Vida Viktor. Ha egy felmérésben megkérdeznénk az idei szemlenézőket, ki ugrik be nekik elsőre az idei mustráról, ennek az eddig ismeretlen fiúnak a nevét legalább annyiszor kapnánk válaszul, mint Dyga Zsomborét vagy Hajdú Szabolcsét. Legalább.

És pusztán csak azért, mert Viktort nem egy nagy-, hanem egy kisjátékfilmből ismertük meg, azaz valamivel kisebb közönség előtt mutatkozhatott csak be. Szimler Bálint Itt vagyok című harmincöt perces rövidfilmjének főszereplőjéről van itt kérem szó, és erről a mesteri kisfilmről, amelyről már minden jelentősebb portálon és újságban olvashatott, vagy nagyon hamar olvashat majd az, akit érdekel, mi történik manapság a magyar filmművészetben. Úgy tűnik, a szemle alatt rengetegen vagyunk ezzel így (a teltházas előadások, a lépcsőn ülők illetve a vetítésekre késve és ingyen besurranók számából ez jól látszik) csak hát a fene se tudja, hova tűnünk az év maradékában. Így volt ez idén a kisjátékfilm szekció vetítésein, ahonnan még a közreműködői kártyámat magasba tartva is majdnem kiszorultam néha.

Mindenki arról beszélt a szemle előtt, hogy régóta nem látott erősségűek a rövidfilmek, huszonöt helyett harminchárom került be a versenybe, és még azon kívül is rekedtek nagyszerű alkotások, satöbbi, satöbbi. A pletykák igaznak bizonyultak: valóban remek rövideket láthattunk, mint például Az utolsó kép, a Barbárok, Cathrine magánélete, az Éjfél, a Levegőt venni, a Hidegzuhany, a Paktum, az Otthon, az Ünnep és a Stricik. Ugyanakkor sokunk számára a régóta remélt friss levegőt a fent említett Itt vagyok hozta meg egymagában.

Szimler Bálint egyetemista hallgató filmje egy lepattant külsejű és fura viselkedésű fiú két hétköznapját mutatja be. Elsőre könnyen azt gondolja Viktorról az ember, hogy csöves, anarchista vagy kóborló utcagyerek, amit se gesztusai, se beszéde nem cáfolnak meg – mi több, úgy tűnhet, valami baj van az elméjével, annyira zavarba ejtően érintkezik az emberekkel. Ám, ahogy telnek a percek, és forognak a minimalista, egyszerre Jarmuscht és a Kis Valentinót (Jeles András, 1979) idéző képek, úgy ébredünk rá fokozatosan, hogy tévedtünk. Viktor nem bolond, nem szomorú, nem szerencsétlen, egyáltalán nem az a hibás jellem, aminek hittük – maximum a világ az, amely őt körülveszi (ebbe pedig mi is beleszámítunk). Hősünk szerepe szerint embereket köt össze: hol direkt, hol indirekt módon kommunikál helyettük és értük. A filmből sugárzó egyszerűség, őszinteség és tisztaság olyan szívmelengető, hogy még napokkal később is őszinte barátsággal gondolok Viktorra és az ő történetére. Mindezt egy egyetemista hallgató, láthatóan olcsó és improvizatív kameratollából kirajzolódni látni nagyon biztató a magyar rövidfilm jelenére és jövőjére nézve.

szimlerfilm5

Amint túllépünk az iménti filmen, már megoszlanak a vélemények, arról hogy mit és milyen sorrendben is érdemes kiemelni az idei mustráról. Csoportokba rendezéssel egyszerűsíthető sokszor az ilyen dilemma, hát próbáljunk ennek a módszernek a mentén szemlézni!

