A Rocky Horror Picture Show műfaji hibriditása

A Rocky Horror Picture Show (Jim Sharman, 1975) című angol-amerikai kultmusicalről túlzás nélkül lehet állítani, hogy csaknem negyven éve az egyik legnépszerűbb film az úgynevezett éjféli vetítéseken. Napjainkban már nem csak egyfajta szubkultúra berkeiben kedvelik: olyan klasszikus alkotás vált belőle, amelyet emberek milliói ismernek és szeretnek.

Kultfilm státuszát egyértelműen a nézőközönség teremtette meg. De mégis minek köszönheti hatalmas sikerét? Valami új, valami régi, valami szokatlan, és ezeknél jóval több minden van a Rocky Horror Picture Showban. A különlegességéhez és különösségéhez persze nagymértékben hozzájárul a queerség reprezentációja, de túlzás lenne azt állítani, hogy csak ennek köszönhetően lett ennyire népszerű. Véleményem szerint abban, hogy a film mind a mai napig rendkívül népszerű, a műfaji és stílusbeli sokrétűségének is nagyon nagy szerepe van. Egy színes, kusza keverék az egész, amelyet első látásra nemigen tudunk hova tenni, mégis vonz bennünket.

Ha egy internetes portálon vagy adatbázisban rákeresünk a Rocky Horror Picture Showra, minden esetben valamilyen zűrzavaros műfaj-meghatározást találunk a cím alatt. Musical, esetleg horror vagy vígjáték, vagy ezek összes lehetséges kombinációja – általában ezeket tüntetik fel. Amellett, hogy be lehetne sorolni a science fiction, a musical vagy akár az erotikus film kategóriájába is, a Rocky Horror Picture Show tulajdonképpen mindezeknek a paródiája is egyben, egy komplex utalásrendszerre épülő műfaji hibrid. Különböző műfaji jellegzetességekre és saját magára egyaránt reflektáló glam rock karnevál ez, amely a B-kategóriás tudományos-fantasztikus filmek technológiáját, a szexualitás és nemi hovatartozás kérdését a gótikus horrorral kézen fogva vonultatja fel. Tűsarkúban.

A Rocky Horror Picture Show musicalszerűsége

A Rocky Horror Picture Show lényegi vonása, hogy diegetikus zenét tartalmaz. Vitathatatlan tény, hogy énekes-táncos betétek vannak a filmben, és ezek a dalbetétek a cselekmény „természetes” részét képezik – ezek alapján pedig egyértelműen musicalnek kell(ene) elkönyvelnünk a filmet. Összesen tizenhat dal hangzik el a műben, amelyek mindegyike eredeti: a számok zenéjét és szövegét egytől-egyig Richard O’Brien szerezte. A dalok nagy része rockos hangzású és fülbemászóan dallamos, ami számottevően növeli a nézői élvezetet. A Rick Altman által elkülönített musical alműfajok[1] szempontjai szerint a filmet nem lehet egyértelműen klasszikus show-musicalnek tekinteni, hiszen ebbe a kategóriába olyan alkotásokat szokás sorolni, amelyeknek a középpontjában egy előadás áll, és ennek az előadásnak a sikere valamilyen módon összefügg a szerelmespár kapcsolatának sikerességével. Bár nem áll a cselekmény középpontjában, sőt lényegében véve megfejthetetlen, miért is kerül sor a bizarr műsorra, de a Rocky Horror Picture Show csúcspontján egy színpadon előadott zenés produkciót láthatunk. Ezzel a film tipikusan önreflexív, show-musicales elemet használ fel, ahogyan az Ének az esőben (Singin’ in the Rain. Stanley Donen, Gene Kelly, 1952) vagy A zenevonat (The Band Wagon. Vincente Minnelli, 1953) című elődei is tették: nem csupán az elkészült produkció jelenik meg, de a filmben bemutatott darab előkészületeibe is bepillantást nyerhetünk. Például láthatjuk, ahogyan Frank köntösben, arcpakolással, hajcsavarókkal a hajában rendezgeti a szoborrá változtatott szereplőket, kapcsolgatja a kapcsolókat. Bár a Rocky Horror Picture Show nem a show-business világában játszódik, de a szórakoztatás motívuma elég hangsúlyosan megjelenik benne. Ez szintén a (show-)musicalek egyik jellegzetes vonása, ami szintúgy hozzájárulhat ahhoz, hogy a film műfaji címkézése során a „musicalt” részesítsék előnyben.

