A szegedi Dugonics teret mindannyian ismerjük. Túl jól, akár alaposan – gondolhatnánk. Szijj Ferenc kortárs költő egy beszélgetés során példaként hozta fel a város hátulütőire. Azt mondta, ha valakivel találkozni akarunk, elég kitartóan ezen a helyszínen időzni, és az illető jönni fog – így szemléltette Szeged méreteiből fakadó jellemzőit, például hogy elbújni képtelenség benne. Az itt kiállított festmények mégis a napernyők vetett árnyékában, a köveken maradt cipőnyom-rétegekben, a virágágyások kavicsai között vagy a kávézó asztalai alatt szorongó lényeket, elrejtőző atmoszférákat, a mindennapi séták emberi látószögéből észrevehetetlen struktúrákat jelenítik meg.
Simonics János alkotása
Egy tér felfoghatatlan, elmesélhetetlen és megemészthetetlen mennyiségű személyes történetet hordoz, horrorisztikus jelenetek lecsapódott melléktermékeit, megismételhetetlen és felbecsülhetetlen érzéseket. Ugyanez a helyzet egy kávézó terével is. Meg kellene számolni egy nap a Millenniumi Kávéházban elhangzott szavak számát, az itt elkövetett bűnöket, lemérni a súlyukat, a véget éréseket, a kezdeteket, lerajzolni az itt szövődő kapcsolat- és körforgásrendszereket, amelyekből – akár a szökőkút vízforgató rendszeréből – nincs kiút, még ha a fizikai elmozdulás ezt az illúziót is szolgáltatja nekünk szemellenzőként. Lehetetlen vágyak.
Vinkó Leó alkotása
A Millenniumi Művésztelep viszont megpróbálkozott meglátni és megjeleníteni valamennyit abból a szövetből, amely itt besűrűsíti a levegőt, lelassítja a lépteket, fodrozza a vízfelszínt, ízesíti a kávét (ami a városban itt a legjobb, azt beszélik…). Hátborzongató belegondolni, hányszor kerülhettünk rá a kávéház teraszán beszélgetve egy-egy turistafotó hátterére. Hányan vittek minket innen magukkal, és mi hány embert hordozunk úgy, hogy talán észre sem vesszük. Könnyű szónak tűnhet a „csomópont” vagy a „találkozási pont”, de ha képesek lennénk felfogni ezeket a kapcsolódásokat és történéseket, nem biztos, hogy ki mernénk mondani őket.
Tóth Eszter alkotása
A Művésztelepet idén rendezték meg első alkalommal, augusztus 21. és 24. között. Kilenc képzőművész dolgozott az épület egyik emeleti konferenciatermében: Bereczki Mária, Kovács Gyula, Marton Ákos, Mostoha Marcell, Peták Mária, Tóth Eszter, Treplán Gábor, Vinkó Leó, valamint a szervező, Simonics János. A felületeken portrévá váló városképet és városképpé váló portrékat, madártávlati utcarészletet, felülről szemlélődő nézőpontot, a városlakó vagy a kávézó és a tér, a környezetünk, a városunk kapcsolatát fogalmazzák meg. Egy-egy egyéni felvillanás a nagy hálózatból.
Marton Ákos alkotása
Művésztelepekből és csoportosulásokból nincs hiány Szegeden és környékén. Gondoljunk csak a Csongrádon, Tiszaszigeten vagy Mártélyon szokásos workshopokra, a Hermész Fiatal Alkotók Köre, a RANDOM csoport és a Lajtorja tevékenységére, a REÖK Palotában található Hatos szoba alkotóközösségére és így tovább. A Millenniumi Művésztelep első, bemutatkozó tárlatának anyaga vegyes, mind minőségben, mind stílusban, de ajánlom szeretettel. Szélesíti a skálát, és idővel egységes, erős elemévé válhat a város képzőművészeti struktúrájának. Ráadásul a helyszíne és a jelen anyagból feltételezhető céljai olyan szférában mozognak, amelyre a városlakóknak szükségük és igényük van. A kávézó vezetője, Szécsi Imre reméli, hogy megismétlődik és hagyománnyá válik ez az esemény. Én is!
Gergely Borbála a kiállítás megnyitóján
(Elhangzott 2014. október 10-én a Millenniumi Művésztelep bemutatkozó kiállításának megnyitóján a szegedi Millenniumi Kávéházban.)
A kiállítás október 18-ig tekinthető meg.