Tollas önreflexió a Birdman avagy
(A mellőzés meglepő ereje) című filmben

„– De mégis, megkaptad az élettől azt, amire vágytál?
– Megkaptam.
– És mi volt az?
– Hogy elmondhassam, szerettek, hogy érezzem, szerettek ezen a földön.”
(Raymond Carver: Late Fragment)

Ennél frappánsabb idézettel aligha kezdődhetne az a 2014-ben forgalmazott hollywoodi siker-mozi (Birdman. Alejandro González Iñárritu, 2014), amelyben a méltán közismert filmrendező, Alejandro González Iñárritu (Bábel. Babel, Alejandro Gonzalez Iñárritu, 2006; 21 Gramm. 21 Grams. Alejandro Gonzalez Iñárritu, 2003), egy lecsúszott színész életének hullámvölgyébe vezet minket. Michael Keaton, az 1989-es „igazi” Batman alakítja azt az anno madárjelmezbe bújt, szuperhősként tündöklő filmcsillagot, aki később a Broadway-re „hullik” (ahogy azt a film elején és végén látható üstökös képe is jól jelzi). Miközben Raymond Carver egyik adaptációjának (What We Talk About When We Talk About Love?) színpadi előadásán dolgozik, olykor alsógatyában lebegve vitatkozik „másik felével”.

A cikkem mottójául választott idézet kitűnő egyszerűséggel leírja azt az igyekezetet, amely egy művész, színész és általában az ember számára ősidők óta alapvetően meghatározó. Mindenki harcol az elmúlás, a feledés és a jelentéktelenség ellen. Ahogyan többek között Jan Assmann a kulturális emlékezet ősformájáról vallott értekezése[1] is vázolja, a fáraók is „előretekintve” építettek saját sírkamrákat, emlékműveket, hogy hírnevüket és munkásságukat fenntartsák az öröklét számára (lásd mai viszonylatok között például a hasonló célokkal rendelkező közösségi oldalakat, online tereket). A film is erre épül: egy színész megpróbál kitörni a szakadékból és a klausztrofób sötétségből, a megbecsülés és renomé érdekében, közben folyamatosan vívódva önmagával.

A Birdman 2015 februárjában négy Oscar-díjjal gazdagodott, köztük a legjobb film díját is bezsebelte. Vajon miért lett Hollywood kedvence a Birdman? Miért tetszik a vezető amerikai filmgyárnak, ha kritizálják? Hiszen erősen hangsúlyos a filmben a modern, pénzügyi haszon-hajhász filmipar kritikája, illetve az is, ahogyan ez a rendszer befolyásolja a színészek életét. A színész élete színdarabbá válik, míg a színdarabból élet lesz. Riggan Thomson (Michael Keaton) is feláldozza magát hivatásának oltárán és sodródik a szupersztárság, a hírnév, majd azok totális hiányai által vájt medrekben, miközben önismeretét porrá zúzzák a keskeny terek.

Iñárritu remekül reflektál a kortárs, népszerű filmek, különösen a képregényfilmek világára, betekintést ad a backstage szűk folyosóinak titkai közé (a színház épületének keskeny folyosóit a színész vívódásainak vizuális metaforájaként értelmezhetjük, amint sötét, zárt terekben kiutat keres a saját sanyarúságából). Az önreflexió mélyebb és gazdagabb, mint először gondolnánk. Vegyük csak azt, hogy Michael Keaton a ’80-as évek végén tündökölt Batman jelmezében (Batman. Tim Burton, 1989; Batman visszatér. Batman Returns, Tim Burton, 1992), majd hullócsillagként jelentéktelenebb szerepeket kapott csak, egészen mostanáig. A történet így szinte teljesen valóságos alapokon nyugszik, főleg, hogyha a címet megbogarásszuk. Véletlen vagy nem, de a Birdman kifejezés a Batman parafrázisa is lehet, legalábbis a filmkultura.hu[2] szerint értelmezhető így is. A folyamatos utalgatást a filmezésre, a filmes világra megerősítik a kamera felé fordult tekintetek, a párbeszédek a kamerával, a közönséggel, illetve a szereplők helyén elhelyezkedő, illetve őket követő kameraállások.