Science fiction double feature

A science fiction bonyolult és sokrétű műfaj, amelyet a legegyszerűbben a következőképpen lehetne meghatározni: minden olyan film sci-fi, amelyben olyan tudományos/technikai eszközök, motívumok, események szerepelnek, amelyek a tudomány kortársi állása szerint nem lennének lehetségesek. Így például Jules Verne regényeinek filmadaptációit éppúgy sci-finek lehet nevezni, mint a Csillagok háborúját (Star Wars. George Lucas, 1977), vagy a Szárnyas fejvadászt (Blade Runner. Ridley Scott, 1982). Nincs ez másként a Rocky Horror Picture Show esetében sem: a földönkívüli őrült tudós (Frank-N-Furter), aki egy „medúza” kapcsoló segítségével szoborrá változtatja az embereket, valamint szintetikus élőlényt gyárt a laboratóriumában, csakis egy science fiction szereplője lehet.

A sci-fi, a többi műfaji filmhez hasonlóan, igen érzékenyen reagál a társadalmi közegre és annak változásaira, egyúttal valamiképpen tükrözi korának ideológiai meghatározottságait.[2] Ezt különösen jól példázza az 1950-es évek tudományos-fantasztikus filmtermése. Ebben az időszakban, a hidegháború korában az emberek olyan félelmei jelentek meg a sci-fi filmekben, amelyek egy esetleges atomtámadáshoz vagy a szovjet kommunista megszálláshoz kapcsolódtak. Két főbb vonulat figyelhető meg a hidegháborús sci-fin belül: az egyik az atomfegyverkezéstől való félelem, amely olyan filmekben érhető tetten a legjobban, amelyekben félresiklott nukleáris kísérletek hatása jelenik meg. Ilyen például az Azok! (Them! Gordon Douglas, 1954),  a Tarantula (Jack Arnold, 1955), vagy A hihetetlenül zsugorodó ember (The Incredible Shrinking Man. Jack Arnold, 1957). A másik, a Rocky Horror szempontjából fontosabb csoport az inváziós témájú sci-fi horroroké, amelyek virágkora szintén az ’50-es évekre tehető. A földönkívüli megszállókkal kapcsolatos félelmek a hidegháború időszakában a kommunista Oroszországra vonatkoztak, de tulajdonképpen az általában értett, az idegenektől, azaz a „másoktól” való félelem megnyilvánulásaiként is értelmezhetők. Vagyis, az ilyen típusú filmekben lényegében véve a másság által előidézett szorongás vetül ki. Sue Matheson úgy fogalmaz a Drinking Those Moments When című tanulmányában, hogy amitől a legjobban félünk, (vagyis a másság) bennünk van, de mindig az idegenekre vetítjük ki.[3] Azonban, míg a hidegháborús sci-fikben például a szervezetten háborúra készülő vöröshangyák vagy az óriási vörös massza csak allegóriái az orosz fenyegetettségnek, addig a Rocky Horror Picture Showban az idegenek azok, amik: nem pusztán jelképezik a szexuális szélsőséget, hanem konkrétan be is mutatják azt. A filmben a mások (a földönkívüliek) a szó egy másik értelmében is „mások”.

A földönkívüli megszállós filmeknek rendszerint az a vége, hogy az emberek összefognak és legyőzik az idegeneket, azok pedig vagy életüket vesztik, vagy visszatérnek saját bolygójukra, tehát a rend helyreáll. Az ilyen befejezés azt sugallja, hogy nem létezik olyan faj, dolog vagy idegen lény, amelyen az emberiség ne tudna felülkerekedni. A szellemi fölény és az összefogás erejével még a legádázabb megszállókat is le tudja győzni az ember. A Rocky Horror Picture Show zárlata viszont meglehetősen kétértelmű. Egyrészt, ahogyan már megszokhattuk a műfaj klasszikusaitól, a rend helyreáll: Frank meghal, a többi idegen pedig hazatér a Transzilvánia galaxisban található Transzszexuális bolygóra. Másrészt viszont a veszélyes idegent nem az emberi hős és/vagy a hősnő győzi le, hanem a saját társai. Ebből a végkifejletből nem következik, hogy az ember bölcsebb vagy erősebb lenne a földönkívülieknél, sőt igazából csak Riff Raff döntésén múlik az is, hogy egyáltalán életben maradnak hőseink.
Riff Raff ugyanakkor a következőt énekli, amikor a film végén beront az előadásra: „Frank-N-Furter, it’s all over. / Your mission is a failure. / Your lifestyle’s too extreme.” Vagyis az őrült tudós szociális és szexuális kísérlete megbukott, korábbi szolgálója megöli, mégpedig azért, mert Frank életvitele túl extrém volt, amelyért halállal kell bűnhődnie. Ez a mozzanat a „normális” értékrend győzelmét hirdeti, és azt sugallja a nézőknek, hogy ha valaki kísérletezget és túl szélsőséges életet él, annak csakis rossz vége lehet, és mindenképpen bukásra van ítélve.

