Marton Ákos a szegedi street art és festészet színtereit egyaránt erősíti roppant konkrét munkáival. Nagyméretű festményeit a Tiszavirág Ház falain állandóan megtaláljuk, a város utcáin pedig sose tudhatjuk, éppen az ő munkáit nézzük-e, de az biztos, hogy gyakran tesszük. Tagja a Hermész Szegedi Alkotók Köre nevű fiatalokból álló csoportnak, de a legtöbb képzőművészeti megmozdulásban részt vesz, minden megmutatkozási lehetőséget megragad, a REÖK Palota falaira is becselezte magát. Úgy tűnhet, határozottan vágtat előre a kortárs képzőművészet rengetegében, de a pályán kitérőket tesz, hezitál – ezekről a döntésekről, az álnevekről, a névtelenségről, a közönség igényeiről beszélgettünk.
Gergely Borbála: Foglalkozol street arttal – főleg matricázással –, emellett az utóbbi években hagyományos táblaképeket is festesz. Hogyan alakult ki ez az ív?
Marton Ákos: Nagyjából 15 évesen indultam el ezen az úton, ami a tagelgetésből nőtte ki magát. Szerintem mindenki azzal kezdi, aki street arttal foglalkozik, hogy filccel firkál ide-oda. Utána egyre nagyobb méretekben alkottam, ajtókat, falrészeket, de komplett falakat is befestettem. Közben bejött a képbe a matricázás. Utána pedig a táblaképek, de nem lehet ezeket az irányokat egy kalap alá venni, mert teljesen más a mondanivaló, a közönség és a munkák minősége is. Ráadásul az utcán nem lehet olyan színvonalon dolgozni, mint egy saját, nyugodt hangulatú műteremben, főleg, hogy a street art gyakran illegális is, gyorsan kell dolgozni és feszültség jár vele.
Ádám kasztrálása
G.B.: A hagyományosabb irány akkor kezdett kialakulni, mikor elkezdted a tanulmányaidat a Szegedi Tudományegyetem Rajz- Művészettörténet Tanszéken?
M.Á.: Attól függ, mi számít táblaképnek. Az is lehet táblakép, amit például szekrényajtóra alkottam, nem csak az, amit kiállításra készítettem. Volt egy időszak, amikor mindenre festettem, amit csak el lehet képzelni, attól függetlenül, hogy célszerű volt-e. Ma már az is szempont, hogy kiállításra készítsek munkákat, de ne legyen túl költséges, és könnyű legyen kezelni az anyagot. Farostlemezre dolgozom, ami költségkímélő. Volt rá alkalom, hogy vászonra festettem, nem éreztem lényegi különbséget. Végül is, igen, a Rajz Tanszéken készítettem először konkrétan kifeszített táblaképet. A kollégium szétbontott szekrényajtajára.
G.B.: A névtelen street art világa vagy az alkotót hangsúlyozó galériarendszer vonz inkább?
M.Á.: Mind a kettő egyértelműen fontos. Az utcai vonalat azért csinálom, mert nem a személyről van szó. Nem is beszélek ezekről a munkáimról, csak a közelemben lévő emberek ismerik fel őket. Ezt a szálat egy kicsit a galériák és a kiállítások elé is helyezem, pont azért, mert nem az a lényeg, hogy én vagyok a létrehozó. Bármit csinálhatok, a járókelők nem kérik számon rajtam például az esetleges totális stílusváltást. Az utcán rengetegféle vonalat viszek, mert megtehetem, nincs kritika, nincs visszacsatolás. Vannak képzőművészeti kezdeményezések, amikor például az utcán állítanak ki galériába szánt alkotásokat. Így nem kell a járókelőnek bemennie a galériába, az utcán pedig nincs választása. Itt van egy kapcsolódási pont a matricázással. De engem nem az érdekel, hányan látják a munkáimat, az viszont tény, hogy attól, hogy ki van állítva, nem biztos, hogy látják is. Mert ha a galériából kijövet a látogató nem emlékszik rá, akkor olyan, mintha a kép ott se lett volna. Az utcán viszont, ha hatvanszor találkoznak ugyanazzal a munkával, valószínűleg megmarad belőle valami. Ugyanúgy működik ez, mint a reklám: minél több helyen látod, annál jobban hat. Ilyen szempontból jobb lenne a táblaképeket is például kilencvenszer reprodukálni plakátokon, és szétszórni a városban. Csak hát ez irdatlanul költséges.
