John Steinbeck Édentől keletre című regényének szabad feldolgozását 1955-ben vitte vászonra azonos címmel Elia Kazan görög–amerikai filmrendező (Édentől keletre. East of Eden. Elia Kazan, 1955). Annak ellenére, hogy a megfilmesített változatot Oscar-, illetve Golden Globe-díjjal jutalmazták, s népszerűségét nem lehetett kétségbe vonni, a feldolgozott téma kényessége miatt megosztó alkotásként vonult be a köztudatba, hűen tükrözve Kazan megítélését. Munkásságát tekintve talán nem meglepő, hogy a rendező választása Steinbeck regényére esett, hiszen megtalálhatóak benne azok a morális határokat feszegető kérdések, amelyek őt is szinte élete végéig erősen foglalkoztatták. A zavarodott karakterek, a helyes és helytelen útvesztője, valamint a bűn fogalmának széles skálán mozgó értelmezése párhuzamot mutat olyan korábbi műveivel, mint a Bumeráng (Boomerang, 1947) vagy A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire, 1951).

Az Édentől keletre plakátja

A tét azonban ebben az esetben némileg emelkedik, hiszen egy bibliai szöveg parafrázisa kerül a képernyőre, mégpedig Káin és Ábel újragondolt története, amelynek átiratában Caleb és Aron kétpetéjű ikerpár köteléke bontakozik ki az első világháború korabeli Amerikában. Kazan a generációk történetének egészét felölelő regény végső, ám talán legjelentőségteljesebb szeletét ragadja ki. A testvérpár nem ismeri édesanyját, aki apjuk – a mélyen vallásos – Adam (Raymond Massey) elmondása szerint a szülés után nem sokkal meghalt. A valódi történet, a morális „mérleg”, amely a nézőt feszültséggel tölti el, akkor veszi kezdetét, amikor a James Dean által alakított Caleb tudomást szerez arról, hogy anyjuk valójában él, s egy közeli bordélyházat vezet.

Az egyenlőség hiánya, a testvérek közötti megkülönböztetés megegyezik a bibliai történettel. Míg egyikük áldozatát elfogadja az isteni szerepbe helyezett apa, addig a másikét nem. A döntéshozó szülő nem a hagyományos basáskodó, gonosz apaképnek felel meg, hanem az erkölcsösség túlontúl tökéletes megtestesítője, aki nem képes elfogadni azt, ami különböző, ami más. A képlet számára egyszerű: csupán az különbözteti meg az embert az állattól, hogy képes eldönteni, hogy jó lesz-e vagy rossz. Caleb alapvetően zavarodott, szeretetéhes és darabjaira zúzott karakteréhez apja radikális ideálja erősen hozzájárul. Kazan tiszteletben tartja, ám egyúttal elveti Steinbeck precizitását a karaktereket illetően, amikor Deanre szabja Caleb kiúttalan és őrlődő szerepét. Annak ellenére, hogy eredetileg A vágy villamosából ismert Marlon Brandóra tervezték a szerepet, s Dean alapvető személyisége nem nyerte el sem Kazan, sem Steinbeck szimpátiáját, egy dolgot nem tudtak figyelmen kívül hagyni. Nevezetesen azt, hogy Dean puszta jelenléte a képernyőn egy kimondatlan, ám annál jobban érzékelhető attribútumot hordozott magában, mégpedig az ösztönösen lázadót. Ugyanez volt az első főszerep, amit a mozivásznon magáénak tudhatott, mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy beírja magát és vibráló feszültséget keltő magnetikus személyiségét Hollywood köztudatába. Az elementáris, szinte megmagyarázhatatlan erő, ami férfias düh és ártatlan gyermeki fájdalom spontán, improvizatív jellegét ötvözte, nem csupán nézők tömegeit ragadta meg a katarzis hatásával, hanem magát a stábot is, amely körbevette. A jelenet, amelyben apja nem fogadja el tőle a tisztátalan módon megszerzett pénzt, a hirtelen ötlettől vezérelt színészi játék eredménye volt, amelyet Dean maga talált ki, s, amelyet Kazan – a reakciók erőteljes és természetes jellegéből fakadóan – megtartott, élve a pillanat önmagát feltaláló erejével.

Caleb (balra) és Adam (jobbra)

A viszonzatlan szeretet villámcsapásként tudatosuló momentuma ez, hiszen Caleb tisztában van a ténnyel, hogy apja szemében soha nem lesz olyan, mint a tökéletes és jóravaló bátyja, mégsem hajlandó ebbe belenyugodni, s eszközt nem válogatva próbál mindent megtenni azért, hogy ez megváltozzon. Zárkózott és ellenálló attitűdjét testvére menyasszonyán, Abrán (Julie Harris) és közös jeleneteiken keresztül értjük meg lassacskán. A kopár, jelentéktelen díszlet, a színek, az apró részletek mind a kirakós darabkái, amelyek megmutatják a karakter azon tulajdonságait, amelyek az apa által hagyományosan jónak vagy rossznak vélt kategóriáiba nem férnek bele.