Ha már tudományos-fantasztikus területen járunk, érdemes jobban szemügyre venni a film tudós szereplőit és Frank-N-Furter kísérletét. A filmben két tudós alak jelenik meg: az egyik Dr. Furter (Tim Curry), a másik Dr. Scott (Jonathan Adams). Frank előéletét illetően nem kapunk szinte semmilyen információt, Dr. Scottról viszont tudjuk, hogy régen középiskolai természettudomány tanár volt, aztán átnyergelt a földönkívüliek kutatására. A teljes neve Dr. Everett Von Scott (a „von” előtagot Frank nagyon fenyegetően hangsúlyozza), aki erős német akcentussal beszél, és minden „and”-et „und”-nak ejt. Ez összecseng azzal az értelmezéssel, miszerint a filmbeli kísérlet olyan eugenikával kapcsolatos elemeket tartalmaz, amelyek szintén az ’50-es-’60-as évek B-kategóriás science fiction filmjeiben jelentek meg. Frank-N-Furter ismeri az élet titkát, és lényegében egy – külsőre legalábbis – tökéletes embert hoz létre (aki ráadásul még szőke is). Az eugenikus kísérletezést bemutató sci-fik az esetek jelentős részében a fajelmélethez és a náci Németországhoz kötődnek; Frank emberkísérlete és Dr. Von Scott feltételezhető német származása ezt a sci-fi zsánerelemet hozzák mozgásba.

A tudomány két embere élesen szembeállítható egymással: Dr. Scott a „normális” tudósember, Frank pedig az „őrült tudós” a filmben. Két végletet testesítenek meg: Dr. Scott a racionalitást, Frank az irracionalitást. De akár azt is mondhatnánk, hogy az emberi személyiség két oldalát jelenítik meg: Dr. Scott tolószékben ül, transzilvániai ellenpólusa pedig nagyon is aktív deréktól lefelé, ez alapján pedig Dr. Scott a tiszta értelmet reprezentálja a testtel, az ösztönökkel szemben, míg Frank pont a testiség, a szexualitás szélsőséges formáját képviseli. A freudi modell alapján Frank a zabolátlan ösztönén megjelenítője, tele szexualitással és agresszivitással, Scott pedig a korlátozó felettes én képviselője, akinek a rend fenntartása a feladata.

Horror-elemek a filmben

A „horror” már a címben is megjelenik, és rögtön két értelmezése is lehet. A „picture show” minden bizonnyal a filmre utal, Rocky Horror pedig a teremtmény, aki életre kel a filmben – a „Horror” tehát egyszerűen Rocky vezetékneve lehetne. Ám a filmben soha nem szólítják a szőke szépfiút „teljes nevén”, mindig csak Rockynak hívják. A másik lehetséges értelmezés szerint tehát a „Horror” nem a szereplő neve, hanem a műfaji besorolás címkéje.