Ebéd
G.B.: Tavaly kicselezted a szegedi REÖK Palotát. Álnéven jutottál be az országos Nyári Tárlatra, ahonnan minden fiatal művészt kizsűriztek, a saját neveden téged is. Marton Ágnes Testem I-II. című képeit – amelyeket te festettél – viszont bent tartotta a zsűri. Hogy történt ez pontosan?
M.Á.: Nem tudom elképzelni, hogy annyira ismertek volna engem a zsűriben, hogy direkt ejtették volna ki a Marton Ákos néven beadott képeimet. Szerintem a stílusbeli különbség miatt történhetett ez. A Marton Ágnes álnéven futott munkákon éreztem, hogy az a stílus passzolna a REÖK-be, a tárlatra, hogy ilyen vonalat preferálnak ott jobban: konkrétabb, eladhatóbb – persze ezt a készítés közben nem tartottam szem előtt. Senki nem tudta előre, hogy minden fiatalnak visszautasítják a munkáját. Az a nem hivatalos információ, hogy nem fogják abban az évben – eltérően az előzőektől – beválogatni ennek a rétegnek a munkáit, utólag szivárgott ki, pletyka szinten, lehet, hogy semmi valóságtartalma nincs. Ezt nem lehet tudni, az viszont tény, hogy minden huszonéves alkotót kizsűriztek. Én azért adtam be álnéven, mert a Testem I-II. nem passzolt volna a többi három beadott munkámhoz, stílusban eltérnek, viszont ki akartam őket próbálni, kíváncsi voltam, mit szólnak hozzá – ami persze nem fontos, de egy pipa a papíron, ha beveszik őket. Nem is fért volna bele mindegyik a beadható mennyiségbe. Szóval nem akartam őket kicselezni a névvel, mert nem is tudtam akkor róla, hogy kellene. Most már lehet, hogy tudatosan fogok álnevet használni, de ki kell találnom egy újat, Ágnes már nem lehet. Viszont ő nagyon kellett ezekhez a képekhez, főleg az, hogy nő legyen az alkotójuk.
Testem I-II.
G.B.: Miért volt a nem ennyire fontos?
Nők vannak rajtuk, oszló női testek. Olyan, mintha például a megerőszakolt Marton Ágnes így oldaná a traumáját.
G.B.: Mi történt volna, ha díjat kap Ágnes, és ki kell menni érte?
M.Á.: Gondoltam erre. Egyszer hívtak a REÖK Palotából telefonon, a művekről kérdeztek. Simán azt mondtam, hogy Ágnes nincs telefonközelben, de tudok nyilatkozni a nevében. Ha ki kellett volna menni a megnyitón, valószínűleg ugyanez lett volna a helyzet, én képviseltem volna őt a távollétében.
G.B.: Ágnes stílusában alkotsz azóta is? A Bácsalmási vihar visszafogottsága hasonló vonal.
M.Á.: Nem, a Testemre lehet, hogy az volt hatással, hogy egy művésztelepen készült. Több mint tízen voltunk, ebből csak ketten fiúk. Nem szoktam ennyi emberrel egy fedél alatt „élni”, együtt festeni, ez hatással volt rám. Előtte és utána is a jól kialakult stílusomban festettem, ez csak egy rövid vágány volt, de gondolkozom rajta, hogy váltanom kellene. Már van nagyjából 15-20 egységes stílusú képem, de amíg van pár ötlet a fejemben, amit ezzel szeretnék megvalósítani, addig nem hagyom hátra. Ha most elindulnék más vonalon, később nem tudnék ebbe visszajönni. Több tanártól is azt hallottam, hogy jobb, ha hagyom ezt kiforrni, és majd elmúlik, megváltozik magától. Most nem is tudnám nem összekötni Ágnes stílusát a hangsúlyosabbal. Rengeteg technikai megoldást raknék bele ebből az irányból.
