Vannak filmek, amelyekre azért ülünk be a moziba, mert nyáron a hőség, télen a fagy elől menekülünk, vagy egyszerűen épp akad másfél szabad óránk. Ilyenkor jellemzően egy könnyed, kikapcsolódást nyújtó élményt várunk a vásznon pergő mozgóképtől, semmivel se többet. Ugyanakkor vannak filmek, amelyeknél ez a viszony már kétoldalú: nemcsak mi rendelkezünk elvárásokkal az alkotással szemben, hanem az is szeretné, hogy kezdjünk valamit a látottakkal; hogy a végefőcím után ne dobjuk ki egyből az egészet az üres popcornos dobozzal együtt a kukába, hanem gondolkodjunk rajta. A Sosem voltál itt (You Were Never Really Here. Lynne Ramsay, 2017) a felvázolt típusok egyikébe se sorolható tisztán. Az elsőbe egyáltalán nem, a másodikba egy apró különbséggel: Lynne Ramsay legújabb filmje bekúszik az agyadba és ki sem jön onnan, amíg fel nem emészt teljesen.

A skót filmrendezőnő 1996 óta aktív a direktori székben, ez idő alatt négy kisfilmmel és ugyanennyi nagyjátékfilmmel gazdagította a hetedik művészetet. Két rövidfilmje, a bemutatkozó Kis halálok (Small Deaths. Lynne Ramsay, 1996) és a Gázos (Gasman. Lynne Ramsay, 1998) Cannes-ban elnyerte a zsűri nagydíját. A világhírt, vagy legalábbis a széles körű elismertséget a 2011-es Beszélnünk kell Kevinről (We Need to Talk About Kevin. Lynne Ramsay, 2011) című lélektani drámájával vívta ki. A Lionel Shriver megfilmesíthetetlennek tűnő bestselleréből készült adaptációjában olyan sztárok játszották a főszerepet, mint Tilda Swinton vagy John C. Reilly. A Sosem voltál itt viszi tovább az előző Ramsay-film pszichológiai jellegét, ám az ebből fakadó fullasztó érzést már-már elviselhetetlen szintre emeli, amitől a néző legszívesebben kisebb szüneteket iktatna be a játékidő kilencven percébe. Pedig nem egy akciófilmmel van dolgunk, ahogy arra a szinopszis alapján számítanánk.

Joe (Joaquin Phoenix) egy középkorú férfi, háborús veterán és ex-FBI-ügynök, aki az édesanyjával (Judith Anna Roberts) él. Napjai a következőképpen telnek: napközben szobájába zárkózik és nejlonzacskót húz a fejére, hogy fojtogassa magát a szekrényben, vagy kezeivel egy kést egyensúlyozik a nyitott szája felett. Amikor leszáll az éj, Joe megbízásokat teljesít, amiket prominens személyektől kap szexrabszolgának eladott lányaik kiszabadítására. Feladatát rezzenéstelen arccal végzi, igazi profi, akinek egyetlen társa, a kalapácsa egyben munkaeszköze is. Hivatásával gyermekkori traumáit és az életében tapasztalt borzalmakat próbálja leküzdeni, amelyek belülről marcangolják őt. A választások közeledtével Votto szenátor (Alex Manette) keresi fel, hogy hozza vissza elrabolt lányát, a 16 éves Ninát (Ekaterina Samsonov), akit egy luxus-bordélyházban tartanak fogva. Eleinte minden a megszokott rend szerint halad, ám a célvonal előtt keresztezik Joe útjait, és a megoldás most távolról sem ígérkezik olyan problémamentesnek, mint máskor.

Ramsay ismét az adaptáció irányába fordult, Jonathan Ames azonos című regénye szolgáltatta a film alapját, amit aztán a rendezőnő a saját, lélegzetelállító filmnyelvére formált. Figyelembe véve a kreatív együttműködés eredményességét, a Beszélnünk kell Kevinről vágójával és zeneszerzőjével lassan állandó triót alkot a skót direktor. Joe Bini példaértékű nonlineáris vágása és Jonny Greenwood (a Radiohead zenekar multiinstrumentalistája) olykor horrorfilmbe illően nyomasztó zenéje tökéletesen megvalósítja a film Ramsay által megálmodott sötét és feszült hangulatát. Ehhez társul még Thomas Townend operatőr impresszionista hatású, érzékeny képi világa, ami színhasználatában az éjszakai jeleneteknél eszünkbe juttathatja a neo-noir stílusát is.

Bátran kijelenthetjük, hogy Joe karakterét Joaquin Phoenixnek írták. Egyfelől, mert készséges átváltozóművész: A nő (Her. Spike Jonze, 2013) és az Abszurd alak (Irrational Man. Woody Allen, 2015) című filmjei után plusz húsz kilót szedett fel, haját és szakállát ősemberfazonúra növesztette. Másfelől, ő az a fajta színész zseni, aki képes pusztán mimikájával, gesztusaival felépíteni és eljátszani egy szerepet, lévén, hogy a Sosem voltál itt nem kifejezetten beszédes alkotás. Főszereplőnk egyszerre sajnálatra méltó és félelmetes, mert amíg otthon önzetlenül ápolja szenilis anyját, addig este bármelyik rossz arcú gengszter fejét darabokra veri a kalapácsával. A gyerekként elszenvedett erőszakot felnőttként sokkal brutálisabb agresszióval gyógyítja Joe, emiatt a megítélése nem egyértelmű: nem tudjuk eldönteni, hogy ő egy álarc nélküli szuperhős vagy szimplán elmebeteg. (Phoenix pályájának eddigi talán legnagyobb alakítását a szakma a cannes-i filmfesztiválon a legjobb színész díjával honorálta.) Érdekes, hogy a Ninát megszemélyesítő Ekaterina Samsonov nem hivatásos színész, hanem egy orosz tinimodell, és bár a történet szempontjából központi karakter kellene, hogy legyen, a Sosem voltál itt valójában Joe harcáról szól a világ és belső démonai ellen.

