A Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti. Paolo Genovese, 2016) című alkotásában az olasz Paolo Genovese tőle nem megszokott komolysággal kalauzolja végig nézőit egy baráti vacsora közben kibontakozó dráma különböző állomásain. Genovese, ahogyan azt korábbi alkotásainál is megtette már, nem csupán rendezőként működött közre, hanem a szöveg is részben az ő tollából született. Talán ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy karakterei tolmácsolásában meglepő kegyetlenséggel kerül terítékre, ki milyen féltett titkot rejteget. Történik mindez csipetnyi humorral fűszerezve, olasz temperamentumot nem meghazudtoló módon hangos szóváltások, zokogás, fölháborodás, kétségbeesés és kiengesztelődés közepette.

01

Maga az alaptörténet nem különösebben bonyolult. Egy baráti társaság készül arra, hogy együtt vacsorázzanak egyikük lakásán. A társaság férfiak köré szerveződik, Lele (Valerio Mastandera), Peppe (Guiseppe Battiston), Rocco (Marco Giallini) Cosimo (Edoardo Leo) még iskoláséveik alatt kötöttek barátságot. Természetesen mindenkivel érkezik a házastársa is, közülük Bianca (Alba Rohrwacher) a legfrissebb tag, aki Cosimoval történő jegyre lépése óta vesz részt a baráti összejöveteleken. Ez alól egyedül Peppe kivétel, akinek újdonsült párja egy betegség miatt nem tud részt venni a találkozón, pedig már mindenki nagyon várta, hogy megismerhesse. Az este folyamán a nők kezdeményezésére a társaság egy meglepő játékba kezd: mindenki kihangosítva bonyolít le minden telefonhívást, felolvas minden beérkező SMS illetve chat üzenetet. Történik mindez azzal a jelszóval, hogy lévén jó barátok, nincsenek titkaik egymás előtt, nincs olyan dolog, ami rejtegetésre vagy szégyenre adhatna okot. Nem meglepő módon a már-már irigylésre méltóan oldott hangulatú baráti összejövetel itt kezd el igazán drámai fordulatot venni. Egyre gyorsuló ütemben kerülnek elő apró és kevésbé apró részletek a barátok életéből, amiről szinte senki sem gondolta volna, hogy igaz lehet.

02

A film sajátossága, hogy alig történik helyszínváltás. A cselekmény számottevő része egy lakáson belül játszódik, ráadásul egyetlen este eseményei peregnek végig szemeink előtt. Emiatt akár úgy is érezhetnénk magunkat, mintha színházba, nem pedig a mozivászon elé ültünk volna. A történet tökéletesen megállná helyét a színház falai között is. Ennek ellenére a film nem válik unalmassá, vontatottá. Ez többek között a mesterien felépített történetvezetésnek köszönhető.

Ahogy azt a történet indítása sugallta, hamar kezd fény derülni arra, mi mindent titkolnak el egymás elől a házastársak csakúgy, mint a társaság különböző tagjai. A titkok és hazugságok skálája meglehetősen széles, terítékre kerül focimeccs, ahol már nem látnak szívesen valakit, házasságtörés, eltitkolt betegségek és problémák. Olyan érzés, mintha a vacsoraasztalon sorakoznának a modern „felnőtt” világ problémái, s most lebbenne le a lepel arról, kinek mi jutott a tányérjára.

A film egyik nagy pozitívuma, hogy habár már-már sablonos témákat, problémákat pedzeget, mégsem lesz közhelyes ezek ábrázolása. Mindenki maga döntheti el, hogy kortünet, vagy általános emberi az, amit ilyen kendőzetlenül az arcába vág a film. Ami egyébként nem ad válaszokat, nem ítélkezik, nem kínál magyarázatot a miértekre, csupán megmutatja azt, ami van, amivel kinek-kinek a rá mértek szerint kell megbirkóznia.

A dráma kibontakozása fokozatosan történik, pontosan úgy, mintha egy mesterien megírt színdarab peregne le szemeink előtt. Nemcsak a szereplők közt fokozódik a feszültség, hanem saját magukban is. Saját lelkiismeretük, kicsinyességük, meg nem oldott problémáik azok, amikkel kénytelenek lesznek szembesülni, s ezáltal nem csupán ők, hanem a nézők is. A szereplők által megelevenített dráma a nézőtér homályában, a közönségben is lejátszódik, a szereplőkkel drámája elől a nézők sem menekülhetnek. Köszönhető ez többek közt annak, hogy a szereplők által megformált jellemek teljes mértékben mindennapi hősök, problémáik bármelyikünk problémája lehetne, ezért is annyira húsbavágó az események alakulása.

A cselekmény drámaiságát ellensúlyozza némiképp a film képi világa. Gyakorlatilag végig belső helyszínen vagyunk, konyhában, nappaliban, étkezőben. Hogy mégsem válik egyhangúvá a képi világ, az egyrészt a végsőkig részletekbe menően kidolgozott tereknek, másrészt pedig az ötletesen komponált kamerabeállítások váltakozásának köszönhető. Mivel jelentős időt töltünk el egy asztaltársasággal, sok szemszögváltás, kistotál és szuperközeli az, ami mozgékonnyá teszi a képi világot. A néhány külső helyszínen (erkélyen, utcán) játszódó jelenet is éjszakai. Szinte végig meleg színek, barátságos fények dominálnak a filmben, mintha ez jelentene némi vigaszt az események nyomasztó forgatagában. Ugyanilyen hatása van az ügyesen megválasztott és megfelelően időzített zenének is.

04

Annak ellenére, hogy a filmbeli dráma kiváltó oka pontosan az okostelefon, ami folyton kezünk ügyében van, állandóan érkezik üzenet, nem eköré sűrűsödik a film központi mondanivalója. Sokkal inkább feszegeti többek között a privát szféra kérdését, azt, hogy kik is állnak hozzánk igazán közel, kik azok, akikkel a legféltettebb titkainkat is meg merjük osztani. Mi történik akkor, ha az, akiről úgy hittük, ismerjük, megbízunk benne, egyszeriben idegenné válik, mert kiderül, hogy szinte semmit sem tudunk róla, vagy pont a legfontosabb problémáiba nem avat be minket.

Az egyetlen dolog, ami felróható a filmnek, az a lezárás. A laza vígjátéknak induló film egy szereplőket és nézőket egyaránt megviselő drámává bontakozik ki a film során. Személyes életekbe, tragédiákba nyerhetünk bepillantást, együtt élhetjük át a szereplőkkel a különböző élethelyzetek, fordulatok drámaiságát, az érzést, amikor egyszeriben csak kicsúszik a talaj az ember lába alól, s minden, amit eddig igaznak hitt, szertefoszlik visszafordíthatatlanul. Egy ekkora érzelmi hullámvasút után nehezen nyugszik bele az ember a visszavonulóba. De persze, mint ahogy mindent mást, a film azt is a nézőre bízza, hogy akar-e élni az egérút lehetőségével.

Hozzászólások

hozzászólás