A bácsalmási vihar
A Bácsalmási vihar című képet egy hatalmas vihar közepén festettem, egy alapnak indult, gesztusokat raktam a felületre, és egyszer csak ránéztem, abbahagytam, és majdnem abban az állapotban van a kép most is. Került még rá egy házikó, és elemek az eredeti stílusomból, például a pontozás. Ez lehetne egy tájkép. Nem szeretek ilyen témákban festeni, de például nemrég festettem egy csendéletet. Csendélet I. lett a címe, mivel ez az egyetlen csendéletem van. Szóval akkor ez Tájkép I. is lehetne. Tükrözte a szituációt, valós élményből táplálkozott, de még mindig nem tudnék elindulni ebbe a lágy irányba. Persze én, 27 évesen megtehetem, hogy festek egy bármilyen képet, tőlem még kérdezhetik, hogy keresgélek-e, mert hát igen, keresgélhetek. Az nem lenne oké, ha hetvenévesen is tizenöt különböző stílusból válogatnék, de én fiatal vagyok, aki mögött nincs még egy teljes életmű, kiforrott munkásság. Most megtehetem, hogy egyszer csak eltérek a pontoktól, a steril háttér előtt zajló hétköznapi eseményektől, amit jelenleg csinálok. Most ez van, egy év múlva nem tudom, mi lesz, de biztos, hogy változni fog. Azon gondolkozom a legtöbbet, hogy hogyan lehetne úgy változtatni, hogy legyen hozzá kedvem. Érzem, hogy ha ugyanazt csinálom, abba belefáradok. Ritka az, amikor egy témából csak egy képet készítek. Sok a sorozatom, ez egyszerű megoldásnak tűnik: ha van egy jó képem, csinálok még belőle két-három hasonlót ugyanazokkal a megoldásokkal. És most pont ott vagyok, hogy szeretnék olyan képet létrehozni, ami ugyanannyira jó, mint a többi, de nem azért, mert ugyanazzal a módszerrel oldok meg minden problémát. De lehet, hogy még festenem kell tíz ilyen képet ahhoz, hogy egyáltalán legyen egy, amire azt lehet mondani, hogy a legjobb, hogy valami kiforrott.
Csendélet I.
G.B.: Jól felismerhető stílusod van, amit két-három évvel ezelőtt még egy közepesen felületes befogadó összetéveszthetett Vinkó Leóéval. Most pedig vele dolgozol egy műteremben. Milyen ez az együttműködés, erősítitek egymást?
M.A.: Vinkó Leóval együtt is lakom, egy műtermet használunk, már három éve együtt dolgozunk. Szegeden nagyon nehéz nem kitaszítaniuk egymást a képzőművészeknek. Nincs akkora közönség, amekkora be tudná fogadni az itt alkotókat, talán az érdeklődőknek egy-két művész is elég lenne. De Leóval kapcsolatban: azért lettünk jóban, azért kezdtünk el együtt alkotni, mert a stílusaink passzolnak annyira egymáshoz, hogy ez lehetséges legyen egyáltalán. Az, hogy kreált, torz, szürreális figurákat festünk, egyértelműen szoros kapcsolatot teremt a képeink között. Ez ugyanannyira lehet hátrány, mint előny. Ha huzamosabb ideig beszélget két ember, elkezdik átvenni egymás tulajdonságait. Mi ugyanazokat a szavakat használjuk néha. Ott van például Ricz Géza és Árnyas Koppány, náluk is ez a helyzet, és ők is rengeteget dolgoztak együtt. Szerintem abszolút természetes ez az állapot és folyamat, és kell is, hogy legyenek irányok, amelyekre minél több alkotó rá tud csatlakozni. Ezek a kapcsolatok pozitívak, de ha most egymás mellé raknánk a képeinket, egyértelműen bárki szét tudná őket válogatni.
(Gergely Borbála Vinkó Leóval készített interjúja itt olvasható – a szerk.)
G.B.: Igen, a pointilizmust idéző, tubusszínekre építő foltalkotási módszered mára összetéveszthetetlenné tette a festményeidet. Arc nélküli emberszerű alakokat festesz, az utóbbi időben az étkezés, táplálkozás témájában (Reggeli I, Reggeli II., Ebéd, Vacsora, Addig is csendben vagytok). Ezzel egy elbutult, létfenntartásra és ösztönökre redukálódott emberi létet ragadsz meg?
M.Á.: Engem mostanában nagyon érdekelnek az ösztönök, és az, hogy mi hogyan hat az emberekre, de főleg a tulajdonságok foglalkoztatnak. Mi az a tulajdonság, amire nem tud hatni semmilyen külső tényező? Az ösztön az van, azt nem tudod megjátszani. Minden reakció, ami ösztönszerű, az természetes. Nem festek portrékat és tájképeket – 7-8 éve még tettem –, mert rájöttem, hogy ezek így semmik, ezek tanulmányok, csak azért alkot kezdetben mindenki ezekben a témákban, mert ezt látja példának a művészettörténetben. Én most a témáimat azért festem, mert az életben is ezeket csinálom.
