Kevesen tudnak róla, hogy alig 400 km-re Budapesttől immáron nyolcadik éve rendeznek rangos nemzetközi filmfesztivált, amely az egész várost megmozgatja.
A tíznapos rendezvény időzítése nem is lehetne jobb: még tart a szemeszter, tele a város egyetemistákkal és a vizsgaidőszak elején a riasztó jegyzethalmok mellől különösen jól esik meglógni egy-két mozizás erejéig.
Nem véletlen, hogy a TIFF bukaresti szervezőgárdája is ezt a helyszínt választotta Románia legnagyobb filmes seregszemléjének. Az előadások döntő többsége tömött kulisszák előtt zajlott, az amúgy ezer székes Republica esti előadásaira alig lehetett beférni, dacára a kényelmetlen üléseknek. Ennél nagyobb zsúfoltság csak a Cannes-ban immár hagyományosan sikerrel bemutatott román újhullám filmjeinek vetítésein volt tapasztalható, amiket először a fesztivál keretében tekinthet meg a romániai nézőközönség.
Kolozsváron a TIFF eseményeitől függetlenül is élénk a filmes élet, a Babes-Bolyai Egyetemen és a Sapientián is folyik filmes képzés, a kikerülő fiatal alkotók egyesületekbe tömörülnek, magyarországi és romániai támogatásokat bevonva igyekeznek aktívan folytatni pályafutásukat. Magyar és román produkcióknak, koprodukcióknak egyaránt ideális terep Kolozsvár, a magyar filmgyártás egykori bölcsője: az inspiráló erdélyi természeti környezet mellett helyismerettel és szakmai gyakorlattal rendelkező filmesekben is bővelkedik a város.
A TIFF-karaván valójában már tavasszal elstartolt: Románia 16 városában vetítették le a 2006. után készült nemzetközileg is elismert román filmeket, kiegészítve minőségi európai filmekkel, és a fesztiválszervezők pragmatizmusát dicséri, hogy a programot aktuális hollywoodi blockbusterekkel tették még vonzóbbá.
Ami a TIFF kolozsvári programját illeti, több mint 200 alkotást vetítettek le, jellemzően filmenként három alkalommal. A belépőket igen kedvező 8 RON, azaz hozzávetőlegesen 500 forintban állapították meg, de bérlettel még olcsóbban ki lehetett hozni a tiketteket. A várost elárasztották a fesztivál plakátjai, a leglátványosabbak az óriásplakát állványokra felépített gigantikus csapók voltak. A fesztiválújság naponta jelent meg (sajnos csak román nyelven), közölve a fesztivál napi eseményei, rendezvényei mellett a közönségszavazás aktuális állását, ami nagyon jó barométert jelentett a filmválasztáshoz.
További vonzerővel bírt a TIFF spotfilmje, ami a Brokeback Mountain Kárpátokra hangszerelt átirataként sokadszorra is megnevettette a publikumot. (Lásd itt.) Talán csak a műsorfüzeten lehetett volna tökéletesíteni: hiányzott a tartalomjegyzék, és a filmek kizárólag román címük szerint voltak rendezve a tárgymutatóban. Továbbá a honlapon sem találtunk olyan adatbázist, amelyből könnyen le lehetett volna válogatni egy adott film vetítési időpontjait.
A fesztiválhelyszínek között elsőként említendő a Republica mozi, amely Románia leglátogatottabb filmszínházának számít. Azonban mióta megnyílt Kolozsváron is a multiplex, ennek a mozinak is küzdenie kell a fennmaradásért, megmentésére külön kampány hívta fel a figyelmet a TIFF-en. De talált magának helyszínt az is, aki a Republica 1000 főnyi közönségénél nagyobb társaságra vágyott. A Babes-Bolyai Egyetem Auditoriumába még ennél is többen fértek be, mégis a Police, Adjective (amelyről lentebb még lesz szó) vetítésekor több százan rekedtek az előtérben, pedig csak ismétlő előadás volt.
Otthonosabban érezhettük magunkat a Victoria és az Arta mozikban, amik a budapesti artmozik kényelmi szintjét hozták. A külvárosi multiplex 3 termét is hadra fogták, ennek nagy előnye, hogy szemben van a Közgazdasági Kar épülete, az áthallgatás, a termek kihasználtsága így itt is rendben volt. Ez azért oldotta kissé a műanyag plázahangulatot.
