Szeged, 2009. 05. 22.
A szegedi Grand Café Mozi és Kávézó májusban a 15 éves Sátántangó apropóján Tarr Béla-napokat rendezett. A jubileumi rendezvény szakmai blokkjában irodalmárok és filmkritikusok tartottak előadásokat a kortárs nemzetközi és hazai filmművészet élvonalába tartozó rendező filmjeiről, valamint arról az irodalmi alapról, mely a tarri filmművészetnek megadta azt a szilárdságot és univerzalizmust, melynek segítségével Tarr a Sátántangótól kezdve megtalálta azt a „nagy formát”, ami összetéveszthetetlenné teszi és kiemeli a „fekete széria” többi alkotói közül.
A Tarr-filmek olyan filmek, melyeket akár egy beállításból is magabiztosan felismerünk, pedig ez a következetesen karakterizált világ látszólagos homogenitásában számos paradoxont, ellentmondást hordoz. Tarr univerzalizmusa, metafizikus drámái egy nagyon is lokalizálható térben érvényesülnek: a rendszerváltás előtti Magyarország szociografikusan behatárolható régióinak és társadalmi rétegeinek nyomorát mutatja be. Modern és posztmodern elbeszélés-technikával (ez vita tárgyát képezte az előadók részéről) dolgozik, emellett azonban alapvetően felújítja az önsorsrontó magyarság romantika korabeli ősnarratíváját. Filmesztétikai szempontból pedig legalább annyira vonzza az experimentalizmus, a határértékek kipróbálása, mint az akadémiai esztétizmus.
Ez a típusú komplexitás tartja mozgásban Tarr Béla filmművészetének recepcióját, és avatja egyben kultikus rendezővé – bár ennek kibontását mindenki máshonnan kezdte a Grand Caféban.
Kovács András Bálint előadásában az életmű korai szakaszáról beszélt, arról az esztétikai és filmnyelvi szempontból meghatározó kísérletezésről, amely megteremtette azt fekete-fehérre stilizált világot, melynek köszönhetően Tarr Béla Béla Tarrá változott − ahogyan a rendező korábban fogalmazott nemzetközi elismertségéről.
Kiss Attila Atilla Tarr Béla filmjeinek erős esztétizált világát és morális attitűdjét filmnyelvi szempontból lokalizálta. A lassú letapogatás, a szkennelés gesztusa az, amely ennek az „optikai etikának” (ahogyan Kiss Attila Atilla nevezte) a középpontjában áll, és megalapozza Tarrnak a világ dolgaihoz való morális viszonyát.
Bombitz Attila a Sátántangót Krasznahorkai könyvének szoros olvasatában tárgyalta, kimutatva azokat a kapcsolatokat, melyek ezt a textuális világot a német és osztrák irodalmi hagyományokhoz kötik.
Vincze Teréz előadásában a Sátántangó időproblematikájáról beszélt; arról, hogy a film időkezelése hogyan írja felül a modern narratívákat.
Az itt következő hanganyag az előadásokat záró pódiumbeszélgetés rögzített felvétele, amelyben az utolsó filmjét forgató Tarr Béla állandó munkatársainak körében beszél arról az útról, mely az 1977-es Családi tűzfészektől a Torinói lóig tart.
A beszélgetés résztvevői:
Tarr Béla filmrendező
Székely B. Miklós színművész
Vígh Mihály zeneszerző, zenész
Beszélgetőtársak:
Katz Kata
Tóth Zoltán János