, és kérdés, hogy a vonat maréknyi utasai közül hányan voltak az utóbbi közvetett elszenvedői?! A kihallgatások során mindenkiről kiderül valami gyanús, a különc, ámde zseniálisan gondolkodó Monsieur Poirot következtetései is egyre inkább a saját kardjukba dőlnek, mígnem már csak két lehetőségre szűkíti le az ügy megoldását. A történet végén rájön, hogy bizony nem minden fekete-fehér, nem csak törvényes és törvénytelen létezik és hogy az embereket meddig hajthatja egy adott – a filmünk esetében tragikus – motiváció. Meddig képesek elmenni az emberek azért, hogy lelki békére lelhessenek?

Gyilkosság az Orient Expresszen Lumet-féle változatában kiemelkedők azok a szekvenciák, amelyekben a mellékszereplők valódi és alibit biztosító kitalált személyisége, múltja és motivációi elevenednek meg a kamera objektívjén keresztül, miközben a film szinte végig a nyomozó szemszögéből mutatja a dolgokat. Ellentétben Kenneth Branagh alkotásával, amelyben nemcsak a nyomozás folyamata dominált, hanem a kamera változatos pozicionálásaival igyekeztek nagyobb mozgásteret adni a szereplőknek (mint például amikor felső kameraállású snittekben keresik a nyomokat), itt viszont gyakorlatilag mintha a nyomozó agyában járnánk, folyamatosan megismerjük az újabb következtetéseit, hogy aztán a teljes káoszból egy világos és teljes kép kerekedjen ki, amelyben minden szerep a helyére kerül.

Nézőként néha-néha Watsonnak éreztem magam, mert nem csak azt éreztem, hogy a többi szereplőnek, hanem, nekem is, aki a filmet nézi, magyarázza el Poirot a dolgok menetét és logikai kapcsolatát. Érdekes volt látni, hogy amíg a tavalyelőtti verzióban gyönyörű vágóképekkel és nagyon hangulatos zenével emeli a film az összképet, itt szinte ki sem szállunk a vonatból. A kissé klausztrofób helyzet és a tehetetlenség érzése nagyban erősíti a film hangulatát, miszerint bárki lehet a gyilkos, nincs menekülési lehetőség, és nem tudhatják a szereplők, hogy nem épp valamelyikük lesz-e a következő áldozat. Színtiszta emberi dráma, ami a film legnagyobb erőssége véleményem szerint.

Érdekessége a nyomozó karakterének, hogy bár magát az ügyet felgöngyölíti, de ítéletet nem hoz, ugyanis a film szembesít mindenkit egy olyan etikai dilemmával, amelyet, ha még nem is találkoztunk ezzel személyesen, de közvetetten mindenki átérezhet. Emberileg, törvényileg vagy erkölcsileg helyes-e, amit tettek? Vajon mikor lépjük át azt a vonalat, amikor a mi önkezű törvénykezésünk már nem sokban különbözik az állatok ösztön vezérelte tetteitől? Nagyon nehéz kérdések ezek, egy egyszerű késelésből ilyen mély kamaradrámát formálni nagyon embert próbáló feladat, de a krimiírónő zsenije, valamint Sidney Lumet rendezése megmutatta, hogy igenis lehetséges.

Szintén nagyon erős elem, miután már ismerjük a végkifejletet, hogy mindegyik karakter felépített magának egy megdönthetetlen alibit, és egy másik személyiséget, a film pedig mindenkire hagy elég időt, hogy megismerjük a kitalált, valamint a valódi énjüket. A legérdekesebb, hogy miközben mindannyian tudjuk, hogy a gyilkosság egy alávaló bűncselekmény, valamint, ahogy azt főszereplőnk elénk is tárja, hogy a büntetést senki nem kerülheti el, de aztán mi is rábólintunk a lelkünk mélyén, hogy hasonlóan borzalmas helyzetben mi sem feltétlenül a törvényes utat választanánk. Végül is megérti őket, és amikor leszáll a vonatról, hogy egyeztessen a helyi rendőrséggel, a filmtörténelem számomra egyik legerősebb mondata hangzik el Albert Finney szájából: „Mennem kell, hogy megbirkózzam a rendőrségnek szóló jelentéssel és a lelkiismeretemmel…”