Voltak több helyszínen szabadtéri vetítések, a legnagyobb durranást az alkalmi autósmozi okozta a Kolozsvár mellett épülő észak-erdélyi autópályán, melyet erre az alkalomra nyitottak meg először a nyilvánosság előtt: így ment ki mindenki, akit a film érdekelt, és az is, akit pusztán az aszfaltcsík. Különleges volt még a Bánffy Palota udvarán az éjszakai némafilmvetítés élőzenekísérettel, és az, hogy a fesztivál záróbuliját az üresen álló, egykor glamúros Continental hotelben celebrálták. És hát éjszakánként a város kis kocsmáiban sem volt több hely, mint a mozitermekben, kb. ugyanaz a célközönség áramlott át innen oda és fordítva.
Azonban egy fesztivál hátterénél jó esetben mégiscsak érdekesebbek a vetítések, nézzük hát, milyen filmek hagytak kellemes vagy lidérces nyomot igencsak túlterhelt memóriánkban, azaz jöjjenek kiemelt TIFF-tippjeink.
VERSENYFILMEK
A fesztivál leginkább reflektorfénybe emelt, tucatnyi alkotást tartalmazó szekciójában érdekes módon keveredtek a játékfilmek a dokumentarista jellegű társadalomrajzokkal.
A valóságot leíró, megragadni kívánó darabok közül elsőként említhetjük a Bahrtalo! – Jó szerencsét! (r: Lakatos Róbert) című filmet. A magyar mozikban már bemutatott kreatív dokut nagyon szerette a közönség (a közönségszavazáson végül a Machan mögött a 2. helyen végzett), szívmelengető érzés volt, ahogy a Republica ezernyi nézőjét magával ragadta a feszes tempójú vágás, a szászcsángói zenészek muzsikája és mindenekelőtt a film szuggeszív kalandozó párosa. Ugyanakkor a főszereplők erős egyéniségére épülő szituációkból a film előrehaladtával lassan kifogyni éreztem az újszerűséget.
A legmegkapóbb filmcímre jó eséllyel pályázhatna Az én Marlonom és Brandóm (My Marlon and Brando) c. török film. Ayca, egy török nő hosszú utazásának a története szerelméhez, akivel egy forgatáson szerettek anno egymásba, majd elváltak útjaik. A férfi a Superman iraki verziójának helyi sztárja, bájosan naiv videolevelekkel kommunikál Aycával. A nem túl attraktív, molett színésznő hamar megnyeri a mi szívünket is: ahogy mindent hátrahagy, hogy szerelméhez (ahogy megvallja a férfinek egy levélben, You are my Marlon and my Brando) eljuthasson Irakba, Kurdisztánon keresztül, az amerikai invázió idején szinte átjárhatatlan határokon. A filmnek a magával ragadó női egyénisége és a kurd vidék dokumentálása a fő erősségei, viszont az egyenes vonalú cselekmény nem képes fenntartani végig a feszültséget.
A Rendezői díj Barmak Akramot illette meg a Kabuli Kid című francia gyártású filmért, mely egy afgán taxisofőr érzelmi ébredéséről szól, miután egy burkába (az arcot és a testet teljesen elfedő fátyolba) öltözött nő a kocsijában hagyott egy gyereket. A férfi keresi az ismeretlen küllemű anyát, így szinte csak a megérzéseire hagyatkozhat.
A TIFF fődíját megosztva kapta egy nézőbarát és egy keményen nézőpróbáló film. Az idei Titanicon is győztes Észak (Nord, norvég, r: Rune Denstad Langlo) egy klasszikus road-movie: egy sípálya katatón állapotban élő gondnoka hosszú utazásra szánja el magát, útja során északian furcsa, kissé különc emberekkel kerül kapcsolatba, és lassan maga mögött hagyja a depresszióját. Talán az emeli ki a hasonló témájú filmek igencsak hosszú sorából, hogy bizonyos helyzeteket merészen stilizál, lerövidít, paradox módon ezáltal keltenek ezek az abszurd helyzetek még nagyobb hatást. A végtelen tájak fényképezése gyönyörű (az operatőri díjat is megkapta a mozi), mégis némileg konvencionálisnak hatott.
