A 2016-ban forgalmazott Legendás állatok és megfigyelésük (Fantastic Beasts and Where To Find Them. David Yates, 2016) című film, ami J. K. Rowling azonos című könyvét veszi alapul, összességében pozitív fogadtatásban részesült. A Harry Potter univerzumában játszódó történet egyaránt fogyasztható volt a hardcore rajongók, valamint az ettől a világtól a lehető legtávolabb álló nézők számára is. A film Potterék előtt körülbelül 70 évvel játszódott, ez pedig felveti a kérdést, hogy Rowling független sztorit akar-e kialakítani, vagy egyfajta Harry Potter előzményként szolgálna a film. Az első részben ugyan nem kaptunk erre egyértelmű választ, ám a 2018-as folytatás, amely a Grindelwald bűntettei alcímet viseli (Fantastic Beasts: The Crimes of Grindelwald. David Yates, 2018), megválaszolja az előzetes gyanúnkat.
Egy évvel az első rész cselekménye után a főhősünknek, Göthe Salamandernek (Eddie Redmayne) ismét egy hatalmas káosszal kell szembenéznie, ugyanis a rettegett Gellert Grindelwald (Johnny Depp) rövid rabsága után megszökik. A sötét varázsló legfőbb célja a varázstalanok behódoltatása, ennek beteljesítéséhez híveket toboroz maga mellé. Egyik legfőbb ellensége, Albus Dumbledore (Jude Law), segítséget kér a főhősünktől, aki kénytelen felvenni a harcot Grindelwald ellen.
Már a film első néhány perce alapján nyilvánvaló, hogy a látványért felelős szakemberek igazán profi munkát végeztek. Valami zseniális, ahogy a ’20-as évek steampunk arculata keveredik a Harry Potter-filmekben már megszokott varázslatos világgal. A jelmeztervezők is remekül végezték a munkájukat: a szereplők közül főként a főhős viseletét emelném ki, akinek kiválóan áll a sárga mellény, szövetkabát, csokornyakkendő kombó. A többi karakter öltözékére sem lehet panasz, az 1920-as évek viselete egyfajta eleganciával ruházza fel őket. Meghökkentő volt látni a fiatal Dumbledore-t, aki a varázslóruha és -kalap helyett ekkor még a szövetkabátot és az öltönyt preferálja.
Dumbledore-t Jude Law alakítja, aki nagyszerűen testesíti meg az elegáns, ereje teljében lévő varázslótanárt. A paletta másik végpontján Johnny Depp is remekül hozza az őrült gonosztevő figurát. A folytatásban feltűnik az előző epizód egyik kulcsfigurája, Jacob Kowalsky (Dan Fogler), aki jópofa humorával az egyik legszerethetőbb szereplőként írta be magát a nézők szívébe, és aki gyakran kihúzza a főhőst a pácból a kalandjai során. A film karaktereit jól kidolgozták, bár Credence (Ezra Miller) határozatlansága és túlzásba vitt önkutatása már-már bosszantó, és azt az érzetet kelti, hogy mindez csak a hosszúkásnak mondható játékidő elnyújtására szolgál.
Már Dumbledore első megjelenésekor is lehetett érezni, hogy Rowlingnak a második résszel más a célja, mint az első epizóddal. Az előző, Legendás Állatok és megfigyelésük című rész egy a Harry Potter szériától viszonylag független történetet kínált. Egyedi alapkoncepciót, szórakoztató és feszes cselekményt kaptunk, viszont a folytatás már egészen más élményt nyújt. Annak ellenére hogy a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei 2 óra 13 perces játékidővel rendelkezik, a filmben az utolsó két percet leszámítva nem történik semmilyen jelentősebb fordulat a cselekmény szempontjából, a film végén lévő „bossfight”-nak − ami messze elmarad az előző résztől – pedig semmilyen számottevő végkifejlete nincs. Továbbá annak dacára, hogy az előző részben jelentős hangsúly került a legendás állatokra, a folytatásban jelentőségük szinte teljesen elsikkad. A Legendás állatok: Grindelwald bűntettei olyan érzést kelt, mintha a nézők egy teljes film helyett egy lezáratlan kisebb részletet kaptak volna, ami nem biztos, hogy a mozi elhagyása után pozitív érzéseket szabadít fel bennük. Már az első óra után sejteni lehet, hogy itt bizony egy tipikus folytatás-gyanús filmet nézünk. (Egyébként ezt Rowling is megerősítette. Tervei szerint öt epizódból fog állni a Legendás állatok sorozat.)
A fő cselekményszálat (a Grindelwald és a főhős között zajló konfliktust) meglehetősen lassan bontogatja a film, főként a mellékszálakon van a nagyobb hangsúly (például családfák kibontásán vagy a grandiózus méretű univerzumtágításon). Számos olyan rejtélyt fed fel Rowling, amire a rajongók korábban nem kaptak választ. De annak ellenére, hogy több szálat elvarr, sokkal többet hagy a levegőben lógni, így jogosan támad egyfajta elégedetlenség a nézőben, mivel a film hossza és lényegi tartalma nincs arányban egymással. A film kétségtelenül ezerszer bonyolultabb mint az elődje, és ismerni kell a Harry Potter franchise-t kívülről-belülről ahhoz, hogy a gondosan elszórt információ-morzsákat a helyükre tudjuk illeszteni.
Az írónő grandiózus univerzumtágító epizódjával − azt hiszem, ezt a részt bátran lehet annak hívni − merész vállalkozásba fogott, ugyanis úgy tűnik, ezt a filmet egy szűkebb rétegnek szánta. A Legendás állatok: Grindelwald bűntettei főként azoknak okoz igazán hatalmas aha-élményt, akik látták az összes Harry Potter-filmet, áttanulmányozták betűről betűre a könyveket, és teljesen otthonosan mozognak az egész univerzumban. Aki ezt nem tette meg, annak feltehetően nem fog katarzist okozni a film, mivel komplexitása ellenére meglehetősen keveset mond egy laikus számára.