Az Uránia Nemzeti Filmszínház a tavalyelőtti évben indította útjára rendhagyónak szánt múzeumi tárlatvezetés-sorozatát. A képlet egyszerű: az élőben rögzített képzőművészeti és kultúrtörténeti tárlatvezetések a filmvásznon elevenednek meg. Ilyen módon ezek az események az érdeklődők sokkal szélesebb köréhez juthatnak el. A sorozat nyitó darabja a Leonardo Live (Phil Grabsky, 2012) volt 2012-ben, majd következett a Manet – Portraying Life (Phil Grabsky, 2013), a Munch 150 (Karen McGann, Ben Harding, 2013), illetve a Vermeer and Music (Phil Grabsky, 2013). Szorosan illeszkedik a szériához az aktuálisan vizsgált alkotás, a Pompeii Live (John Rooney, 2013).

„A Life and Death in Pompeii and Herculaneum (Élet és halál Pompejiben és Herculaneumban) című tárlat a British Museum első, nagyszabású kiállítása, melyhez élő, műholdon keresztül sugárzott tárlatvezetés kapcsolódik. A kiállítás az i. e. 79-es Vezúv-kitörés előtti, azaz a mintegy 2000 évvel ezelőtti, virágzó gazdasági központ, Pompeji és az apró tengerparti falucska, Herculaneum otthonait és lakóinak életét rekonstruálja.

A British Museum általános vezérigazgatója, Neil MacGregor lesz a házigazdánk ezen a lélegzetelállító tárlatvezetésen, amely során elismert szakemberek nyilatkoznak, korabeli zenét és irodalmi műveket hallhatunk, részletek hangzanak el kortárs beszámolókból, és kimondottan ez alkalomból készült felvételeket láthatunk a mai Pompejiről és Herculaneumról.” – áll a beharangozó prospektusban. Ez a zanzásított összefoglaló esetünkben kiemelkedő jelentőséggel bír, mivel a maga tömörségében utal azokra az elemzési szempontokra, amelyek mentén a Pompeii Live című film értelmezhető, illetve értelmezhető lehetne. (Lehetne, hiszen a jelen írás a legkevésbé sem vállalkozik a kultúrtörténeti vonalvezető szerepére: a művészet- és társadalomtörténeti áttekintés helyett erről a sajátos mozgóképes reprezentációs formáról kíván elmélkedni.)

Olyan komplex dokumentarista látleletnek lehetünk szem- és fültanúi, amely integrálja a hagyományos dokumentumfilmes formákat, felvonultatja azok teljes arzenálját, felhasználja a legmodernebb számítógépes technikákat, illetve olyan multimediális keretet nyújt, amely összefogja a vonatkozó dokumentumértékű verbális, vizuális és auditív forrásokat. Legalábbis ez utóbbival kufárkodik a prospektus. Vagyis, ahogy azt a filmben Neil MacGregor hangoztatja, olyan multiplex élményt kívánnak biztosítani, amely során a néző a legteljesebb mértékben képes a korszellemmel, illetve az adott történelmi helyzettel (azaz a vulkánkitörést követő pánikkal) azonosulni. Mindez egy kettős szempontrendszert eredményez. Egyrészt, mediális szempontból a film remediális reprezentációval kecsegtet, másrészt az eredeti mű vonatkozásában a totális beleélés lehetőségével az „itt és most” hagyományos nézetét óhajtja új megvilágításba helyezni. (Legalábbis ezt a törekvést artikulálja a film bevezetőjében a British Múzeum általános igazgatója.) Utóbbi igény könnyen beláthatóan a benjamini auralitás közel évszázados problémaköréhez vezet.

Sajnos azonban a nagy füst ellenére egyik vállalkozását sem sikerül a Pompeii Live-nak (maradéktalanul) teljesítenie. Kapunk egy közepesen érdekes kultúrtörténeti képeslapot, amelynek értékét a rendező, John Rooney a felvonultatott szakértők borzasztóan túlartikulált és túlgesztikulált narrációjával kívánja mind feljebb srófolni. (Ámbár vélhető ez valamiféle brit arisztokratikus habitusnak is, amelyet olyan kiválóan karikíroz a Monty Python és az ő Repülő Cirkusza.) Maga a dokumentumfilm, hiszen nyilvánvalóan az, kettős narratíva mentén halad. Egyrészt rekonstruálni óhajtja az utolsó huszonnégy óra eseményeit mind Pompejiben, mind Herculaneumban egészen a Vezúv kitöréséig, másrészt ebben a szűk időintervallumban kívánja bemutatni a települések lakóinak mindennapi életét. Vagyis, akár kettős keretezésről is beszélhetünk, amennyiben a lakók mindennapjait bemutató kultúrtörténeti narratívát kontextualizálja a szélesebb történelmi keret. Ez utóbbi kontextus igencsak vázlatos. Némi homodiegetikus narráció után – a narrátorok maguk a felkért szakértők – tipikus rekonstruált képsorok nyújtanak szűkös betekintést a történelmi múltba. A képek elnagyoltak, szinte lógnak a levegőben, az egyetlen referenciapont az éppen kitörni készülő Vezúv állandó leárnyékoló jelenléte a diegetikus térben. Ez pedig édeskevés. A beharangozóval ellentétben sem autentikus források, sem korhű zene nem erősíti az auralitás érzését. Talán egy-két mondatnyi idézet, ha elhangzik a korabeli beszámolókból. Mindezek miatt az ígért plaszticitás pusztán ígéret marad.