Nagy várakozás előzte meg a Cannes-ban az Un Certain Regard szekció és a Fipresci díjaival hazatérő Rendőr, melléknév (Police, Adjective, román, r: Corneliu Porumboiu) című film bemutatóját, amelynek kétszeri vetítésére csak nagy ügyességgel lehetett jegyet szerezni. Mégis volt egy olyan furcsa érzésünk, mintha a végefőcím utáni taps inkább a neves díjaknak szólt volna, és nemcsak a közönség őszinte elragadtatásából fakadt. Igaz, a rendező nem is akart közönségbarát filmet készíteni a Sátántangót idéző monotonitással, amint egy rendőr megfigyeli a spanglizó (ami Romániában börtönnel büntetendő) kamasz gyanúsítottját hosszas utcai követésekkel és még hosszabb várakozássokkal. Viszont ezek az egymásba nyúló üresjáratok erősen fejezik ki a rendőri munka kilátástalanságát és azt, ahogy a jogalkalmazás gépezetén szétzúzódik a fiatal rendőrünk igazságérzete. A román újhullám aprólékos realizmusával ábrázolt társadalmi intézmények túlbonyolítottak (a film üzenete rokon a Lazarescu úr halálának kórházi útvesztőjével), akár a kommunikáció jelenlegi formái, miközben a lényeg valahol elsikkad. A rendező igyekezett a film monotonitását néha abszurd humorral oldani, mégis, az az érzésünk, ugyanez az üzenet talán erősebben megfogalmazható lett volna rövidebb holtidőkkel és gyakrabban alkalmazott iróniával.
Szintén alkalmas volt a közönség megosztására a Mindenki más (Alle Anderen, német, r: Maren Ade), mondom ezt a berlini díjai (Zsűri nagydíja, Legjobb színésznő díja) ellenére. A film alapfelállása nem is lehetne egyszerűbb: két végtelenül ellentétes ember párkapcsolatának vizsgálata. Az egyik oldalon egy végtelenül emocionális lány, mellette a sikeres pályája elején álló, de kissé merev és mások véleményére túl sokat adó építészmérnök. A szardiniai vakációjuk közben mindinkább nyilvánvalóvá válik a lány előtt, mennyire másképp látják ők ketten a világot, mennyire más értékrendet képviselnek. A férfi el van foglalva saját magával, így észre sem veszi a lány boldogtalanságát. A film a párkapcsolaton belüli dominanciáról és függésről szól: hogyan rendelődik alá egyik ember a másiknak és hogyan nem képes mégsem kilépni a kapcsolatból. A Mindenki más amiatt fordul át nehezen nézhető filmmé, mert túl erős színeket használ. A két főhős ellentétes karakterét hamar megismerjük, az ezt alátámasztó szituációk így felesleges ismétléssé válnak. Valamint a karakterábrázolás is lehetne sokkal árnyaltabb, kevésbé egyértelmű helyzetekben bemutatott. Valahogy úgy, ahogy Antonioni tette ezt a hasonló témát körbejáró Napfogyatkozásban.
Jóval könnyedebb stílusban készült a Szexuális kudarcaim teljes története (A Complete History of My Sexual Failures, brit, r: Steven Mochrie), ám itt is feszengeni kezdtünk a székeinkben a film második felére. Fiatal filmesünk egy dokufilmet készített saját magáról, pontosabban arról, ahogy megpróbál végére járni annak, miért vallott sorra kudarcot a barátnőinél. A film formanyelve korszerű, sodró lendületű, akár egy MTV videoklip. A fiú eléggé szellemes és önironikus, ahogy az exeit próbálja rábírni, hogy adjanak interjút. Azonban egyre eszelősebb jeleneteket talál ki (lásd a herecsavargató dominát), ami már az Amerikai pite mélységeit súrolja. A másik probléma, ahogy a rendező-főszereplő a film végére elhagyja az öniróniát és érzelgőssé válik – saját magával szemben, ami különösen furcsán hat. A film bombasztikus címe és trendi stílusa miatt mégis népszerűnek bizonyult a vetítéseken és a közönségszavazáson.