Az előzetesek félrevezetőek voltak, nem véletlenül alkalmaztam a fentiekben az akciófilm megnevezést. A megtekintés előtt leginkább a Drive − Gázt! (Drive. Nicolas Winding Refn, 2011) című kortárs remekműhöz fogható erőszakosságot és vérfürdőt vártam Lynne Ramsay filmjétől, de a Sosem voltál itt egy egészen más folyamatot mutat be. A 16-os korhatárkarika ettől függetlenül elkél, ám Ramsay nem Joe igazságosztásának explicit ábrázolására fektette a hangsúlyt. Kiváló operatőri kiküszöbölése ennek a Nina megmentése alatt zajló gyilkosságsorozat képi megvalósítása, amit mi, befogadók a bordélyház biztonsági kameráinak fekete-fehér felvételein nézünk végig, Rose Hamlin Angel Baby című dalának aláfestésével. Főhősünk ugyanakkor Drive– és Ryan Gosling-szerűen néma, pedig a film az ő múltját, lelki sérüléseit igyekszik feltérképezni. A politikai szálat is bevonó cselekmény csak háttérként funkcionál ehhez, ezért néha megengedi magának a kliséket. A Sosem voltál itt egy vizuális dráma a szó szoros értelmében. Szerkezete erősen töredékes, a lineárisan kibontakozó sztorit pillanatokra felvillanó flashbackek, Joe emlékképei szabdalják fel. A filmzene disszonáns hangjai ennek a mozaikosságnak tartanak alá. A rendezőnő csupán sejtet, nem rágja a szánkba, hogy milyen szörnyűségeket élt át Joe, de ennyiből és Joaquin Phoenix zsigeri játékából pont eleget tudunk. Észleljük az anya és középkorú fia közti furcsán mély kapcsolatot, erre reflektálva többször idézik Hitchcock Psychojának (Psycho. Alfred Hitchcock, 1960) késeléses jelenetét. Feltételezzük, hogy az ázsiai lány, aki megkéri Joe-t, hogy fotózza le őt barátnőivel, szintén a kiszabadított áldozatok egyike volt. Számtalan sugalmazást rejt a film, és elsősorban ezektől válik kényelmetlen és karfát szorongatóan izgalmas élménnyé.

A Sosem voltál itt egy megosztó művészfilm, és ezen címkék használatával kapásból elveszítjük a közönség felét. Lynne Ramsay alkotásának azonban adni kell egy esélyt. Szenvedni fogunk, akárcsak Joe a vásznon, de minket a látvány és a hangsáv elképesztő pulzálása fog megviselni. A dicsérő kritikák (merthogy volt negatív is bőven) persze rögtön párhuzamokat vontak más filmekkel. A legmegfontolandóbb titulus, amivel Ramsay filmjét illették, „A 21. századi Taxisofőr” (Taxi Driver. Martin Scorsese, 1976) volt az angol The Timestól[1], Joe egyszemélyes igazságkeresése rengeteg vonásában megegyezik Martin Scorsese mesterművével: a magányos, háborút megjárt főhős (Robert De Niro Travis Bickle-je), akinek célja a világ megtisztítása a mocsoktól, amit csak erőszakkal lehet elérni; a fiatal prostituált (Jodie Foster), akit a férfi ki akar menekíteni jelenlegi környezetéből, stb. Nyilvánvalóak a hasonlóságok, de ugyanúgy elődnek tarthatjuk az Elrabolva (Taken. Pierre Morel, 2008) című thrillert, a vizualitás szempontjából pedig Howard Hawks Hosszú álomját (The Big Sleep. Howard Hawks, 1946). A nagy különbség a szereplők motivációjában van. Travis vagy Liam Neeson Bryan Millse (Elrabolva) másokon akar segíteni, az agresszió a jó emberek felszabadítása érdekében következik be. Joe viszont önmagáért teszi. Önmagát akarja megmenteni minden fogva tartott gyerekben. Kínzó múltjával akar leszámolni, a bűntudattal, hogy annak idején képtelen volt fellépni az apai bántalmazás ellen. A fináléban kiderül, hogy a bosszút is más végezte el helyette a balul sikerült küldetésért, és ez a férfi összeomlásához vezet. Az utolsó képkockákon Joe élettelen arckifejezéssel, szavak nélkül filozofál saját létének értelmetlenségéről. Ő lényegében sosem volt itt. Lynne Ramsay páratlan alkotása kíméletlen utazás az emberben égő Pokol legmélyére.

[1] Muir, Kate: Film. You Were Never Really Here, Cannes Film Festival. thetimes.co.uk, https://www.thetimes.co.uk/article/film-you-were-never-really-here-cannes-film-festival-53dr889tl (2019. 01. 19.)