A Producerek című, 2005-ben forgalmazott film (The Producers. Susan Stroman, 2005) az 1968-as Katasztrofális siker című filmből (The Producers. Mel Brooks, 1968) készült Broadway-musical adaptációja. Az eredeti film egy Mel Brooks által írt és rendezett szatirikus hangvételű paródia két Broadway-producerről, akik úgy akarnak pénzt sikkasztani, hogy egy garantáltan bukásra ítélt darab (sokkal) több mint száz százalék részesedését adják el. Persze a darab végül nem bukik meg, csak a két főszereplő, de annak ellenére, hogy börtönben végzik a producerek, mégis egyfajta happy enddel zárul a film. (Bialystock és Bloom a fegyházban is folytatja a produceri tevékenységet. Franz Liebkinddel együtt, akit szintén lecsuktak, egy új darabot visznek színpadra: a Szeretet rabjait. Az utolsó jelentben azt látjuk, hogy Max vidáman próbál a rabokkal, míg Leo végzi a nem teljesen tiszta könyvelést.) A ’68-as filmből 2001-ben készült el a Broadway-musical (amit szintén Brooks írt) Nathan Lane és Matthew Broderick főszereplésével. Ez hatalmas siker lett, nagyon sok díjat nyert, így nem csodálkozhatunk azon, hogy az énekes-táncos betétekkel gazdagított komédiát 2005-ben újra filmre vitték. A darab filmes feldolgozásában is Nathan Lane játszotta Max Bialystock szerepét, Matthew Broderick pedig Leopold „Leo” Bloomot alakította, akárcsak a színházi musicalben. Bár az új filmet Susan Stroman rendezte, de azért látszik rajta, hogy ez is ízig-vérig Mel Brooks-komédia.
Már első látásra is világos, hogy olyan filmmusicalről van szó, amelynek középpontjában egy musical színpadra állítása áll. Ám a klasszikus show-musicalekkel ellentétben itt nem a bemutatott darab sikere, hanem éppen a bukása a cél, hiszen főszereplőink akkor élhetnének boldogan Rio de Janeiróban a millióikkal, ha az előadás megbukna. Tehát kijelenthetjük, hogy a Producerek esetében nem a produkció sikeressége a fő motívum, hanem inkább a csalás sikeressége, ahogyan – az „aranykor” musicaljeivel ellentétben – a történet vége sem jelent boldog végkifejletet a főhősök számára. Hiszen, bár a Hitler tavasza című előadás hatalmas sikert arat, hőseink mégis a börtönben végzik, mivel a szélhámosságuk le- és megbukott. A film a bukásmotívum ellenére természetesen nagyon is önreflexív: noha a darab színpadra állításának célja nem a siker, de a filmben mégis megjelenik az a fajta szórakoztatás, amelyet Jane Feuer szerint maga a musical is képvisel. Paródia mivolta pedig csak fokozza ezt, hiszen rengeteg show business in-joke található a műben.
Az alábbiakban Jane Feuer Az önreflexív musical és a szórakoztatás mítosza című tanulmánya[1] alapján szeretném bemutatni, hogy mennyiben hasonlít és mennyiben tér el a Producerek önreflexivitása a klasszikus hollywoodi musicalek önreflexivitásától.
Jane Feuer tanulmányában a szórakoztatás mítoszát vizsgálja az olyan klasszikus hollywoodi musicalekben, amelyekben megjelenik a szórakoztatás motívuma. „A szórakoztatást nagyobb értéket képviselő dolognak tekintjük, mint amilyen a valós életben”[2] – írja Feuer. A szórakoztatás mítoszához hozzátartozik a demisztifikálás és a remitizálás közötti ingadozás. Az önreflexív musicalek azáltal nyújtanak élvezetet a közönségnek, hogy feltárják, mi történik a színfalak mögött egy zenés előadás elkészülése során. Leleplezik, vagyis demisztifikálják a szórakoztató produkciót. Fontos viszont, hogy a demisztifikációt ellenpontozzák, különben a szórakoztatás mítosza is szétfoszlana: egy másik szinten remitizálják azt, amit lelepleznek, hiszen az ilyen filmek célja mégiscsak a szórakoztatás felértékelése lenne. Három további alkategóriára osztja a szórakoztatás mítoszát a szerző: a spontaneitás mítoszára, az integráció mítoszára és a közönség mítoszára.