Az idei közönségdíjat azonban elhappolta előle (és sajnos a Bahrtalo! elől is) a Machan (olasz-német-sri-lankai, r: Umberto Pasolini), amely népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy legkatartikusabb pillanataiban is meg tudta őrizni hétköznapiságát. A történet hihetetlen, de mégis megtörtént: egy csoport sri-lankai fiatal, hogy az EU-ba eljuthassanak, és munkát vállalhassanak, elhatározzák, hogy kézilabdacsapatot alakítanak, és beneveznek egy német tornára. Igaz, Sri-Lankán senki nem ismeri ezt a sportágat, de nem is kívánják igazán elsajátítani, hisz a tervek szerint a müncheni landolást követően már a repülőtéren szétszélednének. Aztán az élet máshogy hozza, vagy mégsem teljesen? A film keveri a stílusokat: a sri-lankai nyomort, a fiatalok elvágyódását a bollywoodi filmek túlcsorduló érzelmességével (tábortűz körüli éneklés stb.) mutatja be. A szatíra, ahogyan ügyetlenül szervezgetik a nagy utazást, azonban végig a földön tartja, átélhetővé teszi a filmet. Hőseink éppen ezzel a hétköznapiságukkal, kiszolgáltatottságukkal nyerik meg a nézők szívét, olyannyira, hogy a vége felé már szó szerint együtt tapsoltunk a főszereplőkkel. Európai mozitermekben ritkán érezni hasonló átélést, a modern idők előtti mozizás élményét tapasztalhattuk megelevenedni.
Utolsó versenyfilmként, de korántsem utolsósorban A cseléd (La nana, Chile-Mexikó, r: Sebastián Silva) című kisrealista film érdemeit szeretném hangsúlyozni. Raquel, egy középkorú házvezetőnő immár 23 éve szolgál egy családnál, a házat már saját territóriumaként kezeli. Amikor megromló egészségi állapota miatt segítőt vesznek fel mellé, a pozícióját féltő Raquel egyre gorombuló praktikákkal lehetetleníti el az új jövevény életét. Több konkurens elfogyasztása után aztán a mogorva, zárkózott matróna megismer egy nálánál sokkal nyitottabb egyéniséget, ami jelentős kihatással lesz jellemére. Bár a történet korántsem vállal túl sokat, a kifejező színészi játék és a kézikamerázás nyújtotta bensőségesség miatt mégsincs hiányérzetünk, sőt az egyike volt azon filmeknek, amelyek maradéktalanul kiaknázták a bennük rejlő lehetőségeket.
A VERSENYKATEGÓRIÁN KÍVÜLI FILMEK
A fesztiválon a 12 versenyfilmen kívül több mint 200 alkotást mutattak még be további 18 kategóriában. Az idén fókuszba emelték az olasz, a finn (kiemelendő Aku Louhimies két filmje), a lengyel és a moldáv filmeket, míg a magyar és a román alkotásoknak hagyományosan egy-egy külön napot szenteltek.
A 3X3 válogatásban 3 kiemelkedő rendezőegyéniség (Jim Jarmush, Mika Kaurismaki és Dan Pita) filmjein nosztalgiázhattunk.
A Shadows szekció a horror oltárán mutatott be egy rövidfilm összeállítást, a What’s up doc nemzetközi dokufilmeket gyűjtött össze és a holland női rendezőknek is felállítottak egy kategóriát. A Politikai figurákról külön összeállítás szólt, Haveltől egészen Andreottiig. A 10-18 éves korosztálynak ifjúsági vetítéseket szerveztek, és a kiválasztott filmek korántsem kerülték meg a kényelmetlen, durva helyzeteket. A koordinátorok a bemutatók előtt rövid útbaigazítást is adtak az adott film üzenetével kapcsolatban.
A TIFF és a HBO Romania évek óta tartó szoros együttműködésének köszönhetően számos filmet bemutattak, melyek gyártását a tv-csatorna támogatta.
Magam részéről talán a kísérleti és az animációs kategóriákat hiányoltam kissé, de azért el lehetett csípni ilyen jellegű az alkotásokat is a filmek dzsungelében.
