A kétezres évek közepén minden bizonnyal a Túl a barátságon (Brokeback Mountain. Ang Lee, 2005) viselte a „melegfilm” címet parádés szereposztásával, díjaival és jelenleg is 7,7/10-es IMDb-s értékelésével. Aki kicsit is otthonosan mozog a filmek világában, nagy valószínűséggel már hallotta ezt a címet leginkább olyan kontextusban, hogy „az a film a meleg cowboyokkal”. És közel járnak az igazsághoz, akik csupán ennyivel felvázolják a történetet – ám mégsem csak ennyiről szól. A Túl a barátságon két férfi véletlen összesodródását, majd szétválását és az (újra)találkozásaikat mutatja be, nagy hangsúlyt helyezve az amerikai, cseppet sem elfogadó déli redneck környezetre és a főszereplő férfiak személyes kálváriájára. Bő 10 évvel később megérkezik a címörökös Szólíts a neveden (Call Me by Your Name. Luca Guadagnino, 2017), mely elhozza (vagy inkább folytatja: a Túl a barátságon végső jelenetei a nyolcvanas évek elején játszódnak, pont akkor, amikor a Szólíts a neveden kezdődik) ugyanazt a drámát, mint elődje, egy kevésbé erőszakos, dél-európai környezetbe ágyazva, hasonlóan letisztult színekkel és hosszú beállításokkal. Eljött tehát a 2010-es évek „melegfilmje”, amely megjelenése után hamar bebizonyította, hogy ebben az esetben is azért többről van itt szó. Bár való igaz, hogy a film azonos neműek szerelmét boncolgatja, mégsem írható le szimplán melegfilmnek, nincs identitásválság vagy ebből fakadó külső konfliktus, nincs coming out, csak coming-of-age – és érzelmek, kicsik és nagyok, ezrével.
A kis költségvetésű, nagyrészt ismeretlen alkotóktól származó könyvadaptáció nagy vihart kavarva robbant be 2017 végén a köztudatba, az elkövetkező év során pedig megnyerte magának a kritikusok nagy többségét, és sorra jelölték olyan nívós díjakra, mint például az Oscar vagy a BAFTA.
A Szólíts a neveden története valahol Észak-Olaszországban indul 1983 nyarán, amikor a 24 éves amerikai Oliver (Armie Hammer) megérkezik a Perlman család birtokára, hogy az ott tevékenykedő archeológus professzor asszisztense legyen. Megismerkedik a ház lakóival, többek között a professzor fiával, a 17 éves Elióval (Timothée Chalamet). A fiú kezdetben ellenszenvvel viszonyul a jövevényhez, gyakran inkább a barátnőjével tölti az időt, mégis hamarosan vonzalom alakul ki közte és Oliver között.
Az alaphelyzet eleve egy nem megszokott szituáció, és Perlmanék sem egy tipikus család, mindezt azonban a film nem mondja ki expliciten, hanem kisebb-nagyobb beszúrásokkal érzékelteti. A család tehetős, hiszen az olasz villa, amely a fő helyszínt nyújtja, csupán a nyaralóházuk; ezen kívül azt is megengedhetik maguknak, hogy befogadjanak egy diákot egy hónapra. Érzékelni lehet, hogy a családnak – vagy legalábbis Perlman professzornak – kapcsolata van az egyetemmel, tehát nem elhamarkodott arra következtetni, hogy értelmiségiek (bár ez később, a film előrehaladtával a beszélgetéseikből, cselekedeteikből is kiderül). A film folyamán kibontakozik továbbá a Perlman család világpolgár jellege is, hiszen a párbeszédek folyamán rendszeresen váltanak az angol, az olasz és a francia nyelvek között. Mindezek mellett zsidók is, ami világosan ki van mondva a filmben, de nem úgy viszonyulnak a vallásukhoz, mint például az amerikai jövevény (ez pedig belső konfliktust szül Elióban a film egy pontján). Ebbe a közegbe érkezik meg Oliver, az amerikai, aki bár annyira nem lóg ki, apróságokban mégis megjelennek a kulturális különbségek (például a reggelizés jelenetnél, vagy abban, hogy Oliver nyíltan Dávid-csillag függőt hord).
