„Csókoljuk meg Hans-t! De ki az a Hans?” – ilyen és ehhez hasonló önreflexív fordulatokkal találkozhatunk a Jégvarázs (Frozen. Chris Buck, Jennifer Lee 2013) című egészestés Disney animációs filmben. Önreflexív filmről van szó, hiszen Walt Disney szellemiségéhez hűen aranyos, mainstream és látványos szeretne lenni, miközben több ízben magára utal vissza, mind film- és stílustörténeti, mind pedig saját filmes eszközei szempontjából. Végre egy izgalmasan újító Disney-animáció, mely előbújni látszik a rózsaszín köddel borított giccsparádéból, mellyel oly sokszor vádolták már az amerikai álomgyár animációs szekcióját. Persze nem tudta, s talán nem is akarta teljesen levetni alapvető attribútumait, de az erősen feminista Elsa egyszerre antagonista és protagonista karakterével egy 2013-ban is járható utat kezd el taposni a Disney.
A film Hans Christian Andersen egyik meséjét, a Hókirálynőt veszi alapul, bár ez inkább csak ötlet- és karakterforrásként szolgál. Bizonyos elemeket ugyan kölcsönvesz a film, de a két mű narratív felépítése szinte teljesen eltérő.
A film forgatókönyvének kreatív premisszája a következő lehetne: egy nővérpár története, melyben a szociális izoláltsággal küzdő lánytestvért hóbortos húga és az ő szeretettel teli szíve kiolvasztja az örök lelki fagyottság állapotából. A testvérpár Elsa és Anna, ugyanakkor a fő cselekményszál kibontakozásához a mellékszereplők is hozzájárulnak: Hans, a sármos, de önző bájgúnár, Kristoff, a lúzer típusú, de jószívű jegesember, akinek van egy Sven nevű rénszarvasa, és Olaf, a hóember, aki szereti, ha megölelik.
A szinkronizálásra és az ezzel járó (félre)fordításokra érdemes kitérni, többek között a cím magyarítására, mivel az sem túl kifejező. A „frozen” szó szerint ’fagyott’-at, ’megfagyott’-at jelent, ami az eredetiben metaforikusan utalhat Elsa szívére, érzelmeire, kapcsolatára a családjával, mely valóban fagyos. A magyar Jégvarázs címváltozat sokkal kevésbé hordozza ezeket az értelmezési és árnyaltabb kifejezési lehetőségeket. A fordítás és szinkronizálás legnagyobb melléfogása ugyanakkor mégsem ez, hanem a Let It Go című szám adaptálása magyar nyelvre. Az eredetiben ez Elsa legdrámaibb vívódását és kiengesztelődését mutatja be, a magyar változatban viszont mindössze egy vérszegény kis dalocskává degradálódik.
A történet és az alapkonfliktus motorját Elsa és Anna figurái adják. Kérdéses, ki a valódi főhősnő, Anna vagy Elsa? A vásznon töltött idő szempontjából egyértelműen Anna lenne a válasz, hiszen végig vele gördülnek az események, ő a főbb narratív szálak összekötője, mégis, mintha meg kellene osztania ezt a helyet Elsával. Anna egyszerű, kelekótya tinilány – ezt akár Elsa számlájára is írhatjuk, hiszen kiskorában fejbe lőtte jéggel –, szeretettel teli női figura, épp olyan, mint az eddigi Disney-hercegnők. Vígan dalolászik, várja a nagy Ő-t, és teljes mértékben pozitív felfogású. Elsa, a jégkirálynő, ehhez a főhősnő-típushoz képest egy eltérő sémát követ. Olyan főhős, akivel úgy lehet szimpatizálni, hogy egyszerre antihős (mivel ő okozza a rend felborítását a narratívában azzal, hogy megfagyasztja Arendelle-t és száműzeti magát az Északi-hegységbe) és hős (mivel ő hozza a megoldást is, amikor rájön, hogy a szeretet az, amivel kontrollálni tudja erejét és megmenteni húgát, majd visszaállítani a rendet). Anna sokáig megtartja alapvető, tipikusan Disney-s vonásait, miszerint meglátja álmai hercegét és pár perc ismeretség után már kész is hozzámenni feleségül (mellette szól az, hogy egész életében kirekesztette az egyetlen ember, akivel érdemleges kapcsolatot ápolhatott volna, így nem teljesen indokolatlan naivitása, miszerint az első olyan férfival összekötné az életét, aki határtalanul kedves vele). De Elsa, aki szülei tragikus halála után Anna hivatalos gyámja lesz, komolyabb jellemfejlődésen megy át a történet kibontakozása során, s talán éppen ezért emelkedik Anna fölé. Elsa kiáll a női emancipáció elveiért, a női nem hímnemmel való egyenrangúságának eszméjét képviseli. A szőke szépség képes levetkőzni félelmeit, megpróbálni megszabadulni a társadalom nyomasztó hatásaitól, melyet végül csak Anna megmentése érdekében deformál mégis a többség kedve szerint. Elsa alakjában egy újfajta hercegnőtípus megjelenéséről, kibontakozásáról van szó, ami nem csap át az általa kijelölt új hősséma parodizálásába.