Külön kiemelendő a TIFF együttműködése a Cannes-i Filmfesztivállal, számos ott bemutatott filmet hoztak át alig néhány nap elteltével Kolozsvárra.
Tekintve, hogy ez Románia legnagyobb filmfesztiválja, a nemzetközi mustra mellett ez a rendezvény a román filmtermésnek is a legfontosabb bemutatkozó porondja. Így magyar hasonlattal élve, a nézők abban a kellemes helyzetben vannak, hogy egy fesztivál keretében kapják meg a maguk Titanicját és a Filmszemléjét.
A versenyen kívül vetített filmek közül többet is érdemes megemlítenünk.
Teljes elfogultsággal a legnagyobb filmélményemmel kezdeném: ez a Little Soldier (dán, r: Anette K. Olesen), amely 2008-ban az Ökomenikus Zsűri díját is megkapta Berlinben. No nem ezért jó film, sőt maga a történet is gyanúsan kimódoltnak hangzik: egy női katona hazatér az iraki misszióból, és súlyos depressziójából aranyifjú apja próbálja kirángatni azzal, hogy munkát ajánl neki. Igazi bizalmi állást: a papa kedvenc prostiját kell címekre fuvaroznia, és adott esetben a seregben kapott kiképzése is jól jön. A film végig fokozni tudja a feszültséget, így a melodrámaibb részek sem ültetik le a cselekményt. A főhősnő, Lotte karakterében (Trine Dyrholm alakítja, akit a Szappanopera óta nem lehet nem szeretni) a rendezőnő jól futtatja össze a katonai és a civil életben is megnyilvánuló erőszakot, és az erről való lemondást. Lotte személyisége és meggyőződése olyan erős, hogy a „mennyire avatkozz a másik életébe annak akarata ellenére” kérdésben is elhiteti velünk, hogy a jó döntést hozta meg.
A legegészségesebben beteg film magasan a Country Wedding (izlandi, r: Valdis Oskarsdottir) volt, amely jó érzékkel ragozta túl a különc északi figurák sztereotípiára építő skandináv vígjátékokat (itt említeném meg, hogy ezzel a filmmel szemben Baltasar Kormakur Titanic-közönségdíjas White Night Wedding-jét, ami pont annyira nem volt vicces, mint amennyire drámai sem). Az alaphelyzet itt sem volt túl eredeti, a menyasszony és a vőlegény rokonsága két busszal egy beazonosítatlan koordinátájú templomot keres, amiről csak annyit tudnak, hogy piros a teteje. Nos, ebből túl sok is akad a szigeten, miközben a feszültség egyre nő a furábbnál furább szerzetekkel telezsúfolt buszokon. A vígjátéki helyzeteket a rendezőnő egyre jobban eltúlozza, amivel képes fenntartani az érdeklődésünket. Hogy aztán a fináléban a szertartáson elemi erővel törjenek ki a gondosan elfojtott családi titkok, és szinte mindenki megkönnyebbül, hogy a hosszú út gyötrelmeit egy kiadós tömegverekedéssel vezetheti le, ahol annak is behúzhat, akivel nincs is baja. Ehhez fogható vidám pankrációt A nyugodt férfiban (The Quiet Man, 1952, John Ford) láthattunk, ahol egy ír falucska békéjét teremtette meg a tisztító pusztítás.
Hasonlóan könnyed stílus jellemzi a 4/3/2-vel ismertté vált Cristian Mungiu projektjét, a Ceausescu-éra városi legendáit csokorba gyűjtő Emlékek az aranykorbólt (Tales from the Golden Age, román, szkeccsfilm). A román újhullám rögrealizmusa itt a legendáriumok képtelen történeteivel ötvöződik, amiket csak az élet produkálhat, főként a diktatúrákban. Külön kiemelném a betétesüveggyűjtő keleti Bonnie és Clyde páros anekdotáját. A hat kb. félórás történetből álló epizódfilmet két részletben fogják a romániai mozik levetíteni, egymást követő műsorsávokban. Amennyit mi láttunk a filmekből, annak alapján sejthető, hogy nem fognak a szünetben szétszéledni a nézők. Itt adja magát, hogy szembeállítsuk a filmet a másik idei cannes-i sikerprodukcióval, a Police, adjective-vel, amely jóval nehézkesebb darab, amire a fajsúlyosabb témája is csak némileg ad magyarázatot.