Ahogy ez lenni szokott, most is sok film foglalkozott szociálisan érzékeny témákkal, hátrányos vagy hátráltatott helyzetű karakterekkel. Miklauzic Bence filmje, a Barbárok, egy vidéki húsvétolás groteszk és szomorú története, amely során a nagyszülőkhöz nemcsak a gyerekeik érkeznek az unokákkal, de idővel betoppan a falu bolondja is, aki jellemfejlődésében éppen az agresszív hittérítő szintjén van. Nem mintha megérkezése előtt idilli lett volna a családi hétvége, viszont amint ő beteszi a lábát az ajtón, hamar kiderül, mennyire is tudnak az úgynevezett felnőttek gerincesen viselkedni egy olyan patthelyzetben, amelyben igazi jellemességre lenne szükség.

Persze nemcsak a felnőttek, de a tinédzser esetében sem túl könnyű jellemesnek lenni, erre tesz mégis egy csetlő-botló próbát a Nagypál Orsi filmjének, a Hidegzuhanynak a főszereplője. Témáját tekintve naiv cigányozásról szól a film, illetve arról, hogy milyen nehéz is az ebből fakadó feszültséget bármennyire is oldani, még ha bennünk is van a szándék és az oldalunkon áll a fiatalkor őszintesége.

A fiatalság problematikus témáját követve kisfilmről kisfilmre jutunk el Cathrine magánéletéhez. Breier Ádám történetének hőse, a még bőven a tinédzser-kor előtt álló Cathrine, barátnője segítségével házivideókat készít, és tölt föl az internetre luxuskurva szolgálatot kínálva. Tudják kezelni a kamerát, tudják hova kell feltölteni az anyagot, és hogyan kell lerázni telefonon a reményteli kuncsaftokat. Ahogyan azt sejteni lehet persze, a gyermeki kíváncsiság nem áll meg itt, és a másik oldalról szükséges felnőtti romlottságot sem kell sokáig keresni.

CathrineMaganelete_WerkF_10

Ezt a romlottságot viszi el a végtelenbe a félórás Stricik, mely egy igencsak balul elsült utcasarki éjszaka hol mulatságos, hol drámai krónikája. A félórás bűnfilm látványos, pergő, kellőképpen erőszakos, de sokak ízléséhez túlságosan trágár, a filmesztéták számára pedig nem eléggé honosított a Tarantinoi hangulat és környezet. Azonban az tény, hogy az író-rendező Géczy Dávid hazánk legelhivatottabb fiatal zsánerfilmes alkotója, és a favorizált műfaj, a gengszter film is egyre jobban a kezére áll.

Ma Magyarországon a szórakoztató filmgyártás mestereit egy kezünkön összeszámolhatjuk. Szomorú helyzet, ezért is volt igazán üdítő, hogy a Stricik mellett adódott egy másik műfaji rövidfilm is, Nagy Kovács Lőrincz Csak segélyhívása. A koromsötét éjszaka semmijéből érkező autó három utasa egy ki nem mondott bűntett helyszínétől igyekszik olyan messzire jutni, amennyire csak lehet, amíg meg nem látnak az út szélén egy fejre állt autót. Inkább kíváncsiságból, mint bármi más indíttatásból elindulnak felderíteni a helyszínt, és csakhamar egy David Lynch-i stílusú misztikus csapdában találják magukat – ahogy velük együtt a néző is, akinek a film értelmezéséhez vagy emberrabló idegenekhez, vagy a tudatalatti kivetüléseihez kell folyamodnia.

Ugyanakkor a hithű szürreális, kísérleti kisfilmek helyzete továbbra is mostoha, amennyiben nincs számukra elkülönített versenykategória, arányaiban pedig igen keveset láthattunk csak: mindössze öt experimentális alkotás került versenybe. Hogy fölöttük mi alapján lehetséges objektíven ítélkezni, az meg egy következő rejtély, hiszen ezeket a jellemzően összművészeti alkotásokat egyszerre lehet ezer oldalról dicsérni, de támadni is.

