Érmezei Lili és Kaulics Viola kiállítása az Artbázis Összművészeti Műhelyben
Megnyitó: 2012. január 18.
Kurátor: Meggyesházi Éda
(Az alábbi szöveg a megnyitóra készült.)
Már a kiállítás címe és hívószavai is rendkívül gondolatébresztőek, hiszen arra indítanak, hogy előszámláljuk a személyes tér különböző dimenzióit: a fizikai tér adottságait, a test határait, a másokkal való érintkezés felületeit, a pszichológiai játékteret. Bárhogyan is gondoljuk el a személyes teret, a protokoll által szigorúan szabályozott 45 cm-es sugarú intim zónaként, vagy a számunkra láthatatlan rezgések vagy kisugárzás formájában, a személyes tér fogalma szorosan kapcsolódik ahhoz, amit az énről vagy önmagaságról, a közvetítés, a kommunikáció lehetőségeiről gondolunk. Kállai János pszichológusnál olvasom a következő idézetet: „Korábban azt mondták, a tér az, ami két, egymáshoz közel álló dolog között van, a semmi. Az ilyen jellegű tér azonban emberi kapcsolatokkal van kitöltve. Kommunikatív és imaginatív kapcsolatok hálózata.” Vagyis: láthatatlan kapcsolatok szövik át a teret, a fotográfus számára pedig éppen az lehet kihívás, hogy ezeket megérzékítse.
A mai kiállításon két, rendkívül tudatos művésszel van dolgunk, akiknek a munkái nemcsak szemet gyönyörködtetőek, hanem személyesen is megérintenek, és elgondolkodtatnak. Mindkét esetben már a koncepció is inspiratív és kérdésekre sarkaló, egymással dialógust kezdeményező, hiszen arra ösztönöznek, hogy újragondoljuk személyes, intim terünk felépítését, szerkezetét és viszonyait. Számomra ez a dialógus a közelség-távolság, a közeledés és a közvetítés fogalmai mentén bontakozik ki. A két fotográfiai projekt pedig két eltérő megoldást javasol a személyes térrel kapcsolatos kérdéseinkre.
Először Érmezei Lili munkáiról szeretnék néhány gondolatot felvázolni. A koncepció szerint a fotográfus a skype-ot használja arra, hogy modelleket keressen, és ezen túl olyan kapcsolatot létesítsen velük, amely a kezdeti ismeretlenségen felülkerekedve lehetővé teszi valamiféle bensőségesség felcsillanását. Nem kell túlságosan média- vagy kultúrpesszimistának lennünk azonban ahhoz, hogy feltegyük a sokak számára rögtön adódó kérdéseket: Vajon a meztelen test felvállalása, megmutatása egyenlő-e a bensőségességgel? A Youtube, a Facebook, a valóságshow-k idejében lehetséges-e még az intimitás? Életünk és kapcsolataink nagy része a mobiltelefon hangján, üzenetein, képein, videóin keresztül zajlik, a világhálón pedig kéretlenül is beavatnak olyan intim pillanatokba, melyek felháborítanak, elborzasztanak, csodálatot vagy szánalmat keltenek, miközben emberek tízezrei élő videókapcsolatban közvetítik életük minden egyes mozzanatát. Vagy legalábbis ennek az illúzióját keltik.
Érmezei Lili projektje már túl van ezeken a kérdéseken, amennyiben őt az érdekli, hogy a megváltozott médiakörnyezet hogyan alakítja át az emberek közti kapcsolódási lehetőségeket, a találkozást. Miközben őszinte érdeklődéssel fogalmazza meg kérdéseit, nem akar megnyugtató válaszokkal sem elaltatni bennünket. A megosztói és felhasználói kultúrából kinőtt digitális esztétika az azonnaliság és az aktivitás illúziójával párosul. A skype mint kommunikációs forma és mint képalkotó technika elvileg a felek kölcsönös beleegyezésén alapul, de a mindennapi beszélgetési szituációtól eltérően az exhibicionizmus és a voyeurizmus sajátos egyvelegét is létrehozza. Metz úgy fogalmazott, hogy a mozi a voyeur és az exhibicionista elvétett találkája. Azért elvétett, mert a színész és a néző (az exhibicionista és a voyeur) soha sincs jelen egyszerre ugyanabban a térben. A skype viszont egy ilyen tér illúzióját kelti, sőt, a webkamera és az általa létrehozott képablak egyszerre működik tükörként és a másik számára projektált kép felületeként. A hétköznapi beszélgetéstől eltérően nemcsak a másik tekintete lehet az én tüköre, hanem van egy másik áramkör is, mely az ént önmagára visszahajtja, mint egy lapot, vagy megkettőzi mint nézőt és nézettet. Legalábbis engem mindig zavarba hozott annak a lehetősége, hogy miközben a másikkal beszélgetek, önmagamat is ugyanolyan képként szemlélhetem.