A „horror” szó iszonyatot, borzongást jelent, vagyis körülbelül azt az érzést, amikor feláll a karunkon a szőr. A horror műfaja pontosan ezt a fiziológiai reakciót igyekszik kiváltani a nézőiből. A horrorfilmnek természetesen van irodalmi előzménye, mégpedig a gótikus regény, amely a 18. század végén és a 19. század elején volt igazán népszerű irodalmi műfaj. Egyik fő jellemzője a középkori környezet: a történetek helyszíne általában egy ódon vár vagy kastély, ahol mindenféle kísérteties és borzalmas dolgok esnek meg. A műfaj egyik legnépszerűbb alkotása Mary Shelley Frankensteinje (1818), amelyre a Rocky Horror Picture Show földönkívüli tudósa teljesen egyértelmű módon játszik rá: Frank-N-Furter alakja nem más, mint egy még modernebb Frankenstein. Ebben az értelemben a Rocky Horror Picture Show is bővíti a Frankenstein-adaptációk hosszú sorát, hiszen a történet központi motívuma, hogy a tudós életre kelti teremtményét. De nemcsak az emberi és természeti törvényeket megszegő kutatóra tett utalás köti a gótikához a filmet; számtalan egyéb gótikus horrorra jellemző elemet találhatunk benne. Az ártatlan kisvárosi pár egy hideg és sötét késő novemberi éjjelen útnak indul, hogy felkeressék a középiskolai tanárukat. Balszerencséjükre eltévesztik az utat, így egy eldugott erdei útra hajtanak. A vaksötétben csak a kocsi fényszórója világít, szakad az eső és sűrűn villámlik – ez az elhagyatott, sötét, nyirkos miliő elengedhetetlen kelléke a gótikus irodalomnak és filmeknek. A pár hirtelen egy útlezáráshoz ér, ám amikor megpróbálnak visszafordulni, defektet kapnak, pótkerék pedig természetesen nincs náluk. Elakadt hőseinktől nem messze egy hatalmas kastély áll, ahova bemennek segítséget kérni, a „Belépés csak saját felelősségre!!”-tábla két felkiáltójele ellenére is. A „Frankenstein Place” amellett, hogy Mary Shelley természetellenes kutatásokat folytató tudósára utal, a Rocky Horror filmváltozatában egy egészen új értelmet is nyer. A cikázó villámok közepette megjelenő kastély (vagyis ahol a film egy részét forgatták), az az Oakley Court, ahol számos Hammer Stúdiós horrorfilm készült korábban, így például a Horror of Dracula (Terence Fisher, 1958), a Brides of Dracula (Terence Fisher, 1960), vagy a Rocky Horror Picture Showhoz közvetlenül is kapcsolódó Frankenstein átka (The Curse of Frankenstein. Terence Fisher, 1957) és Frankenstein bosszúja (The Revenge of Frankenstein. Terence Fisher, 1958). A kastély belső díszlete is gótikus horror-elemekkel teli: mindent pókháló borít, kitömött állatokkal van tele a ház, a koporsószerű faliórában pedig egy csontváz pihen. Az óra egyébként éppen éjfélt üt, amikor Brad (Barry Bostwick) és Janet (Susan Sarandon) megérkeznek, ez az időpont pedig a gótikus regényekben jellemzően baljóslatú felhangokkal teli.

Nyilvánvalóan szintén horrorisztikus Eddie brutális meggyilkolása, majd vacsorára felszolgálása. A Meat Loaf által alakított karakter váratlanul, minden előzmény nélkül előjön, pontosabban előmotorozik a labor fagyasztókamrájából (homloka közepén egy hatalmas vágás díszeleg, de erre csak később kapunk magyarázatot). Eddie nem sokat fog szerepelni a filmben, hiszen amint kijön a mélyhűtőből, énekelni kezdi a klasszikus rock’n’roll hangzású Hot Patootie – Bless My Soul című dalt, de a dal végére már újra a fagyasztóba kerül, méghozzá holtan. Frank kicsit sem kíméletesen egy csákánnyal veri agyon, mindenki szeme láttára. Először Frank szubjektív szemszögéből látjuk a menekülni próbáló Eddie-t, majd Eddie nézőpontjából látjuk az őrült tekintetű Franket, amint újra és újra lecsap a csákánnyal. Ez a slasherbe illő brutális mészárlás tulajdonképpen csak a kezdet, hiszen Frank ezt még fokozni fogja azzal, hogy a szerencsétlenül járt fiúból készíttet vacsorát, amiből a többiek esznek is, illetve, hogy a szétvágott holttestet az asztal alá rejti, majd az Eddie’s Teddy című betétdal végén lerántja a terítőt, hogy mindenki láthassa. A félelmetes gótikus díszlet mellett ez a két jelenet (a mészárlás és a vacsorajelenet) köti a horror erőszakos világához a filmet.