Az alkotás gerincét a British Múzeum aktuális tárlatának a bejárása képezi, amely valóban a kor mindennapjait tematizálja. A kurátorok oly módon próbálták berendezni a múzeumi teret, hogy az valóban az eredeti lelet-együtteshez hasonlítson. Megismerhetjük a kor emberének gasztronómiai, szépítkezési, szórakozási és szexuális szokásait, valamint részletes ismeretekkel gazdagodhatunk Pompeji és Herculaneum kertjeit és latrináit illetően. Minden egyes szekció a megfelelő szakértő tolmácsolásában elevenedik meg, majd a film utolsó szakaszában a szakértők és a kurátorok közösen igyekeznek választ adni bizonyos interneten feltett kérdésekre. Legvégül egy kapcsolódó mobiltelefonos alkalmazásra hívja fel a figyelmet a British Museum általános vezérigazgatója. (Ergo ennyiben van jelen a legmodernebb újmédia-technológia).

 

Amennyiben számvetésre kerül a sor, azt kell kijelentenem, hogy a Pompeii Live című film csekély mértékben hozza a vállalásait. Annyiban mindenképpen teljesíti az ígérteket, hogy valóban egy múzeumi tárlatvezetésbe nyújt betekintést. Egy nettó múzeumi tárlatvezetésbe – ennyiben ismeretterjesztő funkcióját végső soron betölti. Minden más tuning azonban valahogy lemaradt róla. A remediális igény ugyan jelen van, de ez a vágyott közvetlen hozzáférés [immediacy] helyett, amely valóban az auralitás újabb (de nem ismeretlen) formáját eredményezné – hiszen a virtuális reprezentáció legszélesebb spektrumú prototípusaként szinte minden jelentős érzékleti modalitást lefedne –, még csak hipermediatív berendezkedést sem igazán érvényesít. Mivel itt az átlátszatlanságot, az auralitás hiányát nem kizárólag a mediális reprodukció, hanem éppen a remedializáció, az újracsomagolás gesztusában bekövetkező hiátus eredményezi. Így valójában a film sokkal inkább saját konstruált identitására hívja fel a figyelmet, sőt végül maga a közvetítettség válik a nézők alaptapasztalatává.

Azonban akad itt még valami, amivel számolnunk kell. Amíg a múzeumi tér alkalmas bizonyos vizuális tartalmak prezentálására, reprezentálására és reprodukciójára, addig véleményem szerint nem képes nagy kiterjedésű, kultúrtörténetileg jelentős külső élettereket hűen megjeleníteni. Ezek egész egyszerűen nem férnek be a múzeumba. Valamiféle pars pro toto-elv működik ezekben az esetekben. A tárgyi valóság apró forgácsaiból csak következtethetünk a komplex lelet-együttesre, melynek következtében a hagyományos értelemben vett benjamini auralitás lefoszlik róluk. Bár ikonikus és indexikus funkciókkal is bírnak, mégis sokkal inkább szimbólumokként hatnak. Ilyen értelemben a vizsgált alkotás kétszeresen is közvetített.

Pedig az aura rekonstrukciójára igenis kínálkozna néhány mód, amelyeket a Pompeii Live című film érthetetlen módon egytől-egyig elhanyagol. Nincs itt szó paradigmaváltó újdonságokról, pusztán dokumentarista eszközökről. Egy: a minél szélesebb körű remedializálás. Láthattuk, ígéretei ellenére csak igen csekély mértékben élt ezekkel a lehetőségekkel az alkotás. Kettő: a teljesen hagyományos megfigyelő dokumentarizmus alkalmazása az eredeti helyszíneken. Eleve sokkal szemléletesebb lett volna a film, ha forgatnak Pompejiben és Herculaneumban. Még plasztikusabbá és átélhetőbbé tette volna az alkotást, hogyha a kiragadott és bemutatott darabokat előbb eredeti kontextusaikban mutatták volna meg. Három: a mai számítógépes technológia lehetővé tenné az eredeti élettér élethű rekonstrukcióját (ez minden bővebb érvelés nélkül belátható).

Összegzésképpen, a Pompeii Live – céljával ellentétben – nem mozgósít olyan eszközöket, amelyekkel a dokumentarista ábrázolásmód lényegileg megújítható lenne, továbbá nem teszi átélhetőbbé a megidézett múltat sem. Kellemesen langyos dokumentumfilm marad, amelyet a vasárnapi ebéd után félig bóbiskolva, valamelyik ismeretterjesztő tévécsatornán tekint meg az ember.

Hozzászólások

hozzászólás