Tágabb, a filmek körüli szakmai diskurzusokra tett reflexiónak tarthatjuk a filmkritika kritikáját a filmben. Ahogyan Mike (Edward Norton) beolvas a NY Times kritikusának, megjegyzi, hogy valójában a filmkritika-írás csak a művészi lét pótléka: „Az ember akkor lesz kritikus, ha nem lehet belőle művész, úgy, ahogy besúgó is abból lesz, akiből nem lehet katona.” A film, erőteljes önreflexivitása mellett, olyan elméleti kérdéseket boncolgat, mint, hogy a tartalom különböző értelmezési sémái alapján mit nevezhetünk alkotásnak, mi a művészet, mi a magas művészet, mi a kritika. Riggan öltözőtükrén, egy cetlin a következő idézetet láthatjuk, olvashatjuk: „a thing is a thing, not what is said of that thing”, vagyis „a dolog az, ami, nem pedig az, aminek mondják”. Ez Susan Sontag Az értelmezés ellen[3] című tanulmányából származik, amelyben a szerzőnő többek között azt állítja, hogy a jó kritikusok a „műalkotás érzéki fölszínét mutatják be anélkül, hogy elméleteikkel összemaszatolnák”[4] azt: tehát inkább szolgálják a művészetet, semmint birtokolják azt.

Emmanuel Lubezki operatőri teljesítménye (Gravitáció. Gravity, Alfonso Cuarón, 2013; Az Álmosvölgy legendája. Sleepy Hollow, Tim Burton, 1999), nagyban megtámogatta Iñárritu elképzeléseit a skizofrén, csődtömeg színész-személyiség ábrázolásáról, amint hosszú, folyamatos, steadycames beállításaival feszesen, árnyékként követte a színészeket a backstage sötét folyosóin. A film dramaturgiájában is feszes, összeszedett szerkezet érvényesül, hiszen a film háromnegyed részét ezekben a terekben vetíti elénk a rendező, és szinte egyáltalán nem látjuk a napvilágot. Riggan magába fordul, viaskodik másik, népszerűségre éhes, magabiztos felével, amely először egy mély hang, majd egy madárember formájában meg is jelenik a filmben. Amellett, hogy a főszereplőnek nehéz elviselnie saját hanyatlását, helyzetét megnehezíti excentrikus színésztársa (Edward Norton) is, akivel a Carver-féle magas-művészeti színházi előadáson kell együtt dolgoznia a Broadway-n, illetve, aki porba tiporja önbecsülését, amellett, hogy Riggan elhanyagolt lányával is szexuális kapcsolatot folytat. Ugyancsak nehézséget okoz neki a New York Times vitriolos tollú kritikusának negatív hozzáállása, akinek minden vágya elsöpörni a színpadról Riggant. A belső hang unszolása nagyjából a film utolsó fél órájában éri el célját, amikor a főszereplő kiszabadul saját magából, leissza magát, az utcán ébred fel, és rádöbben értékeire. Ekkor ölt testet belső hangja egy madárember formájában. A terek kitágulnak, az ég kivilágosodik, New York zsúfolt utcáira kerülünk. Mondhatni, Riggan elkezd túllátni saját magán, elkezd hinni magában. Ekkor láthatjuk a film egyik lényegi epizódját, amely a fikció és realizmus furcsa összjátékából adódik. A repülő, lebegő madárember jelenetei egyfajta kivetülései a magabiztossá váló, kitárulkozó egyéniségnek. Riggan ekkor kap jelképesen szárnyra, nagy levegőt vesz, és hinni kezd magában, ahogyan a film végén lánya és volt felesége is hinni kezdenek benne.

Talán ezért is lett 2014 legjobb filmje a Birdman: volt elég bátorsága egy „tollas” tükröt állítani az öreg Hollywood elé, továbbá képes volt feltenni a kortárs filmkészítés morális kérdéseit, mindezt pedig egy lecsúszott színész belső küzdelmén keresztül, úgy, hogy a maga ironikus, igazán szórakoztató stílusával lebilincseli a nézőt. Azzal, hogy végig együtt vívódunk a főszereplővel, valójában rádöbbenünk mi magunk is, hogy meg kell ismernünk saját magunkat, fel kell ismernünk értékeinket, nem szabad mellőznünk a bennünk rejlő képességeket, mert ezekkel, kihasználva a jelen adta pillanatnyi lehetőségeket, meglepő és őrületes magasságokig szárnyalhatunk, még akkor is, ha ez a „repülés” nem szó szerint, hanem egyfajta transzcendens síkon következik be.

Felhasznált szakirodalom:

Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Ford. Hidas Zoltán. URL: users.atw.hu/elteszociologia/uploaded/files/90.doc (2015.03.13.)
Sontag, Susan: Az értelmezés ellen. Ford. Rakovszky Zsuzsa. URL: http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=118 (2015.03.13.)
Kovács Bálint: Lebegni egy szál alsógatyában – Alejandro Gonzalez Innáritu: Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje). URL: http://filmkultura.hu/?q=cikkek/lebegni-egy-sz%C3%A1l-als%C3%B3gaty%C3%A1ban-%E2%80%93-alejandro-gonz%C3%A1lez-i%C3%B1%C3%A1rritu-birdman-avagy-mell%C5%91z%C3%A9s-meglep%C5%91 (2015.03.13.)