Erotic nightmares beyond any measure

„I’m gonna give you some terrible thrills” – énekli a hatalmas, vörösre rúzsozott száj a film legelején. A „thrill” szó a borzongásnak azt a fajtáját is jelentheti, amelyet egészen nyugodtan lehet izgatottságnak, felizgulásnak is nevezni. Király Jenő szerint az erőszak és az erotika egy úton járnak, a rémület és a kéj igen hasonló természetű.[4] A „thrill” a lehető legjobb választás, ha ezt a rokonságot egy szóba szeretnénk sűríteni. Azonban az, hogy az egész képernyőt betöltő vörös ajkaktól halljuk az idézett mondatot, egyértelműen a szexuális tartalom felé billenti a szó jelentését. A Rocky Horror Picture Show valahol a pornográfián innen, az erotikán túl helyezkedik el. Softpornónak talán túlzás lenne nevezni, de tagadhatatlanul van benne valami erotikus. Az erotika furcsa formája jelenik meg a filmben, amennyiben a kastély perverz ura vagy a kukkoló személyzet nem éppen hétköznapi szexuális praktikákat alkalmaz.

A szereplők szinte végig fehérneműben mozognak (továbbá szándékosan vagy sem, de meztelen női mell többször is villan a filmben). A főszereplő pár a történet elején nagyon hagyományos, mondhatni konzervatív ruházatban jelenik meg, ám a laboratóriumba már felsőruha nélkül lépnek be. Frank-N-Furter jelmeze kezdettől fogva radikálisan más, bizonyos értelemben provokatív: ő, állításával ellentétben, nem „csak egy édes kis transzvesztita”, hanem brutális sminkben és kifejezetten fetisiszta ruhadarabokban jelenik meg – fekete neccharisnyában, harisnyatartóban, fűzőben, és könyékig érő hosszú kesztyűben, sőt a film végére ez a szerelés még egy szőrme boával is kiegészül.

Frank továbbá pusztán azért teremti meg Rockyt, hogy a játékszere legyen, és ezt be is vallja a Sweet Transvestite című dalban: „I’ve been making a man with blond hair and a tan / And he’s good for relieving my tension”.  Tehát a címszereplő szörnyeteg nem más, mint egy boy toy. Frank az I Can Make You A Man című dal előadása során fogdossa, simogatja, ölelgeti Rockyt, de ha mindezek (és a dalszöveg) ellenére sem lenne egyértelmű, hogy mik is az édes transzvesztita szándékai, ez világossá válik a tornaszeres szemléltetés során. Bár a bolygó és a galaxis elnevezése eléggé összekuszálja ezeket a szálakat, de Dr. Furter transzvesztita, nem pedig transzszexuális. Azaz női ruhát visel, de nem gondolja úgy, hogy ő valójában egy férfitestbe zárt nő lenne. Sőt, a Tim Curry által alakított karakter nagyon is domináns és maszkulin a filmben, különösen, ami az agresszív, időnként egyenesen szadista viselkedését illeti.[5]

Meglehetősen hangsúlyos motívuma a filmnek a voyeurizmus. A Time Warp című dalban Magenta szájából hangzanak el a következő sorok: „It’s so dreamy, oh fantasy free me. / So you can’t see me, no, not at all. / In another dimension, / with voyeuristic intention, / Well secluded, I see all.” A voyeurisztikus késztetés megélését is tematizálja a film diegézise: a kastély be van kamerázva, és kis tévéképernyőkön – ahogyan Magenta is énekli –, látnak mindent, vagyis könnyedén meg tudják egymást lesni a szereplők. Természetesen élnek is ezzel a lehetőséggel a kastély deviáns lakói. A Touch-a, touch-a, touch me alatt két helyszínt látunk felváltva: látjuk, ahogy Janet elcsábítja Rockyt, valamint látjuk, ahogy Magenta és Columbia végignézi az egészet. Az aktív leskelődő tehát két nő, akik tulajdonképpen egy élő, amatőr pornófilmet néznek a monitorjukon, és akik Rocky és Janet együttlétét nézve egyre izgatottabbak lesznek, az utolsó előtti refrén közben pedig már láthatóan alig bírnak magukkal.  Ebben a helyzetben a néző kétszeresen is voyeur pozícióba kényszerül, mivel mi látjuk a leskelődés alanyait és tárgyait is. A Brad és Janet elkülönített szobáiban játszódó jelenetek közé zavaros képernyőeffektusok vannak bevágva, amelyek azt az illúziót keltik, mintha a film nézői is egy olyan kis monitoron kukkolnák a történéseket, mint a filmen belüli szereplők, azaz összemosódik a határ a filmen belüli leskelődés és a film nézése között.

