Mati Unt észt kortárs író 1979-ben írta az Őszi kavargás (Sügisball) című kisregényét. A regény helyszínéül szolgáló, 1962 és 1973 között épült Mustamäe-lakótelep eredetileg a haladást, a reményt, a jövőt volt hivatott jelképezni, ám Unt a rövid epizódokból álló művében azt mutatja be, hogy mennyire el tud veszni az ember a tömegben, azt, hogy mindenki saját magányának rabja.
A posztmodern mű ironikus hangnemben íródott, ezért társadalmi kritikaként is felfogható: a modern nagyvárosi elidegenedésként, a posztmodern spleen megjelenéseként, ahol a nevetség forrása maga az ember. Ahogy a könyv magyar fordításának Utószavában olvashatjuk: „Fiatal hősei, a „felnőtt” társadalommal való konfliktusoktól sem félve, azokat az eszményeket keresik, sőt kérik számon környezetüktől a gyakorlatban, amelyek alapján nevelték őket, mert jól tudják, csupán így, minden előítélettől, kétségektől mentesen képesek helyüket megtalálni a hatvanas évek konszolidáló, anyagi javakban is fokozatosan gyarapodó társadalomban. Az új utak keresése természetesen nem csupán a „felnőtt” társadalommal sodorja konfliktusba Unt hőseit, hanem egymás között is vitára, nézeteik ütköztetésére készteti őket.”[1]
Veiko Őunpuu 2007-ben adaptálta filmre a kisregényt Tallinban egy szintén hatalmas, embertömegeknek otthont adó lakótelepen. A karaktereket hűen adaptálta, ugyanaz a hat főszereplő jelenik meg a prózában és a filmben is: Eero a költő, August Kask a borbély, Maurer az építész, Laura a gyermekét – a regényben Peetert, a filmben Lottát – egyedül nevelő anyuka és Theo a portás. A rendező megpróbálta megragadni a kisregény nagyobb narratív elemeit és beleépíteni filmjébe, ám a karaktereken kívül a fő hasonlóságot a keserű magány, a mindennapok csöndes lehangoltsága jelenti. Ha az olvasó nem tudott azonosulni – amit igazán kétlek – Mati Unt írásával, Veiko Őunpuu műve segítségére lesz, hiszen mai társadalmunk főként a vizualitásra épül, a képek zsigeri hatása kivált egyfajta lehangoltságot, részemről hideget, mivel teljesen mellőzi a meleg színeket. A jelenetekben sosem süt a nap, a belső terekben is valamilyen mesterséges világítás ad fényt (pl. a bárban játszódó képekre is a füstös félhomály jellemző).
Veiko Őunpuu utal néhány rendezőre művében. A legelső jelenetben Cassavetes Szeretetáradat (Love Stream,1984) című filmjének plakátja díszeleg a falon az éppen szakítani készülő Eero és barátnője mögött. Ennek a Cassavetes-filmnek a főszereplője egy olyan férfi, aki imádja a nőket, de egyikkel sem tud komoly kapcsolatot fenntartani. A párhuzam nem véletlen: az Őszi bál magányos írója sem képes erre. A szakítás erőszakba fullad, ám a jelenet viszonylag csöndes, csak a vészjósló szél szűrődik be az erkélyajtó mögül. Eero másnap egyedül ébred fel, majd magához öleli a cserepes növényét, mint utolsó élő társát a könyvekkel teli lakásában a lakótelep szívében.
A film végén azonban kap még egy esélyt arra, hogy mind a szétszórt italos üvegek között, mind az életében egyaránt rendet rakjon.
A filmen érezhető a skandináv filmek hatása. Mikor Maurer felesége hazatér a Theóval töltött nap után, a hideg veszekedés közben bergmani figurának nevezi őt, olyan alaknak, aki már nem is emberi, csak egy kicsi férfi, aki egy fekete-fehér világban kígyózva szenved a csöndtől. Ingmar Bergman, 1960-as évek elején rendezett három filmje magába sűríti az európai modern film lényegét. Ezek a filmek adhattak ihletet Őunpuunak, mikor filmre vitte Unt regényét: Bergman ezen filmjeit a magány filmtrilógiájának is szokták nevezni. A Tükör által homályosan (Såsom i en spegel, 1960), az Úrvacsora (Nattvardsgästerna, 1963) és a Csend (Tystnaden, 1963) szereplői magányos alakok, akik a szellemi nyugalmat keresik.
August – a nőtlen borbély – boldogtalan életet él, munkája kielégíti, hobbija – különleges játékokat gyűjt – elszórakoztatja, de szeretetét nem tudja megosztani senkivel. Magánya megtörése végett egy kislánnyal próbál barátkozni: cukorkát, kenyeret visz neki az óvodába. Kísérlete megaláztatásba fullad, pedofíliával gyanúsítják, így szó szerint el kell menekülnie új barátja mellől.
Laura – az egyedülálló anyuka – televízió-készülékében lel társára. A mindennapok monotonitása után esténként a Tövismadarakat (Daryl Duke: The Thorn Birds, 1983) nézi, és kétségbeesik amikor TV-je elromlik. Majd mikor a televízió-szerelő közeledni próbál felé, elutasítja, ezzel visszataszítva magát a kilátástalan magányba.
