Minden Berlinálé után felvetődik a német sajtóban a kérdés, hogy miért van az, hogy a hatalmas berlini seregszemle minden erőfeszítés ellenére presztízsben meg sem közelíti a francia tengerparton rendezett fesztivált. Hiába a sokkal jobb vetítési körülmények, a rengeteg nagy befogadóképességű mozi, a sok nem szakmabeli néző, a nagyságrendekkel több film, Berlinből mindig hiányérzettel távozunk, és alig várjuk a májust és a Côte d’Azur pálmafáit.
Az időpont kérdése
Bár mellékes szempontnak tűnik, az időzítés határozottan szerepet játszik a két fesztivál közötti különbségekben. Annak ellenére, hogy Berlinben a közönségnek is árulnak jegyeket, míg Cannes-ban csak a szakma és a sajtó vehet részt a vetítéseken, a franciáknál – nem mellékesen a kedvező időjárás miatt – hatalmas tömegek gyűlnek össze a bemutatók előtt a vörös lépcsős bevonulásokat végignézni, annak legkisebb reménye nélkül, hogy bejussanak a vetítésre. Amellett, hogy pezsgő hangulatot teremt az utcákon a rengeteg ember hömpölygése és sikítozása, önmagában rangot ad az eseménynek ez a felhajtás. Ezzel szemben Berlinben a legnagyobb sztárokat is legfeljebb párszáz rajongó képes fogvacogva kivárni a februári fagyosan szemerkélő esőben-hóban.
Az időzítés azonban – és ezt a szaksajtó évek óta hajtogatja – szakmai szempontból is behatárolja a Berlinálé lehetőségeit. Az év végén kezdődő díjátadó szezon (Golden Globe, Bafta majd az Oscar) miatt azok a filmesek, akik ekkorra elkészülnek esélyes alkotásaikkal, nem várhatnak februárig a bemutatóval – ha viszont moziban bemutatták őket, a Berlinálén már nem jelentenek újdonságot. Például az Oscar díjátadón is szerepet kapott Milket bemutatták idén Berlinben, de csupán egy mellékszekcióban, amolyan tét nélküli díszvetítésként. A cannes-i fesztivál május közepi időpontja azért megfelelőbb, mert az ott világpremierként megjelenő filmeknek még utána bőven van idejük megfutni magukat a mozikban év végéig. Cannes mindig egy új szezon hajnalán, Berlin azonban mindig az előző alkonyán zajlik – és ez óriási különbség.
Szerzők politikája
Mind közül azonban a legfontosabb különbség a cannes-i fesztiválnak az a gyakorlata, ami az alapítók korából, állandóan megújulva, de folyamatosan fennmaradt. A negyvenes évek második felében, a fesztivál megerősödésének idején a legendás Cahiers du cinéma folyóirat – amelynek szerkesztői és szerzői egyébként szoros kapcsolatban álltak Cannes-nal – olyan kritikai gyakorlatot alakított ki, amely számára esetenként fontosabbak voltak az alkotók, mint az egyes művek. A politique des auteurs néven elhíresült megközelítés jelmondata az volt, hogy egy jó szerző rossz filmje még mindig sokkal értékesebb, mint egy rossz szerző jó filmje. A valahol a romantikus zsenikultuszon alapuló gondolkodásmód azt eredményezte, hogy a kiválasztott szerzők minden művére fordított nagy figyelem miatt ezek az alkotók erőteljesen kötődtek a folyóirathoz – és a hasonló gyakorlatot folytató válogatók miatt a fesztiválhoz.
A cannes-i rendezvénynek egyszerűen kialakult egy olyan köre, akik ha filmet készítenek, és akarják, biztosan helyet kapnak a versenyprogramban, anélkül, hogy a filmet befejeznék a válogatás idejére. Ráadásul a fesztivál két vezetője, Gilles Jacob és Thierry Frémaux mindig teret enged új alkotóknak is, akik ha elsőre nagy visszhangot keltenek, bekerülhetnek az Almodóvar, Coen testvérek, Jarmusch, Kiarostami, Ken Loach, Dardenne fivérek, Kusturica és társaik által alkotott klubba. Így sikerült a kilencvenes évek elején magukhoz láncolni Tarantinót (aki valószínűleg idén is ott mutatja be következő moziját), az évtized végén Wong Kar-Wai-t, vagy az elmúlt években a nagyrészt ott befuttatott ún. román újhullámot.
A Berlinálé versenyprogramja még mindig nem tud húzóerő lenni a fesztivál számára. Bár megpróbálnak népszerű, elsővonalbeli sztárokat megmozgató filmeket megszerezni, általában a fesztivál legnagyobb élményeit a sokkal kisebb reflektorfényt kapó mellékszekciókban szerezzük. A nagy példányszámú újságok és a televízió figyelme azonban csak a versenyprogramra irányul, ha az nem elég ütős, vetíthetnek akármilyen szenzációsan újító alkotásokat máshol, az nem lesz meghatározó a fesztiválról kialakított kép szempontjából.
A bőség zavara
Berlinben minden évben szinte 400 filmet levetítenek a versenyprogram mellett kialakított rengeteg mellékszekcióban. A Panorama és a Forum két nagy múltú és presztizsű szekció, de emellett külön vetítései vannak a gyerekfilmeknek, a német moziknak, a retrospektív összeállításoknak, és még ki tudja mi mindennek. Akkora ez a kínálat, hogy a fesztivál tíz napja alatt áttekinteni sem lehet, nem hogy belekóstolni.
Bár elméletileg nagyon sok felfedezési lehetőséget ígér egy ennyire gazdag felhozatal, valójában Berlinben mindig elveszettek vagyunk, mert az egész rendezvényből hiányzik a fókusz, a koncentráció. Cannes-ban néhány évvel ezelőtt – egy olyan időszak után, mikor egyre nagyobb lett a versenyprogram – 18 körülire redukálták a beválogatható filmek számát, felvállalva azt az kockázatot is, hogy így esetenként fontos művek esnek áldozatul. A fő program mellett pedig csupán három, ugyancsak limitált felhozatalt biztosító mellékszekció működik. Valójában még ezt is lehetetlen ott megnézni, de legalább viszonylag alacsony azoknak a filmcímeknek a száma, amik közszájon forognak. Nagyobb az esélye annak, hogy ha kávé mellett vagy sorban állás közben szóba kerül egy film, a másik is látta vagy hallott már róla. És így kezdődik az a híres cannes-i suttogó propaganda (angolul buzz), ami annyi filmet emelt már magasba vagy sújtott porba.
Berlin nagyon szeretne már a franciák árnyékából kilépni, de néhány olyan alapvető premisszát kellene ehhez megváltoztatniuk, amelyre szinte esély nincs. A Berlináléhoz más attitűddel kell közelíteni, mint Cannes-hoz: nem itt fogjuk a művészfilm sztárjainak legújabb remekműveit megismerni, de a rendkívül gazdag felhozatalban, ha elég kitartóak és szerencsések vagyunk, felfedezhetünk olyan alkotásokat, amelyek igazán előremutatóak a mozi jövőbeni fejlődésének tekintetében. Berlinbe pedig amúgyis a Cannes-ban elképzelhetetlen közvetlen hangú közönségbeszélgetésekért és a kreuzberg-i bárokért járunk.