Vígjátéki elemek a filmben

A Rocky Horrort a musical után a leggyakrabban komédiának címkézik. És valóban, a film megállja a helyét vígjátékként, hiszen rengeteg humoros jelenet és utalás, komikus helyzet van benne. Már a főcím vértől csöpögő Hammer-horroros betűtípusából és a főcímdal szövegéből sejteni lehet, hogy ezt a filmet nem szabad komolyan venni.

A nagyon primitív tréfák, valamint az összetett és bizonyos háttérismeretet igénylő szellemességek egyaránt felbukkannak a filmben. Számos szóviccel is él: a legnagyobb ívű ezek közül a „Transzilvánia” szó újraértelmezése, a transz-előtagnak köszönhetően. Transzilvánia itt nem Erdélyt, Drakula gróf feltételezett mi(sz)tikus otthonát, hanem a transzneműek galaxisát jelöli. De hasonlóan sokértelmű poén Frank-N-Furter neve is, ami egyértelműen Frankensteinre, ugyanakkor a „frankfurter”-re, vagyis a virslire is utal (annak minden átvitt jelentésével együtt). Janet Weiss neve is kétértelmű: németül „fehéret” jelent, viszont ugyanúgy kell ejteni, mint angolul a „vice” szót, ami pedig bűnt jelent. Szintén a kacagtató névjátékok között szerepelhet az is, hogy épp a Meat Loaf [fasírt] fantázianevű énekes által alakított karakterből lesz végül vacsora.

A Rocky Horror a vígjáték egy speciális változata, mégpedig paródia. A paródia felidéz egy adott műfajt, stílust, művet, és közben komikus hatást vált ki; eszközei leggyakrabban a túlzás és a torzítás. A Rocky Horror is felidézi a műfajokat, de arra is bőséggel hozhatnék példákat, hogy konkrét filmeket idéz meg, majd túlzással és torzítással kigúnyolja azokat. A gúny ugyanakkor talán túl erős kifejezés, hiszen a parodizálás itt több esetben inkább elismerést, tiszteletet, mintsem gúnyolódást fejez ki az eredeti alkotással kapcsolatban. A Rocky Horrorban a túlzások leginkább a színészi játékban érhetők tetten, ugyanis mindegyik színész túljátssza a szerepét, már-már burleszkké formálva a jeleneteket (lásd például, amikor Janet elájul). A tudományos-fantasztikus filmek parodizálása leginkább a technikai kütyük megjelenítésében ölt testet. Valamennyi technikai eszköz elnevezése nagyon tudományosan hangzik, azonban a tárgyi megvalósulása legtöbb esetben csak egy furcsa alakú kapcsoló az egyik falon. A lézerfegyver, amivel több szereplő halálát okozzák a filmben, nem más, mint egy piros cikkcakk.

Az egyes műfajokat sokszor nem pusztán viccesen utánozza a film, hanem teljesen kifordítja őket. A horrort például Rockyval fordítja a visszájára a film. Frank-N-Furter karakterénél még megvan a szoros összefüggés a horror klasszikus tudósalakjaival, hiszen ő is egy különc lángelme, aki olyan dolgokkal kísérletezik, amelyekkel nem kellene, de Rocky, a szörnyeteg külső megjelenése, sőt szexualitása is eltér a műfajban megszokottaktól. A doktor nem egy ronda, sebhelyes rémet teremt, hanem egy izmos, szőke játszótársat – vagyis teljes ellentétét annak, amit Viktor Frankenstein kelt életre. Jól tetten érhető a műfaj visszájára fordítása a laboratórium esetében is. Míg a többi Frankenstein-adaptációban a labor egy sötét pince vagy padlás, teli mindenféle elektromos készülékekkel, lombikokkal, kémcsövekkel, Frank laboratóriuma egy rózsaszín csempével burkolt szoba, a tartály pedig, amelyben Rocky életre kel, pontosan ugyanaz, mint amelyet az 1958-ban készült Frankenstein bosszúja című filmben használtak, azzal a különbséggel, hogy Rocky tartálya szivárványszínű. A horror műfaját tehát úgy rombolja a film, hogy ugyan felvillantja a műfajra jellemző környezetet és karaktereket, de megfosztja ezeket a műfaj elengedhetetlen sajátosságától, a félelmetességtől.