Disney-film lévén, a fő problémát természetesen most is a szeretet oldja meg, de ez nem a férfi-női kapcsolatban bimbózó szerelem által kialakuló, hanem a testvéri, egész pontosan nővéri szeretet. Így tehát a film a nők szerepét nem korlátozza a férfiakra támaszkodásra és a nekik való alávetettségre, ugyanakkor nem tagadja meg a patriarchális férfiszerep jelenlétét sem: vagyis nem radikalizál, hanem párhuzamosan mutatja be őket. Mégis úgy érezhetjük, hogy a hangsúly a testvérpár közötti megfagyasztott érzelmi kapcsolat kiolvasztására esik, nem pedig a filmben szereplő egyik férfi, mondjuk Kristoff szívének összeolvasztására egy női hős szívével.
Elsa problémája leegyszerűsítve az, hogy deviánsként megjelenő magatartása a társadalom számára nem elfogadható, ezért szülei – főleg az apja – minden erejükkel azon vannak, hogy ezt elnyomják benne, ez pedig teljesen antiszociálissá és depresszív alkattá teszik őt. Elsa egyetlen férfihez sem vonzódik a történetben, szuperképessége a fagyasztás, amely egy lehetséges szexuális problémáját, frigidségét is jelképezheti (Anna meg is jegyzi, hogy miért nem trópusi forróságot idéz elő nővére). Anna távoltartása nővérétől a rossz minta kizárását szorgalmazná, miközben elnyomó szülőkként a gyerek személyiségét erősen eltorzító tényezőként lép fel a királyi páros.
Az egyik férfi szereplőhöz, Kristoffhoz tartozó kutyaforma rénszarvas, Sven, a kötelező állat- és haverfigura, melynek viselkedése többnyire bugyuta, s szerencsétlen állat identitászavarban szenved. Figurájára nem találok más magyarázatot, mint hogy a készítők annyira lenézték a gyerekek befogadói képességeit, hogy elképzelni sem tudták, hogy egy eredeti, de vicces rénszarvast meg tudnának érteni, ezért egy jól ismert házi kedvenc, a kutya attribútumaival ruházták fel. A másik kötelezően vicces és mágikusan antropomorf lény a filmben Olaf. Ő egy Elsa által létrehozott hóember, aki gyerekkori kapcsot képez a két lány között. Szuicid hajlamú egyén, kedvenc évszaka a nyár, s nincs tudatában, hogy az élete ott ér véget, ahol a nyár kezdődik. Elképesztően barátságos és önironikus figura, amely Svennel ellentétben valódi humor forrása. Nyitó idézetem is hozzá kapcsolható, több kulcsmondatot az ő szájából hallunk. A „Csókoljuk meg Hans-t! De ki az a Hans?” mondatok Anna naivitására utalnak, hiszen Olaf ekkorra már jobban ismeri Annát, mint Hans, az állítólagos jövendőbeli, ugyanakkor a hóember a vőlegényről még csak nem is hallott korábban. Amikor Anna jégszoborrá fagy, s csak nővére igaz szeretete olvasztja őt vissza az élők sorába, szintén mintha Olafnak lenne egyedül egyértelmű a helyzet: „Az igaz szeretet megolvasztja a dermedt szíveket.” Ezáltal ő az, aki a film fő, klisészerű mondanivalóját megfogalmazza.