FF 040

Laikusok számára (mint jómagam) talán a téma és forma illeszkedése, vagy ennek hiánya adhatja meg a szükséges támaszt. Lichter Péter Félálom című filmje ennek kiváló példája, amennyiben a gyermekek álomba merülésének érzékeny fázisát szembesíti a szomszéd szobából áthallatszó tizennyolc éven felülieknek szóló rekreációs tevékenységgel. Ezt a gondolatmenetet egy ágyon forgolódó gyermek és különböző szex(mozgó)képek szabadmontázsában látjuk leképeződni a vásznon, a filmszalag olvasztásával, égetésével megtoldva.

Adódott példa a szürreális stílus történetmesélő kisfilmben való vadabb használatára is, noha az imént említettnél jóval visszafogottabb módon. László Péter Felnőttfilmje egy időn és téren túli kocsmában játszódik, ahol rendhagyó randevúk zajlanak minden asztalnál. Az egyiknél két fakabát suttog egymás fülébe, a másiknál pap fűz papnét, a történet hősével szemben pedig egy sugárzóan gyönyörű nő (Kerekes Vica) foglal helyet, amivel kezdetét is veszi egy cirkuszi kaotikusságú és láthatóan teljesen szétszórt jelenetsor, majd pár perccel később egy helyes geggel zárul a történet.

A válogatás talán leghumorosabb filmje Bodzsár Márk Levegőt venni című abszurdja, mely egy középkorú vállalatvezető és az ő túlérzékeny hiúsága körül forog. Emberünk kopaszodik és hízik, így hát gyűlöl mindenkit, aki nem, főleg a kifutófiút, akit véletlenül vezetőmunkatársnak vél, és akként is kezel. A megalázó félreértés tényére fény derül, és azonnal beindul egy először bárgyú, majd egyre kegyetlenebbé váló bosszúhadjárat, mely egy rendhagyó kora reggeli fürdőzésben végződik. A film zseniális humorát hősünk belső, ám kívülről is hallható személyes monológjai adják, amelyben a királyi többest használva bizonyítja újra és újra bunkóságának végtelenségét a nézők szórakozására.

Az utolsó kép_werkfotó_Hajduk+Pap

Ennél lényegesen kedvesebb humorral van tálalva Lakos Nóra ostromállapot-története, az Otthon. A sztori apropóját egy utcai demonstráció szolgáltatja – a mára fővárosi rutinná vált, nézőponttól függően rendőr- vagy csuklyásverő népszokás helyszíne egy belvárosi lakónegyed, szereplői pedig a rezidensek, akik hozzászoktak már a hasonló éjszakákhoz; mindössze ki akarják valahol húzni, amíg elül a vihar. Egyszerű és emberi történet, mely nem pártol se a szerzői, se a zsánerfilmes oldalra, könnyed viccelődésével mégis lényegesen elgondolkodtatóbb tud lenni, mint amit egy ilyen társadalmi hirdetés szagú témától elvárhatnánk.

Hasonlóan kiváló humorral, ám jóval filmszerűbben építkezik Az utolsó kép, Dési András György és Móray Gábor filmje. A flashbackekben gazdag, karaktervezérelt tragikomédia főszereplője egy fényképész, aki elképesztően blőd történeteivel, pletykáival, áltudományos téziseivel csal mosolyt a kuncsaftok arcára. Viszont, ahogy azt a tizenöt éve bemutatott Összesküvés elmélet (Richard Donner, 1997) óta tudjuk, a felelőtlen hadoválást nem lehet a végtelenségig folytatni…

Dacára annak, hogy nem lehet teljes spektrumában bemutatni soha a szemlére bejutó rövidfilmtermést (mi több, néhányat nem is sikerült megnéznem), remélhetőleg kitetszik ebből a felsorolásból, hogy a magyar rövidfilm nincs vesztes helyzetben, sőt! A világ bármely fesztiválján versenyképes Itt vagyok mellett ott vannak a komoly szaktudással készült mestermunkák és a nagy szívvel készült kellemes meglepetések. Talán bízhatunk benne, hogy a következő években jön egy újabb elsőfilmes generáció, akik beszélik a nyelvünket, és ismerik a történetmesélés mesterségét és fontosságát is.

Hozzászólások

hozzászólás

One Response