Már a legelső dalnál, a Dammit Janetnél láthatjuk, hogy a musical műfaját is erőteljesen parodizálja a film. Ebben a betétdalban a rímek a szövegben éppolyan esetlenek, mint maguk a szereplők a dal előadása közben. „The road was long but I ran it, Janet” – énekli Brad, miközben hátrafelé szalad. Különösen vicces, hogy miközben a főszereplő pár éppen a szerelmüket ünnepli, a templomban a többi szereplő egy temetést készít elő, és kifejezéstelen arccal, dallam nélkül ismétlik a refrént a fiatal jegyespár dalához. Columbia színes és aranyszínű, flitteres ruhája, amely egy frakk felsőből, egy cilinderből és egy csokornyakkendőből áll, egyértelmű utalás a Fred Astaire-féle ruházatra, de annak egyfajta paródiájává válik az eltúlzott színek és flitterezés által. (Columbia ebben az öltözetben megpróbálkozik egy szólótánccal, de a virtuóz szteppelés és forgás közben elveszti az egyensúlyát, és elesik.)
A klasszikus hollywoodi musicalekben mindig a romantikus, heteroszexuális pár jelenik meg a társadalomban, a történet előregördülésével pedig a pár – jellemzően a házasság útján –egymásra talál. A Rocky Horror Picture Showban éppen fordítva történik minden: esküvővel indul a történet, s noha nem a főszereplő pár esküvőjéről van szó, de hamarosan tanúi lehetünk az ő eljegyzésüknek is.  Tehát a történet elején egyesül a szerelmespár, a film végén pedig azt érezzük, hogy ennek a szép heteroszexuális jegyességnek immár vége. Az elhagyatott kastélyban töltött éjszakán ugyanis a pár férfi tagjának heteroszexualitása ingott meg, a női félnél pedig a monogámia áll gyenge lábakon. [6] Láthatjuk tehát, hogy a musicales tradíciókat éppúgy a visszájára fordítja a film, mint a horror esetében.

Összegzés

Nem lehet véletlen, hogy a Rocky Horror Picture Show tartja a leghosszabb ideje játszott filmek rekordját. Ez nyilvánvalóan több okra vezethető vissza. Részben betudható annak, hogy egy sokkal kevésbé korlátozó normarendszer jelenik meg a filmben, mint abban a társadalomban, amelyben élünk. A Rocky Horror világa teljesen más, mint a hétköznapi környezetünk, legyen az a ’70-es években vagy napjainkban. Ez a másság és szabadság vonzó azok számára, akik nem találják a helyüket, akik úgy érzik, kilógnak az átlagemberek közül szexuális beállítottságuk vagy bármi más miatt. De mivel a film rajongótábora nem csak melegekből, leszbikusokból, biszexuálisokból és transzneműekből áll, ez a magyarázat nem indokolja elégségesen a film hatalmas népszerűségét.

A Rocky Horror Picture Show közkedveltségét nem kis mértékben hibrid formájának, stílusbeli sokszínűségének és különleges humorának köszönheti. Amikor a néző jegyet vált erre a filmre, olyan összetett, szokatlan és színes egyveleget kap, amelyre talán nem is számított: csákányos gyilkosságot, orgiaszerű úszkálást a medencében és lézerfegyveres földönkívülieket a jó ízlés határait súroló, provokatív jelmezekkel és fülbemászó zenével körítve.

Felhasznált irodalom:

Altman, Rick: A musical. Ford. Bodnár Dániel. In Új Oxford Filmenciklopédia. Szerk. Szerk. Geoffrey Nowell-Smith.. Budapest, Glória Kiadó, 2004.

Grant, Barry K.: Science Fiction Double Feature: Ideology in the Cult Film. In The Cult Film Reader. Szerk. Ernest Mathijs, Xavier Mendik. New York, Open University Press, 2008.

Király Jenő: A romlás vad- és művirágai. (A fekete fantasztikum világa) In uő.: Frivol múzsa II. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.

Matheson, Sue: Drinking Those Moments When: The Use (and Abuse) of Late-Night Double Feature Science Fiction and Hollywood Icons in The Rocky Horror Picture Show. In Reading Rocky Horror. Szerk. Jeffrey A. Weinstock. Palgrave Macmillan, New York, 2008.

Studlar, Gaylyn: Midnight S/excess: Cult Configurations of „Femininity” and the Perverse. Journal of Popular Film and Television, 1989/1.

Bevezető a science fiction-összeállítás elé. Metropolis, 2003/2.

The Gothic in the Movie The Rocky Horror Picture Show. URL: http://www.grin.com/en/e-book/215534/the-gothic-in-the-movie-the-rocky-horror-picture-show (2014. 04.18.)