A spontaneitás mítosza a mesterkéltséget hivatott leplezni. A spontaneitás lényege, hogy úgy tüntesse fel az amúgy nagyon is megrendezett énekes-táncos részeket, mintha azok teljesen természetesek lennének, a hétköznapi életből fakadnának. Ez a Producerekben is ugyanúgy megjelenik, mint a legtöbb klasszikus hollywoodi musicalben. Jó példa erre a jelenet, amikor Bloom beleegyezik a csalásba, és úgy dönt, hogy producer lesz: miközben a „We Can Do It” című betétdal megismétlődik, a két főszereplőt egy szökőkútban látjuk táncolni. Az egész jelenet, amelyben vidáman dalolva pancsolnak egy szökőkútban, teljesen spontán(nak tűnik), akárcsak Gene Kelly tánca az esőben az Ének az esőben című filmben (Singin’ in the Rain. Stanley Donen – Gene Kelly, 1952).
Az integráció mítosza is felbukkan a filmben, noha nem pont úgy, ahogyan Jane Feuer vázolta ezt a klasszikus musicalek kapcsán. Feuer a zenés előadások integráló hatásáról alkotott elméletét a sikeres produkciókra vonatkoztatja; eszerint az önreflexív musicalben a filmbeli előadás sikere szorosan összefügg a szerelmespár kialakulásával és a közösségbe való beolvadással, sőt Feuer szerint a magas és a populáris művészet összemosódásával is. A Producerekben nem a sikeres előadás a cél, azonban a darab mégis sikeres lesz, és az integráció is megtörténik, amennyiben Leo Bloom egyrészt a Broadway, másrészt a szélhámosság világába integrálódik. A börtönben játszódó jelenetben, amikor összevissza pecsételgeti a papírokat, és eladja a Szeretet rabjai című darab után járó részesedés hétszáz százalékát, azt látjuk, hogy már Leo Bloom is profi csaló lett, akár csak Bialystock. A történet elején csak egy gyáva és jelentéktelen könyvelő volt a Whitehall & Marks könyvelőirodában, a film végére viszont feleségül veszi Ullát, leküzdi a kényszerbetegségét, és a bátorsága is megjön, amikor kiáll a társa mellett. Végül pedig igazi Broadway-producer válik belőle. A színházi közösséghez való tartozása a film legvégén lesz teljesen egyértelmű, amikor Max végre Leo fejére teszi a producer kalapot, amelyre mindig is vágyott, és amelyet a film korábbi jeleneteiben soha nem engedett hordani neki.
A műfaj konvencióinak megfelelően a történet szerelmi szálat is magába épít: Leo összejön Ulla Inga Hansen Benson Yansen Tallen Hallen Svaden Swansonnal, a svéd táncosnővel, később pedig össze is házasodnak. De ez inkább csak mellékszál a filmben, hiszen a két főszereplő a két producer. Vagyis a klasszikus hollywoodi musicalekre jellemző motívumot, a szerelem sikerességét itt a két férfi között kialakuló barátság helyettesíti. A film elején ismerkednek meg, amikor Leo megy, hogy átnézze Max könyvelését, és a továbbiakban úgy tűnik, inkább csak üzleti jellegű kapcsolat van köztük. Bialystocknak csak azért kell Bloom, mert ő ért a számokhoz, Leo pedig azért csatlakozik az idősebb producerhez, mert belefásult a korábbi munkájába. Azonban, amikor Bialystock börtönbe kerül, azon kezd el dühöngeni és keseregni, hogy Leo elárulta őt, hiszen Leo Rióba ment a kétmillió dollárral és Ullával, míg őt lecsukták. Majd amikor a tárgyaláson váratlanul feltűnik, senki sem tudja, miért jött vissza, de egy dalban kifejti, hogy azért, mert Max a barátja, és ki akar állni mellette. Rendkívül megható a tárgyalási jelenet, amikor a Matthew Broderick által alakított karakter arról énekel, hogy őt még soha senki sem szólította Leónak, és soha nem érezte úgy, hogy bárki igazán figyel rá, csak Max. Nathan Lane karaktere pedig elérzékenyül, és ő is elénekli, hogy neki sem volt még egy igazi barátja sem, de most Leo azzá vált. Azaz a film vége alapján kijelenthetjük, hogy igaz barátság szövődött a két főszereplő között. Miután kegyelmet kaptak és kijöttek a börtönből, látjuk, hogy továbbra is együtt dolgoznak, és sikert sikerre halmoznak. Ebben a filmben a csalás sikerességével (ami egyenlő az előadás sikertelenségével) fonódik össze egy barátság sikere.