Megvan az erdélyieknek is a saját tablójuk, és még csak nem is kell érte a múltba ásni. Bálint Ibolya Apró örömök című dokumentumfilmje a Szemlén is elismerésben részesült, a TIFF-en a Magyar napon mutatták be. Apróhirdetések keresőinek nyomába szegődő kamera a hétköznapok sokszínűségét mutatja be, kisemberek szerteágazó próbálkozásait, nem sorsfordulóikban, csak az élet kis kanyarjain. Ez adja a film könnyedségét és báját.
A Nyomozó (r: Gigor Attila) nem a legújabb magyar film, de mindenképpen érdemes arra, hogy egy határon túli fesztivál keretében lelkes és nagyszámú nézőközönséghez juthasson el. Itt is tetten érhető a TIFF szervezőinek hármas törekvése, hogy zömében minőségi, kisebb költségvetésű és közönségbarát filmeket mutassanak be.
Ha előbb szimpatikus kisebb filmeket említettem, akkor rögtön ellenpontként álljon itt néhány nemzetközi fesztiválokon már hírnevet szerzett alkotás (ez is bizonyítja a TIFF sokszínű válogatási szempontjait). Az idei Oscar-nyertes dokuról sajnos érezhető volt, hogy ez egy Oscar-nyertes dokunak készült: az Ember a magasban (Man on Wire, USA, GB, r: James Marsh) elkészítését a Discovery Channel támogatta, és ez a hatásvadász stílus érezhető volt az újraforgatott akciójelenetektől a tényfeltáró magazinműsorok kiragadott egymondatos hozzászólásain át a mindent elnyomó dagályos zenehasználatig. Kreatív dokumentumfilm ide vagy oda, az alkotói beavatkozás túl hivalkodóra sikeredett.
Szintén eltúlozva használta a filmnyelvi eszközöket a cannes-i fesztivál botrányfilmjeként aposztrofált Antikrisztus (Antichrist, r: Lars von Trier), a mester depressziós víziója egy megszállott nőről, példázatként azon sorstársairól, akiket a történelem során boszorkányként pusztítottak el. A gyönyörűre fényképezett, fekete-fehér, kontrasztos prológus és a vizionárius epilógus közé egy meglehetősen elhasznált horrortörténetet illesztett be a gyermeke halála miatt depresszióba esett nőről és az őt terápiára fogó orvos férjéről, akinek kezéből kicsúszik lassan az irányítás. Továbbra is várjuk Triertől a Dogville utáni megújulást: ez a botrányfilm sajnos nem mutatott túl önmagán, a látvány mögött nem érződött határozott mondanivaló.
Matteo Garrone filmjéről, a Gomorráról szintén sokat hallottunk, ez a mozi azonban beigazolta a várakozásokat. A labirintusszerű nápolyi tömbház tökéletes színhely a mindenkit magába szippantó pokol képi metaforájához. (Általában is igaz, a lepusztult környezet, a durva falfelületek, vasak, a beton és ezek plasztikus operatőri megragadása bizarr vizuális élménnyel szolgál. Zárójelben jegyzem meg, a TIFF operatőri díját én inkább ide szavaztam volna a Nord tájképeivel szemben.) A történet sokszálú, igazi karakterek helyett felvillanó sorsokat látunk csak, akik próbálnak valahogy ügyeskedni, a felszínen maradni, de a kártyákat sohasem ők osztják. A történetek lezárása is megfelelően erősre sikerült, a leghatásosabb az utolsó képsor, keserűsége nem hagy semmilyen feloldozást. A gengszterfilmek hősiesen elbukó gazfickóit mára vastag építési törmelék fedi. A sokszereplős maffiafilmeket nehéz feladat átélhető figurákkal benépesíteni, hogy a történet személyessé és átélhetővé váljon, így több legyen egyszerű akció- vagy összeesküvéses thriller mozinál (Lásd pl. a Syriana szövevényét). Ezügyben most is maradt némi hiányérzetünk, igaz a rendező ezúttal szereplői „sorstalanságára” helyezte a hangsúlyokat.