A Perlman család tagjai közelállnak egymáshoz, ami megmutatkozik többek között abban, hogy mindig együtt étkeznek, illetve a szabadidejükben gyakran keresik egymás társaságát előre megtervezett programok nélkül is (például amikor Mrs. Perlman felolvas a családjának vagy Elio elkíséri az apját egy feltárás helyszínére), és néha szeretetteljes fizikai érintések szemtanúi is lehetünk. Érdemes megfigyelni, hogy a szülők nagy szabadságot hagynak Eliónak, bíznak benne, ugyanakkor mégis rajta tartják a szemüket, ami talán Elio és Oliver elválása után jelenik meg legjobban: nem árasztják el a fiút kérdésekkel, mert valószínűleg sejtik, mi zajlott le, és zajlik jelenleg is benne. Mindketten támogatóan állnak mellette, ami az édesanyánál csendes gesztusokban nyilvánul meg (elhozza Eliót a vasútállomásról, a hazaúton pedig nem szól, csak gyengéden megsimogatja a fia fejét), az apánál pedig egy érzelmes monológ keretein belül.
A mai blockbusterek uralta cselekményközpontú filmes világban a Szólíts a neveden egy olyan lassabb tempójú narratívát tár elénk, amely a hangsúlyt az akció helyett az érzelmekre helyezi, ez adja a film ívét, ez az, ami összefűzi az egyébként lazán kapcsolódó jeleneteket. Kiemelve az érzelmileg fontos részeket a főszereplők (főleg Elio) részéről, szinte játszi könnyedséggel rakjuk össze nézőként, hogyan alakul a kapcsolatuk, mi vezet a románc létrejöttéhez. A történet mellett a képi világ is nagyban rásegít erre: a színek hangsúlyos szerepet töltenek be, ugyanis az Olaszországban játszódó részek világos pasztellszínekben (főként sárga, kék és zöld) pompáznak, míg a záró, Franciaországban játszódó jelenet a szürke és sötétkék színeket részesíti előnyben (a film legeslegvégén Elio arcáról visszatükröződik a tűz narancssárgája, ami talán az elmúlt nyárra, az elmúlt szerelemre utal vissza).
Mindezek ellenére (vagy talán pont ezért) a rendező nem fél kényelmetlen távolságból mutatni különböző kritikus pillanatokat: így például a film zárójelenetét, amikor perceken keresztül merenghetünk, miközben próbáljuk feldolgozni az érzelmek kavalkádját Elióval együtt, vágás nélkül, egy félközeliben. Ugyanígy vágás nélkül láthatjuk azt a négy és fél perces jelenetet, amikor Oliver és Elio Pandinóban beszélgetnek az első világháborús műemléknél. Itt a kényelmetlenség nem a közelségben, hanem épp ellenkezőleg, a távolságban rejlik. Elio itt utal először a másik férfi iránt érzett érzéseire – a nagy térben elhangzó intim vallomás még sebezhetőbbé teszi a fiút, akivel kénytelenek vagyunk együttérezni, ugyanis ő van a kép előterében, látjuk a vívódásait, Oliver azonnali reakcióját pedig elrejti az olasz műemlék. A nagyrészt totálokból felépített jelenet ráadásul teljesen alkalmas arra, hogy szabad folyást biztosítson az érzelmeknek, amire vágásokkal teletűzdelve nem lett volna lehetősége. Sok hasonló példát lehetne még hozni a filmből, de úgy vélem, ennyiből is érzékelhető a film alaptempója és a rendező stílusa.
