Akiket a Vatikán rejteget
(a The Club a Berlinalén)

A chilei Pablo Larraín a Pinochet-trilógia után ismét tabukat dönt: legújabb filmje, a The Club (El Club, 2015) kegyvesztett papokról szól, akiket utolérnek a múltban elkövetett bűneik. A rendezőt, aki maga is katolikus iskolába járt, az kezdte érdekelni, mi történt azokkal a lelkipásztorokkal, akiket a ’80-as években bűneik miatt eltávolítottak hivatalukból – de ahelyett, hogy bíróság elé kerültek volna, a Vatikán elbújtatta őket. Saját nyomozásba kezdett, számos érintettet keresett fel, és az összegyűjtött anyagok felhasználásával írta meg a forgatókönyvet Guillermo Calderón és Daniel Villalobos segítségével. A The Club nemcsak szokatlan és merész témaválasztása, hanem sajátos stiláris megoldásai miatt is kiemelkedett az idei Berlinale versenyprogramjából, ahol elnyerte a Zsűri Nagydíját. Larraín – korábbi filmjeihez hasonlóan – ismét zsonglőrködött a különböző hangnemekkel, és egy fekete komédiába oltott pszichológiai thrillert rendezett.

Négy kiközösített katolikus pap és egy apácából lett fegyőrnő él egy fedél alatt a chilei tengerparton. Sok évvel ezelőtt a Szentszék küldte őket száműzetésbe egy használaton kívüli nyugdíjasházba, ahol senki nem ismerte őket, így új életet kezdhettek. A kutyájáért lelkesedő Vidal (Alfredo Castro, Larraín állandó színésze), a korábban seregben szolgáló Silva (Jaime Vadell), Ortega (Alejandro Goic) és az idős, szenilis Ramirez atya (Alejandro Sieveking) szigorú napirend szerint él Monica nővér (Antonia Zegers, a rendező felesége) irányítása alatt. Saját, többnyire értelmetlen szabályaik teremtik meg számukra az állandóság és a nyugalom érzetét. A film erős felütésében új lakó érkezik közéjük: a szintén kiátkozott Matias atya (Jose Soza), akiről hamarosan kiderül, hogy harminc évvel korábban rendszeresen zaklatott egy ministránsfiút. Az áldozatból lelkileg megnyomorított férfi lett (Roberto Farias), aki követi bántalmazóját új lakhelyére és nyilvánosan felelősségre vonja: egy megrázó jelenetben világgá kürtöli, hogy mit tett vele a pap annak idején. Matias megtörik a bűntudat súlya alatt és főbe lövi magát. A tragédia után váratlanul beállít Garcia atya (Marcelo Alonso), egy vatikáni vizsgálóbiztos a Vatikán meghatalmazásával a zsebében, hogy felgöngyölítse az ügyet és a menedékházat egyszer s mindenkorra felszámolja. Az ott lakók mindent elkövetnek, hogy maradhassanak – kerül, amibe kerül.

A film attól válik igazán érdekessé, hogy rendhagyó módon jeleníti meg a szokásos elkövető-áldozat-nyomozó hármas szereplőit: egyiküket sem teszi rokonszenvessé, de egyértelműen elítélhetővé sem. Az összetett karakterábrázolás és a nézőpontok váltogatása miatt könnyen elveszítjük a biztos orientációs pontokat és azt a képességünket, hogy ítéletet tudjunk mondani a szereplők felett. Ez a fajta bizonytalanság a történet előrehaladtával egyre csak fokozódik a nézőben. Ezzel párhuzamosan a filmben kézzel tapintható a feszültség, ami elsősorban az információ lassú adagolásának köszönhető. A fojtogató légkört a vizualitás szintjén az állandó szürkület érzetét keltő tompa színek és szűkös képkivágatok erősítik.  Sergio Armstrong operatőr olyan orosz gyártmányú lencséket használt, amilyenekkel Tarkovszkij és kortársai is forgattak, ezeket vegyítette a digitális technikával, végig minimális kontrasztot használva, így jött létre a fakó színezetű sajátos képi világ[1]. A tengerpart, amely szinte csak szürkületben látható, itt a szabadság helyett a kitaszítottság érzését közvetíti, egy komor világvégi hely, ahonnan már nem lehet tovább menni.

A kezdeti elfojtottság, a száraz humor, a fanyar irónia és a visszafogott színészi játék idővel megváltozik. A tablószerű beállításokat és a lassú ritmust az érzelmi tetőponton felváltja egy zaklatott gyorsmontázs, ami az intenzív szimfonikus zenével, illetve a valószínűtlen (és indokolatlanul erőszakos) narratív fordulatokkal kiegészülve együtt túlzóan drámaivá válik. Nem megbocsáthatatlan, de azért kifogásolható, hogy elhangzik az észt komponista, Arvo Pärt meglehetősen elcsépelt[2] gregorián ihletésű minimalista dala, a Cantus in Memory of Benjamin Britten, amely az elmúlt húsz évben nem kevesebb, mint tíz filmben borzolta a kedélyeket[3]. A feldúlt hegedűkből és bánatosan zúgó harangokból összeálló harmónia már önmagában is egy árnyalattal gyászosabb a kelleténél.[4] A The Clubban ráadásul olyan hangsúlyosan van jelen, hogy általa a patetikus érzelmek átveszik az uralmat a filmben addig domináló jóval eredetibb megoldások, például az abszurd szituációk és a párbeszédekből áradó hideg cinizmus felett.

A film nemcsak a chilei egyházban kritizálja az igazságszolgáltatás hiányát, hanem általánosabb érvényű erkölcsi kérdéseket is felvet. Elévülnek-e a múltbeli bűnök a vezeklés által, lehetséges-e a megbocsátás? Hogyan nézhet egymás szemébe az elkövető és az egykori áldozat? Az ilyen kényelmetlen kérdések és az ezeket kísérő explicit verbalitás miatt a The Clubot nem lehet feszengés nélkül végignézni. A film legnagyobb erénye mégis a kíméletlen őszinteség, az, hogy fel meri tenni a legkényesebb kérdéseket is.