Bár a történetben a darab bukása lett volna a cél, fontos, hogy az előadás mégis sikeres lett. Ezzel egyrészt tulajdonképpen azt üzeni a Producerek, hogy mindegy, milyen elhibázott témához nyúlnak, vagy mennyire pocsék a rendezés, akkor is sikerre lehet vinni egy produkciót. Másrészt, noha az eredeti happy end az lett volna, hogy a főszereplők meglépnek Rio de Janeiróba az elsikkasztott pénzzel, de a darab sikerességével, vagyis a csalás bukásával egy még jobb végkifejletet kapunk. Így ugyanis az immár igaz barátokká lett főszereplők tovább dolgoznak Broadway-producerként. Tehát ahogyan Jane Feuer is megjegyezte a klasszikus hollywoodi musicalek kapcsán, valójában itt is a szórakoztatásban elért sikerek hozzák össze a főszereplőket, valamint ez hozza el számukra végül az egyéni kiteljesedést is.
A Feuer által a szórakoztatás mítoszához sorolt harmadik tényező, a közönség mítosza is megjelenik a filmben, amely részben arra vonatkozik, ahogyan a musical megkísérli bevonni a közönséget a produkció élvezetébe. Ebből a szempontból előnyt élveznek azok a filmek, amelyekben a szórakoztatás a színház világához kötődik, a színház ugyanis közvetlenebb kapcsolatot képes biztosítani a közönség és a szereplők között, mint a film médiuma. A színházi közönség filmbeli megjelenítése Feuer szerint azonosulási pontként szolgál a film nézője számára is. Ugyanakkor, ha a filmekben diegetikus közönség szerepel, akkor az a legtöbb esetben tapsolva ünnepli a sikeres előadást. Ez a tényező azt a célt szolgálja, hogy kifejezze, milyen hatást szeretne kiváltani a saját közönségéből a film.
A Producerekben a filmen belüli közönséget a Hitler tavasza című előadás nyitó estéjén látjuk. Először úgy tűnik, hogy a legrosszabb darab, a legrosszabb rendezés és a pocsék színészek elérik a kellő hatást, a közönség ugyanis mélységes megdöbbenéssel, szájtátva bámul a neonáci musicalre. Ám amikor megjelenik Hitler szerepében a rendező, a felháborodott, éppen távozni készülő közönség visszafordul és nevetni kezd, mert azt hiszik, a darab csak egy paródia. Az előadás végén pedig állva tapsol mindenki a nézőtéren, és a filmnézők egy része vélhetően ezzel a közönségreakcióval azonosul. Amikor a darab bemutatója után a két producer összeül az irodában, Max hangosan felolvassa, mit írtak az újságok az előadásról. A következő értékelések hangzanak el a darabról: „szatirikus mestermű”, valamint „sokkoló, felháborító, sértő, és minden percét élveztük”. Ez tulajdonképpen magára a filmre is igaz lehet, vagy legalábbis erre törekedhettek az alkotók: olyan vélemények jelennek meg az újságban, amelyeket talán maga a film is szeretne kiváltani a saját közönségéből. Hiszen be kell látnunk, hogy a Producereket is könnyedén sértőnek lehet titulálni (elég csak például a melegekre gondolni, akiket eléggé sztereotip módon ábrázol a film), mégis minden percét élvezzük.
Vagyis ebben az értelemben a Producerek a valóságban ugyanúgy sikeres lesz, mint a Hitler tavasza a filmben. A Mel Brooks musicaljéből készült film a Broadway világát parodizálva mutatja be, hogy tulajdonképpen maga sem más, mint amit parodizál.