Vacsora
G.B.: Tükörtojást eszel?
M.Á.: Igen, meg spagettit, meg vannak bögréim. Saját fejemből festek, és nem tudok olyasmit ábrázolni, amit én nem éltem meg. Egy olyan képem sincs, ami fikció lenne, amiben ne lenne a saját életemből tartalom. Egyszerűen ezek az életképeim. Nem tudnék olyan képet alkotni, ami nem emlék. Ha rákerül a képre egy tükörtojás, az egy kompozíciós elem, nem is lenne muszáj tükörtojásként kezelni. Minden egyes dolog, ami fehér és középen sárga, az tükörtojás? Vagy a formája teszi azzá, ami?
G.B.: Komoly gondolatba fogtál bele a forma és a tartalom kapcsolatáról.
M.Á.: A legnagyobb küzdelem nekem a kompozíció. Nem a tartalom van előtérben, az másodlagos, azt én generálom, de nem szándékosan. Nem úgy ültem le, hogy az ösztönöket, meg a tudatalatti mindennapokban való megnyilvánulását festem meg a Vacsora című képen például. Sőt, nagyon sokszor – és mostanában ezt utálom a legjobban a művészetben, meg mindenhol – ráhúznak olyan témákat a képekre, amelyekkel éppen foglalkozni kell. Annyira érdekli most az embereket a nyomor, a szegénység, a környezetvédelem, a kapitalizmus stb. Ha ráhúznék belőlük bármelyik képemre, akkor sokkal eladhatóbbak lennének. Lázadhatnék is, a művészek köztudottan lázadnak, haha. Lehetnének naprakész politikai képeim. Úgyis igény, hogy legyen lázadás, az generálja azt, ami ellen lázadunk. Csakhogy ez engem soha nem érdekelt. Én mindig is kövér embereket rajzoltam, festettem, a babákhoz is vonzódtam, a forma, a húsosság közel áll hozzám. Én a képeimre nem akarok ráaggatni közhelyes tartalmakat. Tudom, hogy mitől lehet eladhatóbb egy kép. A Bácsalmási viharnak is lehetne az a címe, hogy „A kapitalizmus pusztító szele”, még Magyarországot is rárajzolhatnám, mondjuk a házikóba, és rögtön meg is céloznék egy csoportot.
Ez a helyzet a Július 28. című képemmel, ami közelgő felhők miatt aggódó fürdőzőket ábrázol. Azért ez a címe, mert július 28-a azon a nyáron vasárnapra esett, gondoltam, vasárnap többen vannak a strandon, mint például hétfőn vagy szerdán. Viszont ezzel a képpel megyek az OTDK-ra, védeni kell majd a munkámat, így a Google-ben rákerestem erre a napra. És kiderült, hogy 1914-ben aznap robbant ki az első világháború. Ez lesz az okfejtés az OTDK-n: miközben hadat üzentek, és elkezdődött a háború, az általam megfestett két alak épp azon görcsölt, hogy látnak egy esőfelhőt, és remélik, az nem feléjük tart, mert akkor elborul, és lehet, hogy haza kell menni. Ez tök jól hangzik, ez kell az embereknek, de engem baromira nem érdekel. (Marton Ákos a XXXII. OTDK Művészeti és Művészettudományi Szekciójában Festészet tagozaton különdíjat kapott a Július 28. című munkájáért, melyhez ezúton is gratulálunk! – A szerk.)
Július 28.
G.B.: Misztikus, összekuszált perspektívával ábrázolt belső terekbe teszed a figuráidat, amelyekben az ablakok, a nyílászárók meglepő helyeken, de fontos elemekként tűnnek fel (Ádám kasztrálása, Éva abortusza, Az én saját különszobám, Nyár): egyetlen fényforrásként, másik vizuális nyelven íródott világba való betekintésként, tiszta szín forrásaként stb… Tudatosan jelzed folyamatosan a képeid nyomasztó világából való szökési lehetőséget? Vagy ennek is csak kompozíciós jelentősége van számodra?