A Tsotsi (dél-afrikai, Gavin Hood) más oldalról járja körbe a szervezett bűnözést, az utcagyerekekre fókuszál, és egy központi figurát emel ki a meglehetősen lineáris történetből. Nem mai darab, 2006-ban kapott idegen nyelvű Oscart, de ahogy Magyarhonban, úgy gondolom szomszédunknál sem forgalmazták eddig rongyosra a kópiáit. Bemutatására az ifjúsági kategóriában került sor, ami a fiatalkori erőszak ábrázolása miatt tűnhet merész választásnak, de a főhős jellemfejlődése, a mások kárára megszerzett boldogságról való önkéntes lemondása miatt nagyon is jó példázatként szolgál, aminek így hajlamosak vagyunk megbocsátani a didaktikusságát és a nyomortelep stúdiószagú külsőit.
Szintén a közvetlen példabeszéd miatt éreztük nehézkesnek a Mamutot (Mammoth, svéd-dán-német), Lukas Moodysson (lásd még Lilja 4-ever) új filmjét, viszont társadalmi aktualitása, a globalizáció családokat szétszakító hatásának ábrázolása miatt erre a filmre sem lehet haragudni. A rendező a jól ismert többszálú narratívát használja, ahol a New York-i, thaiföldi és Fülöp-szigetek-i szálak szép lassan összefutnak. Valljuk be, globalizációs témában ez sem túl invenciózus megoldás… Gael Garcia Bernal és Michelle Williams eszköztelenül, mégis kifejezően játszanak, a kiemelkedően fényképezett közelijeikbe beleveszik a szemünk (ide is adtam volna egy operatőri díjat Marcel Zyskindnek, aki Michael Winterbottom dokufilmes eszköztárát egyszerre szokatlanul és harmonikusan alkalmazta fikciós környezetben).
A Tokyo Sonata (japán, r: Kiyoshi Kurosawa) szintén gazdasági világjelenség, nevezetesen a jelenlegi válság tradicionális japán családmodellre gyakorolt hatásait vizsgálta. A makulátlanul öltözött menedzser, köztisztviselő családfők csapatostul lézengenek napközben a városban, és este az egész napi kemény hivatali munkájukra hivatkozva magukba fordulva ülnek a vacsora felett. A családfői autoritás megőrzése mindennél fontosabb, ezért nem vallhatják be feleségeik, gyerekeik előtt, amit egyébként ők már úgyis tudnak: hogy már rég lapátra tették őket. A kommunikációképtelenség szélsőségesen abszurd szerepjátékokat eredményez, hogy a teljes széthullással sok mindent tiszta lappal lehessen kezdeni. Sajnos a zárlat elég kliséízű, de azért mégis japánosan ízléses tud maradni.
Ha már elegünk lett volna a nagy társadalmi bajok boncolásából, akkor arra legjobb egy kamaradráma, ami ráadásul vígjáték. A Pranzo di ferragosto (Mid August Lunch, olasz, Gianni di Gregorio) egy 50-es éveiben járó életművész férfit ábrázol, aki idős édesanyjával él, és a komótos napi bevásárláson, a cimborák vállba veregetésén és a nagy átéléssel tett főzésen kívül nem nagyon csinál semmit. Egészen, amíg 2 barátja rá nem sóz még 3 mamókát, akik mind külön törődést igényelnek. Főhősünk a legkisebb erőfeszítés nélkül oldja meg ezt a pszichológusnak is kihívást jelentő feladatot, sőt az az érzésünk, lassan a környék összes magányos idősödő embere nála keres megnyugvást. Egyszerű szituációs vígjáték nagyszerű színészi alakításokkal (Velencében a legjobb elsőfilm díjával jutalmazták), és a film valami olyan melegséget sugároz, ami nélkülöz mindenfajta szentimentalizmust.