Maurer – a gazdag építész – úgy gondolja, hogy azzal, hogy olcsó tömbházban lakik, jobbá teheti az emberiséget, miközben csak az álszentség, a megszokás és a magány rabja. Oly komolyan veszi ebben rejlő küldetését – amit barátai is döbbenettel és nevetséggel vesznek tudomásul –, hogy feleségét elhanyagolja, így a nő kósza kalandot keres Theo, a portás karjaiban. Theo nőcsábász, az első benyomás róla az, hogy ő biztos nem lehet magányos, ám mikor a meghódított nők meglátják, hogyan él és megtudják, hogy mi a munkája, otthagyják. Mikor megismerkedik Maurer feleségével, felcsillan előtte az igaz szerelem reménye, ám a nő elhagyja, és a férfi dühében halálra ver egy rendezőt, aki emberi kapcsolatokról szóló komédiákat rendez. Ezt az önreflexív motívumot értelmezhetjük kritikaként, Őunpuu kritikájaként a filmekről, melyek nem tárják fel a valóságot nézőik előtt, hanem egy rózsaszín ködben dédelgetik őket, akárcsak Laurát, aki rögeszmésen újra és újra nézi a romantikus filmet.
Őunpuu társadalmi kritikát hozott létre filmjével, általa egy negatív szociográfiát kapunk a 21. század embereiről. Betekinthetünk mindennapjaikba, kegyetlenül vizslathatjuk őket, titokban szánhatjuk őket, úgy ahogy Eero is leskelődik egykori szerelme után az ablakon keresztül. Tudja, hogy nem helyes, amit csinál, és a néző is érzi, hogy olyan intim pillanatokat lát, melyek zavarba hozzák.
A rendező kifejezetten a szomorú esetekre helyezi a hangsúlyt, a szereplők életéből olyan szakaszokat mesél el, ahol a magányból való kitörés vagy kudarcba, vagy tragédiába fullad.
A hosszú beállításokkal bemutatott táj hideg, szürke. A képek statikusak, a kamera nem mozdul. A kompozíciók többnyire szimmetrikusak, melynek közepén a szereplő helyezkedik el a sivár, gyári, beton és fém borította közegben.
A főszereplőkhöz kapcsolódnak a stiláris, már-már giccsbe forduló flashbackek, melyekre premier plánok, voice-off hangok és zene jellemző, ettől eltekintve a film szerkezete lineáris, monoton.
A sok közeli arckép és a hatalmas totálok váltakozása – itt eszünkbe juthat a szovjet montázsiskola, ám ezen film esetében a feszültség másképp érvényesül –, valamint az állandó szürkeség fullasztó, ám a történetvezetés mindvégig fenntartja a figyelmet. A jól kitalált mellékszálak, apró egyéni, olykor irreálisnak is tűnő történetek növelik a helyenként ironikus humorral is kezelt konfliktusokat. A rendező igen egyedi módon kezeli a problémák megoldását. A tömbháznegyed lakói kapnak egy-egy újabb esélyt, de hogy mit kezdenek vele, már rájuk bízza. Életükben nem következnek be nagy változások, mintha mindenki félne attól, hogy magányát megzavarják, miközben rettegnek az egyedülléttől. „Mindegyiküknek megvan a maga álomvilága, rögeszméje, hobbija – végső soron mindegyik a realitásoktól való menekülés eszköze -, és észre sem veszik, milyen döbbenetesen, szinte misztikusan szól bele életükbe a lakótelep.” [2]
A film és a regény is egyaránt eltávolodik az illúzióktól és a realitásra igyekszik a hangsúlyt fektetni – szájbarágó példa erre a filmben az illúziókba ringató filmrendező megverése –, az „író szemléletében fel-felbukkanó pesszimizmus nem veszi kedvünket az élettől. A bölcs emberek borúlátása vagy talán inkább egészséges szkepticizmusa ez”[3], melyet Őunpuu hűségesen adaptált művére.
A film zárójelenete ismét a Cassavates-poszter előtt zajlik, Eero szerelme visszatért. Tudja, hogy a férfi dolga most az, hogy gyűlölje őt, de kifogása tetteire egyszerű és őszinte: boldog akart lenni. Eero kinéz a végeláthatatlan házak világító ablakaira és közli a nővel, hogy mindenki csak boldog szeretne lenni, majd közösen elkezdik eltakarítani az önpusztítás maradványait.
Mati Unt regénye nagyobb történeti síkon mozog, mint a film. Nála tisztább képet kapunk a lakótelepi szociográfiáról – erre emlékeztetnek a városrész történetének bemutatásai és a nyers statisztikai adatok –, melyet urbanizáció kritikának nevezhetünk. Se Unt, se Őunpuu nem áll ki egyértelműen az olyan létforma mellett, mely közelebb áll a természethez, hisz tudják, hogy „az urbanizáció, a lakótelepi létforma elkerülhetetlen”[4]. A Mustamäe-projekt célja az volt, hogy minél több ember otthonhoz jusson, ám a sok egyforma sablonra készült lakás inkább hajlék, mint otthon.
Mind a filmben, mind a regényben az egyforma paneltömbök nem hagyják az embereket kibontakozni, már-már az az érzésünk, nem is akarnak kitörni magányukból. A sablonok irányította lakótelepi élet velejárója a monoton, változásmentes hétköznapok. Habár életük színtere egykor a haladást jelképezte, ők megrekedtek a sivár jelenben.
[1] Fehérvári Győző: Utószó, In Mati Unt: Őszi kavargás. Európa Könyvkiadó, Debrecen, 1983. 261-262.
[2] Fehérvári Győző: i. m. 263-264.
[3] Fehérvári Győző: i. m. 262.
[4] Fehérvári Győző: Utószó, In. Mati Unt: Őszi kavargás. Európa Könyvkiadó, Debrecen, 1983. 262.
Nagyon érdekes, elmélyült munka.