Nagyrészt igen, a kompozíció a lényeg itt is. Van egy kép viszont, amelyen átmegyek egy másik világba (Kimászok a valóságból), ami teljesen más stílusú. Ha most lenne mögöttem egy ajtó, amin átmászhatok egy másik valóságba, amiről nem tudom, hogy jobb vagy rosszabb-e, mint ez, akkor olyan lennék a túloldalon, mint egy síró csecsemő. Ha tudnánk, hogy milyen lesz, miután megszületünk, mit fogunk csinálni életünk végéig, valószínűleg sírva próbálnánk visszamászni. Így most találtam a nyílászárók és a babás munkák között egy összefüggést. Lehet, hogy a képen ezek választási lehetőségek. De tényleg nem úgy ülök le képet festeni, hogy ezt előre átgondolom. Ösztönszerű működések dolgoznak bennem képalkotáskor, nem tudom, mitől lesz az egyik vagy a másik jobb, mindent ugyanúgy csinálok. És van az az érzés, amikor valami sikerül, és csinálhatnék belőle akár még tíz darabot, mindig az első lenne a legjobb, és nem tudom, hogy miért. De nem mondanám egyik képemre se, hogy rossz, mert ha így lenne, akkor azt már lemázoltam volna.
Éva abortusza
G.B.: Tartasz valakit mesterednek?
M.Á.: Vannak művészek, akiknek a munkáját rendszeresen követem, de azok közül, akikkel kapcsolatban vagyok, egyértelműen Szabó Tamást emelném ki, aki a Rajz Tanszéken tanított is. Az ő munkássága sokszínű, szerteágazó, és az a sok vonal mind tetszik nekem, válogatás nélkül. Többfelé indult, végig is vitte őket, és mindegyiket nagyon jónak tartom. De igazi mesterem, aki fogta volna a vállamat még abban a korszakban, amikor indultam, nem volt. Ha Szabó Tamás Szegeden élne, akkor rendszeresen kommunikálnék vele, akár napi szinten, de így, hogy ő Budapesten lakik, sajnos nincs ilyen ember. De nagyon örülök, hogy a tanárom és a konzulensem volt, nála készítettem a diplomamunkámat, az ő véleményét kértem ki a Tanszéken kiemelkedően sokszor.
G.B.: Mit gondolsz, meddig maradsz Szegeden?
M.Á.: Fél évet még biztos itt leszek, ami sok idő. Most külföldi pályázatokban gondolkozom, de azok elég rizikósak, nem lehet előre tudni, milyen lenne egy több hónapos külföldi tartózkodás. Ezért Budapest is a pakliban van, erre ráerősít az is, hogy rengeteg mindenből kimaradok így, hogy itt élek. Nem szeretem a fővárost, inkább egy szükségszerű választás lenne, úgy érzem, hogy ha bármilyen komoly előrehaladást szeretnék, ott kell lennem. Lehetőségre várok, ahol találok egy nagyon jót, oda megyek. Nagyon szeretem Szegedet mint várost, a nyugalmát és a szépségét, de abszolút nem kötődöm ide annyira, hogy ezért itt maradjak. Itt nincsenek új lehetőségek, mindig ugyanazokkal a lapokkal játszunk, a célközönség nagyjából ötven emberből áll, viszonylag hamar ki lehet aknázni a megmutatkozási lehetőségeket. Lehet csinálni még egy kiállítást, oké, nyomassuk. De kinek szól? Akik eljönnének rá, azok már tudnak rólam, ismerik a képeimet, ez itt már lefutott, innen már el kéne mennem, új kapukat keresnem.
Az én saját különszobám I.
G.B.: Mennyire látod ezekre a problémákra jó megoldásnak az online jelenlétet?
M.Á.: Ez a lehetőség a világ minden pontján ugyanúgy megvan, de ha Budapesten vagyok, több másikat is élvezhetek mellette. Az internet világa zseniális, csak alapvetően a képzőművészet nem alkalmas erre a típusú megjelenésre. Ott nem érzed a méretet, a képnek a szagát, nem ad semmit, nem lehet látni a felületeket, az anyagok tipikus hatását például. Pusztán árnyalatként jelennek meg a speciális jegyek. A mostani világban persze hülyeség nem készíteni egy honlapot vagy blogot, viszont nem lehet csak erre a megjelenésre alapozni, kell a személyes, a fizikai jelenlét.
Gergely Borbála és Marton Ákos