A Szólíts a neveden a rendező, Luca Guadagnino Vágy-trilógiájába illeszkedik; ez a záró, harmadik rész – bár érdemes megjegyezni, hogy ez nem volt akkurátusan előre megtervezve, mint pédául a Marvel Cinematic Universe fázisai, ugyanis Guadagnino a három filmet csak a Szólíts a neveden megjelenése után rendezte egybe. Akik viszont látták a trilógia korábbi részeit, melyek a Szerelmes lettem (Io sono l’amore. Luca Guadagnino, 2009) és a Vakító napfényben (A Bigger Splash. Luca Guadagnino, 2015) címeket viselik, észrevehették, milyen stílusjegyek és párhuzamok vezethettek ehhez a döntéshez. A trilógia címe valójában nagyon is jól érzékelteti, mi köti össze ezt a három művet: a vágy. A vágy mint erő, amely motiválja a szereplőket, pusztít és újjászül, s a három történet fő mozgatórugójává válik. Emmát hűtlenségre készteti a Szerelmes lettem-ben, a Vakító napfényben Paulja emiatt siet a volt szerelme után, és ez vezeti Eliót egyre közelebb Oliverhez. A Szólíts a neveden-ben a vágy kevésbé destruktív az előző filmekhez képest, idilli állapotokat idéz elő, melyeket csak a szereplők saját bizonytalanságai zavarnak meg. Legalábbis a film végéig, amikor a beteljesült szerelem után elérkezik az elkerülhetetlen búcsú, akkor megmutatkozik a vágy árnyékos oldala. Az érzelmek sűrűjében alakuló kapcsolatok nem ritkán a politikai korrektség határán egyensúlyoznak: a Szólíts a neveden két főszereplője között például hét év korkülönbség van (Elio 17, Oliver 24 éves), ami értékrendtől függően vitát válthat ki a fogyasztóközönség köreiben.
A film sokban eltér az alapul szolgáló azonos című, André Aciman által írt regénytől, kezdve onnan, hogy az adaptáció nem ragaszkodik a könyvbeli Elio naplószerű, egyes szám első személyű narrációjához. Természetesen a film nagyrészt Elio nézőpontján keresztül mutatja be az eseményeket, mégsem érződik olyan soknak és töménynek, mint a könyvben – még akkor sem, amikor Elio valóban papírra veti az érzéseit. A cselekményt négy évvel korábbra hozták, illetve több helyszínt is megváltoztattak a rendező elképzelése, valamint a limitált költségvetés miatt (így lett például Bordighera helyett Crema a Perlman család tartózkodási helye). A könyv lezárása sem egyezik meg a filmessel, a regény még további interakciókat ír le Elio és Oliver között az elkövetkezendő évekből.
A sokat emlegetett zárójelenet különleges a mai filmes szcénában, kicsit olyan érzést kelt, mintha a rendező három és fél percre csak úgy ottfelejtette volna a kamerát felvétel közben. Rásegít erre az is, hogy a kamera végig statikus marad, és elindul a stáblista. Minderről azonban szó sincs, hiszen a jelenet szépen be van komponálva, előtérben a főszereplővel, arcán a tűz (emlékek) visszaverődő fénye, háttérben a komor téli szobabelső. Nem véletlenül helyezték a fiút kissé jobbra, így a képernyő bal oldalán zavartalanul megjelenhet a cím, majd a stáblista. Érdekes megoldás a készítők részéről, hogy a cím nem a film elején, hanem a végén jelenik meg, ugyanakkor teljesen logikus, mert pont ebbe a merengős hangulatba illik. Elgondolkodtat, hogy mit is takar az a furcsa kifejezés, hogy „szólíts a neveden”, és a történet tudatában már talán sejtjük. A film nem ad egyértelmű választ, így a néző fantáziájára van bízva, mit magyaráz bele, de mindenképpen ahhoz a ponthoz kapcsolódik, amikor Elio és Oliver között eltűnnek a gátak, és először egymásé lesznek, a szerelem – és a vágy – pedig végül elmossa a határt egyén és egyén között.