A Disney és a Marvel az utóbbi hét év során képregényekből átemelt közös univerzumkoncepciója révén a hollywoodi stúdiórendszer egy egészen új gyártási, illetve narratív status quoba került. Műfajok és sztárkultusz helyett már a karakterkészlet, tágabban pedig a brandek, franchise-ok tengelye mentén zajlik a különféle produkciók végtelenített körforgása. A második fázis betetőzésével, azaz a Bosszúállók: Ultron korával (Avengers: Age of Ultron. Joss Whedon, 2015) a Marvel mozis építménye eljutott arra a szerveződési szintre, amikor az adott film már szinte kizárólag a testvérművek viszonyrendszerében bír jelentőséggel. A spin-off, prequel, sequel, crossover fogalmai feloldódnak egy homogén masszában. Noha a Bosszúállók (Avengers. Joss Whedon, 2012) folytatása próbál mélyebb húrokon játszani elődjénél, mégis elvéti annak svunggal teli, szívből jövő ritmusát.
Tony Stark (Robert Downey Jr.) a Föld védelmének érdekében megalkotja a védőpajzsnak szánt mesterséges intelligenciát, Ultront. Teremtménye azonban felismerve az emberiség destruktív oldalát, annak kiirtására tör. Ennek tükrében Joss Whedon egyrészt átmenti az első rész humorfaktorát, viszont igyekszik feltárni karakterei pszichológiai rétegeit és sötétebb tónust adni a történetnek. A Bosszúállók önreflexivitása még posztmodern idézőjelbe tette a héroszi pózokat, egyúttal mégis megtartotta a műfaj aranykorából származó, alapvetően naiv idealizmusát. Így egy történet-, illetve sallangmentes csomópontként diadalittasan lekerekítette és egységbe zárta az első fázis filmjeit, azaz egy pusztán saját alkotóelemeit felmutató, lényegében önmagára tett utalásként mint csapat- vagy bevetésfilm hibátlanul funkcionált. Ezzel szemben a Bosszúállók: Ultron kora a szétforgácsolt kohézió filmje, ugyanis a szuperhősök önelemző drámáját, valamint morális aggályait igyekszik kidomborítani.
A megvalósítás ott siklott félre, hogy a fikció síkján tapasztalt szándékos széttartás ráül magára a filmre, a cselekmény szerkezetére is. Ezáltal elsikkadnak a motivációk, dramaturgiai lyukak tátonganak a szüzsén, a vágás szétszabdalja és helyenként követhetetlenné teszi az ütemet. Ráadásul a Marvel híresen jó érzékkel játszik az eklektikus műfajokkal és hangnemekkel egy-egy filmjében, kezdve a sci-fitől, a kaland- és kémfilmen át a fantasyig és űroperáig. Valójában ezen műfaji máz alatt a humoros, illetve öntudatos, ám mindenekelőtt homogénre gyalult történetvezetés és a jól bejáratott dramaturgiai pillérek találhatók. Épp ezért a Bosszúállók:Ultron kora is megfeneklik a hangnemváltások között és képtelen a Bryan Singer-féle X-Men-filmek összetettségét nyújtani. Röviden a Bosszúállók felelősségének kínos kérdését pedzegetve Whedon tesz egy apró lépést a képregények bronzkorában megjelenő pszichológiai realizmus, valamint deheroizálás felé, csak azért, hogy szinte rögtön visszatérjen a harsány tömegszórakoztatáshoz.
Pedig Ultron figurájában szó szerint ez a probléma ölt testet, hiszen voltaképp rámutat arra az önellentmondásra, miszerint a szuperhősök tevékenységükkel, puszta létükkel közvetve avagy közvetlenül is ártalmasak a társadalomra nézve. Hiszen a poszthumán csapat ugyanúgy levedlette magáról az állami kontrollt, miként Ultron a saját béklyóit. A direktor az ebben rejlő szociális, illetve politikai potenciál elbagatellizálásával csupán érinti a Watchmen (Alan Moore, Dave Gibbons, 1986-1987) vagy annak kései leszármazottja, a Sötét lovag (The Dark Knight. Christopher Nolan, 2008) már minden oldalról körbejárt központi témáját. Egyfelől Ultron egy összecsapott antagonista egysoros motivációval, másfelől pedig a Marvel ezt a kérdéskört a későbbi polgárháború történetébe szövi majd bele az Amerika Kapitány harmadik felvonása során. És miként erre már fentebb céloztam, pontosan a szerialitáslogika csorbítja a Bosszúállók – Ultron kora mint önálló mű mondanivalóját, következésképp jelentőségét. Értelemszerűen Whedon munkáját hiba lenne a fent említett deprimáló és realista opusokhoz hasonlítani, mivel a film öngúnyoló humora ismét meg-megcsillan, mindössze jóval gyengébb kiadásban. A direktor olyat enged meg magának, amit az első részben soha: poént ismétel. Tünetérvényű pontossággal leplezi le a Bosszúállók: Ultron kora legjelentősebb defektusát, az épkézláb forgatókönyv hiányát.
Persze a filmuniverzum körkörösen mellérendelő narratív struktúrájából az is következik, hogy jelen alkotás esetében a befogadói stratégiát már eleve a sorozatelvű olvasásra hegyezi ki. Viszont Whedon mozija e téren is kudarcot vall, hiszen a kontinuitás számtalan mozzanata árválkodik felvezetés, magyarázat nélkül. Miért ölti fel Tony újra a Vasember-páncélt? Fekete Özvegy (Scarlett Johansson) és Bruce Banner (Mark Ruffalo) románca miért válik lábjegyzetszerűvé? Amerika Kapitány (Chris Evans) miért nem egykori eltűnt barátját keresi Oroszországban? Miért zárul a film feszültségmentesen, noha bevallottan a polgárháborút hivatott felvezetni? Bár karaktergyilkosságot a Marvel még nem követett el, hőseik személyes fejlődési íve – Fekete Özvegy és Sólyomszem (Jeremy Renner) jó arányérzékkel csepegtetett háttértörténetét leszámítva – látványosan megtörik és felhígul, miközben ezzel ellentétesen a teljes univerzum egy pontba sűrűsödik. Hogy aztán a harmadik fázissal ismét tágulni kezdjen.