Ha élt valaha olyan szerző, akinek a munkájából nehéz jól működő és megfelelő atmoszférával rendelkező filmet csinálni, az minden bizonnyal H. P. Lovecraft, hiszen George R. R. Martin és J. R. R. Tolkien is elbúcsúztak már ebből a csapatból, és bár mind a kettő úgy vélte, az általuk megírt cselekmény és az általuk létrehozott világ megfilmesíthetetlen, ennek ellenére a most futó HBO sorozat is jól szerepelt, és A Gyűrűk Urából készült filmtrilógia is elhozott jó pár Oscart.

Lovecraft esetében a számtalan sikertelen és meglehetősen trash filmes próbálkozás –személyes kedvencem ezek közül A megnevezhetetlen (The Unnamable. Jeanne-Paul Ouelette, 1998) – után meglepő, de egy japán gyurmafilmnek sikerült legközelebb kerülnie az író által megteremtett hangulathoz. Művei és az általuk teremtett univerzum a maga ellentmondásosságával és misztikumával számtalan iparágban népszerűvé vált, legyen szó társas- és szerepjátékról, műanyag figurákról, telefontokokról, és még folytathatnánk a sort. Bár számos más művészeti ág[1] vett át bizonyos elemeket ebből a horror, fantasy és sci-fi címkével ellátott, műfajilag valójában pontosan meghatározhatatlan világból, de direkt a művekre épülő filmadaptáció ritkán készült el úgy, hogy az esztétikai szempontból értékelhető legyen. Itt elsősorban nem a cselekményre utalok, hiszen az általában végtelenül egyszerű, hanem magára a hangulatra és a megjelenített képi világra.

A film plakátja

Az egyik ilyen adaptáció – és a cikk témája is – a Ryo Shinagawa japán rendező által készített 2007-es Dunwich Horror című stop motion technikával készült gyurmafilm. Bár első olvasatra kissé erősnek tűnhet ez az állítás, de a film jól megragadja a lényeget, és nyomasztóan tálalja nekünk a különböző, egymással nem összefüggő történeteket az író munkájából. A mindössze 47 perces film Lovecraft három novelláját dolgozza fel: a Kép a házbant, a Rettegés Dunwichbant és Az Ünnepet. A film lassú képei leginkább a húszas évek német expresszionista horrorjainak, azon belül is az abszolút formalista irányzatnak[2] a hangulatát idézik és általuk kaphatunk betekintést az őrületbe és a megismerhetetlenbe, amelyek a rettegés alapját teremtik meg. Hiszen a horror elsődleges célja, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza a nézőt, ebben a filmben pedig ez maradéktalanul teljesül. Ennek több oka is van.

Képkocka a filmből

Az animáció, azon belül is az, hogy gyurmával dolgozik, lehetővé teszi a rendezőnek, hogy megfelelően szürrealista és groteszk képi világot alkothasson, hiszen így nem kell az emberi test és a környezet adta határokhoz alkalmazkodnia, a helyszíneket és a szereplőket tetszőlegesen formázhatja meg. Így képes egy egységes, vagyis egységesen természetellenes és kifordult képi világot létrehozni, ahol a természetfeletti és annak megismerése nem lóg ki a képből, és nem válik az egész nevetségessé. A filmben viszonylag kevés a stop motion technikával létrehozott mozgásillúzió, helyette leginkább állóképeket látunk, és csupán a kamera ezekhez az állóképekhez való helyzete változik meg. Ettől a film lassú lesz, mintha csak tájképek előtti szobrokat néznénk különböző szögekből bemutatva, de ez a borongós hangulat fokozására szolgál, hiszen a szemünk még többet időzhet a torz emberi alakokon, azok beesett arcain, inhumán mimikáin, a természet kopárságán és az euklideszi geometriának teljesen ellentmondó házakon. Nincs ijesztgetés, sem jumpscare, csak okkult szimbólumok, nyomasztó légkör és groteszk képi világ. Ezt támogatja meg a minimalista ambient zene, valamint az erős környezeti és indusztriális hangok. Ezek azok sajátosságai a Dunwich Horrornak, amelyek miatt nem csak egy szimpla horrort nézünk, hanem egy valódi Lovecraft-mozit, a rendező pedig ezek által ragadta meg jól az író által teremtett univerzum lényegét, ami az eddig készült filmeknek és azok rendezőinek nem sikerült.

[1] Zenében a Metallica Call Of Cthulhu című száma, aztán ott van a From Software által fejlesztett Bloodborne akció-rpg játék: az előbbi csak nevet vett át, az utóbbi pedig kivitelezésében erős hasonlóságokat mutat, vagy a South Park 12. évad 14. epizódja, ahol konkrétan megjelenik Cthulhu. Sok egyéb számtalan utalás, átvétel található a popkultúrában a „lovecraftian” világból.

[2] Lásd: Kiss Miklós: Filmtörténet tizennégy részben (III.). Európai filmes avantgárd: expresszionizmus és szürrealizmus. Filmtett, 2019.05.29. URL: https://www.filmtett.ro/cikk/610/filmtortenet-europai-filmes-avantgard-expresszionizmus-es-szurrealizmus