A jó és a rossz, Ádám és Éva, Aron és Caleb. A bibliai történet egyértelművé teszi, hogy Káint a hit hiánya különböztette meg testvérétől Isten szemében, de mi lehet a salinasi fiú bűne? Akárcsak az anyja – a bűnbeeső Éva – a fiú sem engedte, hogy elvegyék tőle az egyetlen dolgot, ami minden embert megillet; a döntés szabadságát.

A helyzet azonban közel sem ilyen egyszerű, hiszen a morális mérleget az apa bűne tartja egyensúlyban. Miután kitudódik, hogy elhallgatta az igazságot édesanyjuk kilétét illetően, Aron (Richard Davalos) összeomlik és elmegy a háborúba – talán örökre. Legkedvesebb fiát elveszítve az édesapa szélütést szenved és lebénul. A jók sorsa katasztrófába torkollik, míg a rosszak lázadása eredendően szentté válik. A radikálisan megosztó Kazannak nem csupán az eredeti regény értékkérdéseit sikerült átültetni a filmjébe, hanem egy a néző fejébe lassan bekúszó gondolatot is képes volt elültetni: az erkölcsös életből hiányzik a valódi szeretet és az elfogadás. Azzal, hogy Steinbeck rendkívül aprólékos és komplex történetének eme részletét vitte vászonra, kihagyva olyan kulcsmomentumokat, mint az anya által elkövetett gyilkosság, mesteri módon sikerül összemosnia a feketét a fehérrel. Ez alatt nem csupán a jó és rossz éles elkülönítésének felfüggesztése értendő, hanem azon köztes szürke létrehozása, ami a valóságot, mindannyiunk valóságát jellemzi. Az ítéletalkotás megnehezítése Kazan nyers, alkotói realizmusának tökéletes eszközéül bizonyult. Már túl vagyunk a hagyományos keresztény értékeken, itt vagyunk a jelenben, ahol csak az emberség az érték. Képkockáról képkocára válik nyilvánvalóvá, hogy ami ösztönösen emberi, az Caleb ereiben folyik. Ennek legékesebb bizonyítéka a beszélgetés Abrával egy sárga virágokkal teli mezőn, ami a film többnyire sejtelmes, félhomályban játszódó jelenetei közül minden tekintetben kiemelkedő; dinamikát és életet kölcsönöz.

Caleb (balra) és Abra (jobbra) beszélgetése

Steinbeck és Kazan borongós, nyomasztó, s kérdőjelekkel teli történetének egészét halljuk a lány szájából mindössze egy mondatban: „A halál is jobb annál, mint úgy élni, hogy nem szeret senki.” Szavain keresztül a tettek legalapvetőbb mozgatórugójához férünk hozzá, a szeretet hiányához, ami mindenkiben közös. Túl kézenfekvő lenne azt állítani, hogy csupán az apai elismerésért való küzdelem hajtotta a fiút. Az ikrek, a lány és az apa is mind az anya, a nő hiányától szenvedtek. Ádám, Éva nélkül mit sem ért, amióta az elkövette bűnét. Aron menyasszonyában anyját kereste, a lány pedig saját anyjának hiányán keresztül Calebet, a fiút, aki rosszá vált, mert rossznak akarták látni.

Kazan felforgató drámája emberibb közegbe helyezi a jó és a rossz időtlen idők óta folyó harcát, ám ezúttal nem tudunk és nem is lehet állást foglalni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk elfogadni, vagy legalábbis megérteni a létezésünk első pillanatától árnyékként ránk vetülő bűn mivoltát, pontosabban a vele összefonódott viszonyunkat. Mindez nem azért történik, mert az ötvenes években újra aktuálisnak bizonyult volna a több ezer éve lejegyzett erkölcsi alapokon nyugvó üzenet felelevenítése vagy, mert éppen reneszánszát élte volna, hanem azért, mert amíg ember van, addig ez örök érvényű. Nem vagyunk és soha nem is leszünk képesek megszabadulni a bűnbeeséstől, velünk volt és velünk is marad, ezért ideje újraértékelni és rájönni, hogy ettől még nem leszünk rosszak. Ekként a zárójelenetben már csak Caleb van haldokló édesapja mellett, feledésbe merítve azt a pecsétet, amit az Édenkertből kilépve rányomtak. Talán rossz, talán bűnös, de a végtelenségig próbálkozik, hiszen Istennel szemben emberként csak ennyit tehet. Minden lázadása szentté válik, szabadsága pedig abban áll, hogy eldöntse, Édentől nyugatra vagy keletre megy.