Persze ez a fesztivál sem múlhatott el koreai filmek nélkül, mi A kopó (The Chaser, r: Na Hong-jin) című alkotást láttuk. A közönség nagyon jól fogadta a brutális erőszak, a rendőri szervek tehetetlenkedését kipellengérező ironikus humor és a túlcsorduló szentimentalizmus koreai védjegyként címkézhető keverékét. Számomra mindenből kicsit sok volt a filmben, amitől az egyes jelenetek széttartó hangulatúakká, a hangnemváltások pedig zavaróvá váltak. Pedig a kellő mértékben adagolt erőszak, abszurd humor és az érzelmesség jól megfér az ázsiai filmekben, gondoljunk csak Park Chan-wook bosszú trilógiájára vagy Takashi Miike durvulásaira. De ennek ellenére kitűnően lehetett szórakozni az egyszerre zsánerben maradó és azt kifordító krimin, csak komolyan venni volt nehéz. Az pedig a bizarr film méltóan morbid folytatása volt, ahogy a szélesen mosolygó koreai nagykövet állófogadásra invitálta a kalapácsos-sorozatgyilkosos filmről kilépő nézőket.
Ha már a közönségbarát filmeknél tartottunk, a JVCD (belga, r: Mabrouk El Mechri) című moziban az egykori akcióguru Van Damme saját maga paródiáját alakítja pályája mélypontján, magánéleti zűrök közepette. Az Aaltrában is úgy szeretett őrült belga humor ezúttal is feltartóztathatatlan lavinaként zúdul a nyakunkba. És legalább olyan jó nosztalgiázni JVCD-n, mint mondjuk nézni Mickey Rourke-ot a Pankrátorban.
Az About Elly (iráni, r: Asghar Farhadi) Antonioni Kalandjának alaphelyzetére épített, amint egy tengerparti hétvégére érkező társaságból hirtelen eltűnik egy nő. Mivel csak lazán kapcsolódott a csoporthoz, a keresése során egyre több dolog válik ismertté Elly múltjából. A film mégsem róla szól, hanem az őt keresők egymás közötti viszonyait elemzi, azt, hogy az egyes emberek hogyan értelmezik a megismert tényeket és mit próbálnak kezdeni az egyre kínosabb helyzetekkel. A Berlinben rendezői díjjal jutalmazott film nagyon jól gazdálkodik az információkkal, végig fenntartja a feszültséget, amit a kézikamerázás tovább fokoz. Talán csak azért kár, hogy a végére Elly minden titkát megtudjuk és azt is, mi történt vele azon a napon. Érdekes az a kulturális különbség, hogy a nő útkeresésének társadalmi megítélése Iránban mennyire megosztó, míg a nyugati ember számára sokkal természetesebbnek hat. A film fő érdeme, hogy mégis képes belevonni minket abba, hogy a helyiek értékrendje szerint éljük át a történtek súlyát.
Csak felsorolásképpen a végére: a Fipresci-díjjal a Can Go Through Skin (holland, r: Esther Rots) című filmet jutalmazták, melyben egy nő új környezetbe költözve próbál átlépni egy régi traumán. A nemzetközi mezőny mellett külön is díjazták a román filmeket: nagyjátékfilmek között a The Other Irina-t (Andrei Gruzsinczki), míg legjobb elsőfilmként Constantin and Elena (Andrei Dascalescu) című dokfilmet, mely egy idős házaspárról szól, akik annak idején egy napi ismeretség után eljegyezték egymást, s szerelmük még ma, 54 év elteltével is tart.
Összefoglalásul, igazán kiemelkedő vagy kísérletező jellegű filmet nem láttam (sok fesztivál van ezzel így, és az az igazság, hogy Steve McQueen Éhségéről lemaradtunk), viszont gyengét vagy érdektelent sem. A jellemzőek az eddigi TIFF-ek kínálatán kinevelődött, minőségi film iránt elkötelezett közönség igényeit szem előtt tartó tartalmas, a mai világunkat jól reprezentáló filmek voltak, ami üdvözlendő törekvés a szervezők részéről és a fesztivál törzsközönségét, fenntarthatóságát hosszabb távon garantálja.
Tehát ha igényes filmeket szeretnél látni, igazi moziélményt átélni népes közönséggel, mégis a közismert fesztiváloknál családiasabb hangulatban, akkor látogass el a TIFF-karaván következő, kilencedik etapjára 2010-ben.
A beszámoló az akkreditációt biztosító Grand Café Mozi és Kávézó, Szeged számára készült.