A Walt Disney egészestés animációk történetében a betétdalok kezdetektől fogva szerves részét képezték a narratív szál fontosabb csomópontjainak. Már az első egészestésben, az 1937-es Hófehérke és a hét törpében (Snow White and the Seven Dwarfs. David Dodd Hand, 1937) is önálló betétdalokat hallhattunk a filmben, s ennek mértéke nem csökkent az évek során, sőt bizonyos filmekben egyes dalok a narratív szálak relevánsabb részeibe épültek be, ezzel erősítve a Disney-filmek muzikalitását.
„A kingdom of isolation / and it looks like I’m the Queen.” – hangzik el a Let It Go című dalbetétben. Itt Elsa saját belső világáról énekel, mely az elhatárolódás, az elszigeteltség birodalma, amelynek ő a főszereplője, vagyis a királynője. De ugyanakkor ez a „kingdom” [királyság] egyértelműen egyenlő Arendelle-lel, aminek Elsa ténylegesen a királynője. Ezen értelmezés szerint, a királyság, vagyis a társadalom – és nem Elsa – tagjaival együtt elszigetelt, behatárolt, amelyben az emberek nem lehetnek önmaguk, és ha valaki más, mint a többiek, akkor kirekesztetté válik.
„Don’t let them in / don’t let them see / Be the good girl you always have to be / Conceal, don’t feel / don’t let them know / Well now they know.” – ezekben a sorokban szüleit idézi a jégkirálynő, illetve előadásmódjával bírálja azokat, megfogalmazza a problémája forrását, vagyis a szülei elnyomó természetét. Nem mondja ki expliciten, de érezhető – az angol szövegben –, hogy a szülői magatartás a felelős elsősorban azért, hogy ilyenné vált, és a társadalom többi tagja az, aki miatt elmenekült. Az eredeti nyelvű változatban ezek a sorok végigkísérik Elsát mind a dalokban, mind a tényleges párbeszédben az apjával, segítenek a lelki béke felállításában a film egészében.
A dal egy önálló, független nő himnuszának is felfogható, amelynek tetőpontja a következő sor: „The perfect girl is gone”. Ez a kijelentés erősen többrétegű. Elsősorban Elsa jellemfejlődésében van nagy jelentősége, miszerint a rásulykolt tökéletes hercegnő szerepében kellett elnyomnia azt, aki ő valójában, és az közel sem egy tökéletes lány. Ennek a mozzanatnak nem csak ebben a filmben, de a Disney-stílustörténetében is jelentősége lehet, hiszen az eddig néhol lebutított, egyszerű hercegnőtípusoktól egyfajta elmozdulást jelez a szofisztikáltabb és személyiségükben összetettebb női karakterek felé. (Ezt a Demóna [Maleficent. Robert Stromberg, 2014] című újabb Disney-film is alátámasztja. Ez ugyan nem full-animation, de a Csipkerózsika történetét tudatosan átíró filmnek szánták, ahol a herceg jelenléte mellékes, és a nőalakok között kibontakozó kapcsolat a bonyodalom igazi forrása.)
Így hát nem csoda, hogy a 2013-as év egyik legnagyobb sikere a Frozen lett, mely nem csak nagyot kaszált, de Oscar-díjat is besöpört. Látványvilágát tekintve messzemenően a legeredetibb és legjobban kivitelezett darab a 3D-s Disney-animációs filmek közül, melyhez a moziban viháncoló óvodások társasága megfizethetetlen élményt nyújt.