A loopolt videók kinagyítják, és egyszersmind kimerevítik a mozdulattöredékeket, a pillantás a póz beállításához szükséges önkontroll és a kívülre, a másikra irányuló pillantás is. Ez a törékeny egyensúly teszi az ábrázolt modelleket érzékennyé és kiszolgáltatottá a mindenkori néző számára. Ugyanakkor a mozdulatsorok végessége és állandó ismétlődése be is zárja ebbe a térbe a modelleket, akik egyfajta posztmodern automatákként a kapcsolódás iránti vágy jeleivé válnak. (Különösen azokon a videókon, ahol a meztelen lányok a kamerába néznek.)
A kapcsolódás, a találkozás lehetősége azonban leginkább a csatlakozás által lehetséges, a digitális világ által való bekeretezettséget mint abszolút határt rajzolja meg a webkamerás, pixeles képminőség, a kamerához való közelségből adódó furcsa perspektíva (főleg a korábbi munkákra jellemző), a kamerába nézés és a fehér háttér, mely nem csak medikalizálja a testeket, de egyszersmind végtelenné és virtuálissá teszi a teret, mint egy green box, melynek nincsenek valóságos, fizikai határai, és ahol minden lehetséges.
A kultúrában számtalan tabuval és szabállyal körülbástyázott test és a mezítelenség vállalása a felszabadulás és a bensőségesség érzetét kölcsönözheti a modelleknek vagy a nézőnek, de arról sem feledkezhetünk el, hogy ezek a digitális testek másolhatók, manipulálhatók, megoszthatók. A közelség digitális jeleit (mint amilyen az e-mail, a chat-beszélgetés vagy a feltöltött fotó) visszavonhatatlanul megfertőzi a privát tér kiszolgáltatottsága és a fizikai távolság (virtuális) megszűnése. A láthatatlan köldökzsinór, mely ebben az esetben a fotóst és a modellt összefűzi, virtualizálja a távolságot, a távolság vagy közelség olyan fogalmát hozza létre, mely a teret kapcsolatok és lehetőségek végtelen hálózataként mutatja fel. A skype monitorjának tükrében a saját tekintetüket kereső modellek a másik (a néző) tekintetével szembesülnek − ez olyan mediatizált találkozás, melyet a digitális valóság orkesztrál.
Érmezei Lili munkáiban olyan ellentétek számolódnak fel vagy feszülnek termékenyen egymásnak, mint az őszinteség és póz, voyeurizmus és exhibicionizmus, fizikai test és virtuális tér, privát és publikus szféra. Javaslata, hogy ezeknek az egymást kizáró fogalmaknak a mezsgyéjén gondoljuk újra a személyes tér lehetőségeit.
Ezzel szemben Kaulics Viola munkái a fizikai tér lehetőségeit keresik, egy olyan pillanat megragadásában, mely magában rejti az érintés ígéretét. Sajátos, interszubjektív idő bontakozik ki, melyben két ember részesül valamiféle közös időben és térben. A projekt sajátossága, hogy a fotós belekomponálja magát a képbe, nem a kamera mögött álló képkészítőként, mint például Lee Friedlander tette a különböző tükröződő felületek felhasználásával, hanem szereplőként, ami a szerepek megkettőzését vonja maga után: a fotós nézővé és nézetté válik. Kérdés, hogy azzal, hogy a kamera elé áll, a megfigyelői szem tárgyiasító hatását akarja-e kiküszöbölni, vagy ennek a gesztusnak épp az a lényege, hogy ezt az objektiválást úgymond a saját bőrén tapasztalja meg.
A kamera előtt álló színészről Walter Benjamin híres műalkotás tanulmányában Pirandellót idézi: „A filmszínész számkivetettnek érzi magát. Nemcsak a színpadról száműzték, hanem saját személyéből is. Mély szorongással éli át azt a megmagyarázhatatlan űrt, amely attól támad, hogy teste széthulló, tünékeny jelenséggé válik, amelyet megfosztanak realitásától, életétől, hangjától és a mozgás közben maga keltette zajoktól, hogy néma képpé váljék, ami egy pillanatra felvillan a vásznon, aztán csöndben eltűnik …” A kamera személytelenségét ellensúlyozandó Kaulics Viola fotóin sajátos dramaturgia bontakozik ki, a mozdulatok, arckifejezések dramaturgiája, mely a fizikai közelségből eredő bensőséges viszony lehetőségét mutatja meg fotós és modellje között.
