Diane Ackerman The Zookeeper’s Wife című könyve 2007-ben került publikálásra (magyarul Menedék címmel jelent meg 2017-ben). Az írónő a lengyel Żabiński család történetét vetette papírra, akik hősies módon mentették meg zsidók százainak életét a második világháború idején. A Żabiński házaspár körülbelül 300 embert bújtatott el a Varsói Állatkertben. Voltak, akik csak pár éjszakára tértek be hozzájuk, mások viszont évekig a családdal maradtak. Tettükért a Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” kitüntetéssel jutalmazta őket. Ackerman regényének megjelenése utána tíz évvel elkészült annak filmadaptációja, Niki Caro rendezőnő jóvoltából.
A Menedék (The Zookeeper’s Wife. Niki Caro, 2017) című háborús dráma a Varsói Állatkert képével nyit 1939-ben. A helyszínen béke és nyugalom honol, az állatkert tulajdonosai, Jan (Johan Heldenbergh) és Antonina (Jessica Chastain) Żabiński pedig a közelgő nyitásra készülnek. Ahogy Antonina körbejárja biciklijével az állatkert területét, úgy ismerjük meg mi is a lakókat: púpos tevék, bivalyok, elefántok, oroszlánok és más nagymacskák, majmok, zebrák és egyéb egzotikus állatok ékesítik a Żabiński család birtokát. Ám amikor szeptember elsején a németek megszállják Varsó városát, minden a feje tetejére áll. Az állatok többsége elpusztul a bombázásban, az állatkert fölötti irányítást pedig Hitler fő zoológusa, Lutz Heck (Daniel Brühl) veszi át. Heck végül az értékesebb állatokat saját berlini állatkertjébe szállíttatja, a maradék állományt pedig a német katonák végzik ki. A házaspár próbálja menteni a menthetőt, így annak érdekében, hogy legalább az otthonukként szolgáló állatkertet megtarthassák, egy sertéshizlaldát nyitnak a Harmadik Birodalom számára. A hizlalda lévén Jan-nak szabad bejárása lesz a varsói gettóba, ahonnan, a moslék alá bújtatva, zsidókat menekít ki a biztos halálból. A film bemutatja, hogy Jan, Antonina és fiuk, Ryszard (Timothy Radford), hogyan segítette, ápolta és bújtatta el a gettó lakóit az állatkert területén.
A Menedék szemet gyönyörködtető felvételekkel ejti ámulatba nézőit. Az egzotikusabbnál egzotikusabb állatok és a gyönyörű Jessica Chastain igazán megalapozzák a film nyitójelenetét. Mindezeket fokozza Sabine Daigeler jelmezes munkája, aki különösen nagy hangsúlyt fektetett Antonina és a zsidó gettó lakóinak öltözékére. A freskószerűen megkomponált képek a tragikus események után sem tűnnek el, végig biztosítják a film nívós vizualitását. Éppen a fényképezése miatt egyébként számos negatív kritika érte a Menedéket. Hogy helyén való-e a derűs ábrázolás egy holokausztfilmben, azt mindenki döntse el saját maga. Én úgy vélem, hogy a film remekül ötvözte a tragikumot a széppel, s a cuki állatok ellenére sem szorult háttérbe a varsói gettó nyomora.
Egy biztos: mivel szerethető karakterekkel, és még jobban szerethető állatokkal dolgozik, a film nagy hatást tud gyakorolni a nézők érzelmeire. Számos szívszaggató jelenettel kell megbirkóznia a filmfogyasztóknak. Ilyen például a Varsói Állatkert lakóinak halála, vagy épp a gettóban lakó zsidó kislány megerőszakolása, melyet két náci katona követ el. Minden egyes ilyen jelenetnél a film eltávolítja a korábbi cukormázat, arra kényszerítve bennünket, hogy beleharapjunk a keserű töltelékbe, a második világháború szörnyűségeibe. Sok esetben viszont Niki Caro a hasonló témát feldolgozó filmek műfajjegyeinek ellenére nemet mond a brutális, naturalista ábrázolásra, s egyes szörnyűségeket csak sejtetve ábrázol, tudva azt, hogy a nézők úgyis összerakják, mi zajlott le a mozivászon keretén kívül.
Ha azt gondolnánk, hogy a második világháború mára már lerágott csont Hollywood számára, akkor tévedünk. Noha számos film dolgozta már fel a zsidók szenvedéseit, eddig még egy alkotás sem közelítette meg a háborút az állatok szemszögéből. Az pedig biztos, hogy a film kegyetlenül a szemünk elé tárja az állatok reakcióit a bombázásra. A lakosok és az állatok tekintete között könnyen párhuzamot vonhatunk, hiszen lerí róluk, hogy együk sem érti, hogy mi és miért történik velük. Nagyon ötletesnek tartom ezt a lépést, hiszen egy teljesen új perspektívát tár elénk, amelybe eddig igazán bele sem gondoltunk itt, a XXI. században. A moziterem elhagyása után egyből felvetődött bennem a kérdés: vajon a milliós emberszám mellett hány állati áldozata volt ennek a vérontásnak?
Mindemellett a film szakít a háborús filmekre jellemző patriarchális beállítódással, és egy nőt, Antonina Żabiński-t teszi meg főszereplőjévé. Antonina végig melegszívű hősként viselkedik a játékidő során. Megmenti például egy haldokló kiselefánt életét, és még Lutz Heck irányába is megjátssza az érzelmeit, csak, hogy megvédjen mindent és mindenkit, akivel törődik. Bár nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Jan volt az, aki életét kockáztatva szöktette meg a zsidókat a gettóból, a film mégis Antonina és a vendégek kapcsolatára fókuszál. Żabiński asszony az, aki köszönti az új lakókat, ételt visz nekik, és ő az, aki próbálja segíteni a vendégeket traumáik feldolgozásában.
A film üzenete egyértelműen az emberségre nevelés. Żabińskiék, ahelyett, hogy ignorálták volna a körülöttük zajló eseményeket, példamutató magatartást tanúsítottak a meghurcolt zsidókkal szemben. Épp emiatt a film egy alternatívát kínál fel számunkra, példázva azt, hogy így is állhattunk volna a zsidók deportálásához. A filmet azoknak ajánlom, akik egy nyugodtabb, letisztultabb hangvételű holokausztfilm megnézésére vágynak. Egy gyönyörű történetet részeseivé válhatunk a film által, s biztos vagyok benne, hogy a film végére minden néző úgy gondolja majd, hogy a Żabiński család történetét mindenkinek ismernie kell.