Az intimitás azonban csak lehetőség és nem adottság ezeken a fotókon, melyek számomra legalább annyira nyugtalanítóak, mint a skype-on rögzített felvételek. Egyszerre látom bennük az elkapott meghitt pillanatot – már ez a tünékenység is aggasztó −, de látom a szituáció megrendezettségét is, a beállást, a mozdulatok és pózok próbálgatását. Ugyanakkor ez a kettősség megint csak termékeny együttállást hoz létre, a jelenlét és távollét érdekes egyvelegét bontakoztatja ki. Miközben a fotón jelenlévő szereplőket a fizikai közelség egybekapcsolja és interakcióra bírja, a képeken a távollét hangsúlyos jelei is megjelennek, a befelé fordultság, melyre a becsukott szem, a távolba meredő vagy lesütött tekintet utal.
Vajon minek a garanciája a fizikai jelenlét? A testek közelsége, intim viszonya megfeleltethető-e a vágyott bensőségességnek, mely két ember között bontakozhat ki? Vajon lehetséges-e kilépni magunkból, vagy az én, ahogyan megosztja magát a másikkal, meg is fosztja a másikat: egyszerre adjuk és visszavonjuk magunkat?
A fotók ezeken a kérdéseken túl arra ösztönöznek, hogy gondoljuk tovább a szituációkat, alkossuk meg a történetüket. Ebben az is segít, hogy a szereplők bújócskáznak a nézővel, nem a nézőnek tárulkoznak fel, hanem részt vesznek a szituációban. Ezt a részvételt nekünk viszont úgy kell kikövetkeztetnünk, hogy közben arc nélküli vagy nekünk hátat fordító testekkel szembesülünk. Az egymásra vagy a távolba irányuló, a tükör által visszatükrözött tekintetek hozzák létre a szituáció intenzitását és a teret, mely körülöleli, beborítja a szereplőket, és teljes drámai súlyával rájuk nehezedik. A fotós alakjának ismétlődése összekapcsolja a képeket, és ha a képeket abban a sorrendben akarjuk összefűzni, ahogy ki is vannak állítva, akkor az utolsó képen azt látjuk, hogy hátat fordítanak nekünk a modellek, alakjuk elmosódik, amint elsuhannak a messzeségbe, egy nem fizikai, hanem lelki térbe.
Összegezve a két projekt hasonló témáit, meglátásait, talán azt mondhatjuk, hogy az intimitás, mely a másikhoz fűződő viszony egy speciális formája, közvetítésre szorul, legyenek azok a mozdulatok, a tekintetek, az érintés vagy a digitális kultúrának a fizikai távolságot kiküszöbölő formái. A jelenlétet a hiány artikulálja, így aztán azt is megállapíthatjuk, hogy a közelséget a médiumok szabályozzák, hiszen eleve ők hozzák létre azt a nemcsak fizikai értelemben vett távolságot is, melynek legyőzésére vállalkoznak.
Epilógus
Ma, miközben ezt a kiállítás megnyitó beszédet írom a húgom lakásában, egy rezgőre állított telefon percenként megszólal. Mint egy tárgy, amibe villám csapott, idegesen összerázkódik egy pillanatra, aztán elnémul. Már az egész lakást tűvé tettem, de sehol nem találom. A hang elég erős ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet, de nem elég erős ahhoz, hogy ez alapján lokalizálni lehessen a helyét. Később úgy hallom, mint egy birka bégetését, aztán elnyújtott, panaszos gyereksírás lesz belőle, még később bosszús követelőzés. Egyre inkább úgy érzem, hogy az idegrendszerem részévé vált, periodikusan és ritmikusan küldi jeleit, és ezáltal tagolja az időmet. Egy másfajta, pulzáló jelenlétről tanúskodik, arról, hogy technicizált életünk néma vagy ebben az esetben hangos tárgyai, eszközei, berendezései szívósan szervezik mindennapjainkat. Ha nem akarom úgy végezni, mint Harry Caul Coppola Magánbeszélgetésében, aki szó szerint szétszedte és lebontotta lakását, miközben a képzelt vagy valós poloskát kereste, legjobb lesz, ha úgy gondolok erre a hangra, mint egy távoli hívásra, egy még megfejtetlen és magányos hieroglifára, mely az én személyes teremet körülrajzolja.
Epilógus 2
És aztán rátaláltam erre: