Számtalan inspiráló, ám idealizált és naiv film készült már a nagy amerikai álom megvalósításáról, de olyan, amelyik bemutatná a siker valódi árát, minden áldozatával és befektetett munkájával, kevés. Az Elit játszma (Molly’s Game, 2017) az elegáns és drága csomagolásba burkolt kiábrándító valóságot tárja elénk egy karrierközpontú életútról, egy rideg apáról, rossz döntések sorozatáról és végül a megtérésről.

A Steve Jobs (Danny Boyle, 2015) és a Social Network – A közösségi háló (The Social Network. David Fincher, 2010) című sikertörténeteket bemutató filmek sorában méltó helyet foglalhat el a szintén Aaron Sorkin által írt Elit játszma, melyet most ő is rendezett. A dráma műfajú film a hasonló címmel, 2014-ben megjelent könyv[1] adaptációja, főszerepben ezúttal nem egy maximalista, zseni, munkamániás férfival, hanem egy maximalista, zseni, munkamániás nővel.

Molly Bloom (Jessica Chastain) síkarrierje épp felfutóban van, mikor második súlyos sérülését követően végleg le kell mondania a sportról. Ám nem kell őt félteni, mindig két lábbal áll a földön, be is iratkozik a jogi karra, hogy más területen érjen el kimagasló eredményeket. Úgy dönt azonban, inkább kihagy egy évet, így egy befektetési cégnél kezd dolgozni, majd a főnöke rendezte illegális pókerjátszmákon segít be. Nemsokára kilép a cégből és saját játszmákat kezd szervezni egyre nagyobb befolyású személyeknek, míg el nem veszti a kontrollt a pénz, a játékosok és saját maga felett.

Molly a korai filmek „biodíszlet” női karakterei és a 21. századi posztfeminista mindenható amazonjai között végre egy üdítően kidolgozott és önreflexív személyiség. Az előbbi sémának nem felel meg, mert talpraesett, sikeres, gazdag és szép, a saját élete főszereplője. A második terminus már közelebb áll hozzá:

Ez az ideológia a nőket az erő és a szépség összekapcsolásával interpellálja, a nők „hatalmát” a szexuális vonzerőben és a szépségben véli megtalálni és a női külső aprólékos vizsgálatával és karbantartásával véli megvalósítani – amihez értelemszerűen elengedhetetlennek minősíti a szépségipar és divatágazat termékeinek fogyasztását.[2]

Ő – mint szinte az egyetlen női szereplő – testesíti meg a többi férfi vágyait: kihívóan öltözködik, ért a pókerhez, kiszolgálja őket, flörtöl, de sosem szűri össze a levet senkivel. Viszont posztfeminista nőideálnak sem felel meg teljesen. Roppant erős értékrenddel rendelkezik, melyet leginkább saját szempontjából tart kardinálisnak, de a film is ezt emeli ki. Ez az, amiért mindig fel tud állni, minden kudarca ellenére, és ezért olyan meghatározó, mikor úgy dönt egy játszma alkalmával, hogy jutalékot kezd szedni, átlépve ezzel a legalitás és egyben saját moralitásának határát. Molly végletesen perfekcionista, főleg az apjának való megfelelési kényszerből fakadóan: testét-lelkét sanyargatva – ha ezen át vezet az út – akár a törvény megszegésével is, de eléri, amit akar. Nem az a típus, aki átgázol másokon, inkább saját épségét teszi kockára céljai eléréséhez. Ennek ellenére nem nevezhető felelőtlennek, sőt már-már mániákusan próbál kontrollt gyakorolni az élete minden területén, de ha nem is sikerül, legalább a látszatát megtartja.

Látszatra minden tökéletes

A határátlépés, a vészjósló közelítés a szélsőségek felé másban is megmutatkozik: ahogy Molly élete egyre pörgősebb lesz, és képbe kerülnek a drogok, egyre gyorsabb a narráció is, sűrűbbek a vágások és hihetetlenül nagy mennyiségű információt közvetít a film a néző számára. A film narrációja belehelyez minket Molly életébe, és érdekes módon sokkal közelebb enged minket, nézőket, mint a nő bárkit az életében, sőt még el is meséli nekünk az életét, a teljes igazságot. Kezdetben éppen az ő hangi narrációja az, ami annyira beszippant a történetbe, és nem is enged el a film végéig, kihasználva a néző teljes befogadási kapacitását. Molly elképesztően dinamikus és karakteres kommentárjára épül tulajdonképpen a film. Ugyanakkor el kell különítenünk a narrátor Molly-t, aki már túl van az elénk tárt események nagy részén és a flashback-ekben látott múltbeli Molly-t. A film háromnegyedénél úgy tűnik, visszakapcsolódtunk Molly jelenébe, mivel az ügyészekkel folytatott diskurzus és a bírósági jelenet között hosszú ideig néma a voice-over, aztán újra meghalljuk őt és akkor jövünk rá, hogy az a Molly, akit mi hallunk, már túl van az ítéleten, munkanélküli, hatalmas tartozása van és fogalma sincs, hogy mit fog kezdeni magával. Visszatérve a sűrű narrációhoz, ennek megvan a maga veszélye is, hiszen a nézőnek szinte gondolkodni sincs ideje, nemhogy saját véleményt kialakítania például a főszereplő bűnösségét illetően. Nehéz elválasztani pontosan, hogy csak sima kommentárt hallunk, magyarázkodást vagy egyenesen gyónást. Mire eljutunk a bűnös-nem bűnös kérdéshez, bár a néző tisztában van Molly tetteinek súlyával és annak elítélhetőségével, mégis inkább felmentené a büntetés alól. Ebben némileg érezhető Sorkin hozzáállása a saját karakteréhez: akárcsak korábban említett filmjeinél, itt is szinte rajongója a főszereplő személyének és tetteinek, mégis árnyalt képet fest róluk. Nem teszi feltétlenül szimpatikussá őket a néző számára, sőt össze is zavarja, hogy tulajdonképpen hogy is kéne viszonyulni hozzájuk. Én úgy látom, hogy kapunk részben egy tipikus amerikai sikertörténetet, amire mindenki vágyik, amit csodálhatunk, mert úgy gondoljuk, hogy ezt bárki elérheti, ha kitartóan küzd és nem adja fel az álmait (ahogy legtöbb közhely állítja). Ám ez csak a felszín: Sorkin lerántja a leplet a csillogásról, és az oda vezető út már rögtön nem olyan mesébe illő. A fényűzéshez itt hazugságokon, csaláson és drogokon át vezet az út, ez pedig egy elég erős
kritika a már amúgy is fényét vesztett amerikai álom bálványáról.

A luxus valódi ára

A film, vagyis inkább Molly rácáfol az elit bűnözőkről, agyafúrt gengszterekről kialakult sztereotípiánkra (amely kategóriákba szigorúan véve beletartozhatna), mikor saját magát bűnösnek vallja a bíróságon. Vajon mi erre az indítéka? Ettől reméli, hogy a kiszabott büntetést enyhítheti, vagy kifejezetten bűnhődni szeretne a tettei miatt, melyeket azok törvénytelenségének és erkölcstelenségének teljes tudatában követett el? Illetve kérdéses még, hogy végbement-e karakterfejlődés a történet során, hiszen Molly-t nem saját belátása késztette arra, hogy abbahagyja a játszmákat, hanem külső kényszer hatására döntött így, megfenyegették. Szemben áll a néző egy igazi 21. századi nővel, aki minden területen kimagasló tulajdonságokkal rendelkezik (talán egy kicsit már túlságosan is tökéletes), de tényleg Ő az, akire számítottunk, akit látni akartunk? Szerintem, ha nem is példakép, mindenképpen egy valós motivációkkal rendelkező, következetesen megformált személyiség. (Bár tény, hogy adott volt a minta a karakterépítéshez a valós Molly személyében.)

Molly személyiségének és világlátásának nagyrészét apjával való kimért és távolságtartó viszonya határozta meg. Egy síedző anya és egy perfekcionista pszichológus apa nevelte fel őt és két öccsét, akik szintén nagy sikereket értek el a maguk pályáján. Ez azért sem mellékes, mert Molly egész életében úgy érezte, hogy sosem tud megfelelni apja elvárásainak és hogy emiatt, vagy más miatt, de nem is szereti őt annyira, mint testvéreit. Mint ez a végső monológból kiderül, ez nem volt így, apja kimértsége bűntudatának és haragjának volt köszönhető, ami abból fakadt, hogy félrelépése egy alkalommal lelepleződött lánya előtt. Tudat alatt ezért nem bízott Molly senki másban magán kívül, ezért haragudott a világra elsősorban kamaszként. („Nincsenek hőseim!” – mondja egy videófelvételen.) Bár kapunk magyarázatot erre az elhidegült apa-lánya viszonyra, a néző egy kicsit becsapottnak érezheti magát. Közel két órán át nézünk egy megtört, szeretetre és elismerésre éhes nőt, aki egész addigi életét arra tette fel, hogy valami figyelemre méltót vigyen véghez, azért, hogy az apja végre méltányolja. Molly motivációit nézve ez teljesen rendben is van, azonban az, hogy az apja az említett incidens miatt viszonyult így hozzá, amellett, hogy hagyta őt szenvedni a saját hibája miatt felnőtt koráig, elég hiteltelen indok. Főleg egy pszichológus apa esetében furcsa, de inkább mondvacsinált indok a viselkedésére. Mindenesetre ezért is olyan fontos Charlie, az ügyvéd (Idris Elba) megjelenése (aki maga is apuka), mert ő lesz az a pozitív férfi és apafigura, aki talán először szolgál ellenpéldaként Molly életében. Eleinte az ügyvéd nem akarja vállalni az ügyét, egyrészt, mert Molly fizetésképtelen és nem akar kockáztatni egy amúgy is kétes pénzügyekbe keveredett személlyel, másrészt pedig Molly nem túl szimpatikus számára. De rá is hatott Molly lehengerlő stílusa, látta, hogy egy intelligens nővel áll szemben, akiről eddig csak az a negatív kép élt a fejében, amit a bulvárlapokban olvasott róla.

Atyai „támogatás”

Fordulóponthoz, sőt csúcspontjához ér a film annál a jelenetnél, mikor az ügyvéd kikelve magából megvédi Molly-t a két ügyésszel szemben. Már a beszéd elején feláll az asztaltól, ekkor még a kamera is messzebbről veszi, majd ahogy egyre jobban belelendül, folyamatosan közelebb és közelebb kerül „hozzánk”, nézőkhöz. Minden vádpont alól felmenti Molly-t, például, hogy azért szedett jutalékot, hogy ne kelljen a tartozások miatt verőembereket küldeni a játékosokra, vagy hogy sosem élt vissza azokkal a titkokkal, amelyek a birtokába kerültek. Ez nemcsak az ügyészségnek szól elsősorban, hanem a nézőt is megpróbálja meggyőzni arról, hogy a főszereplő ártatlan, ami az egyik legnagyobb dilemmája a filmnek. Érdekes megfigyelni, ahogy a korábban végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott ügyvéd átveszi a szót – minden értelemben – a narrátor és főszereplő Molly-tól, és ugyanolyan lendületes és karizmatikus stílusban folytatja, bár egy kissé talán patetikusabban.

Molly ebben az esetben végig némán ül, mégis beszédesebb ez a csend, mintha bármit is mondana, hiszen emberibb, mint bármikor. A sminkje még korábbi életvitelét tükrözi, erős, sötét, de a kihívó koktélruhának nyoma sincs, egy sima fehér (világos!) pulóvert hord. Jóformán egy centje sincs, tartása viszont annál inkább, és ez teszi olyan emberivé: kellő érettséggel kezeli elkerülhetetlen kudarcát. Végső soron győztesként kerül ki a helyzetből, mivel életében szinte először kerül át más kezébe az élete feletti irányítás, melynek elvesztésétől annyira félt, és aki megkapja, nem él vissza vele. Nem sok pozitív férfiszereplő volt jelen az életében, annak ellenére, hogy folyamatosan férfiakkal volt körülvéve.

A történet itt azért visszavesz és korrigál korábbi üzenetén, miszerint a férfiak megbízhatatlanok, becstelenek és minden cselekedetüket az önzés, a hatalomvágy irányítja. Persze ez a meglátás elsősorban Molly nézőpontja, így számára is el kell jönnie a pillanatnak, mikor ez a sztereotípia halványul kicsit.

A film csúcspontja: a védőbeszéd

Altan Löker elmélete szerint három filmes természetű vágy létezik: a szex, a siker és a látványosság[3], melyekből a filmnek legalább egyet aktiválnia kell a nézőben, hogy bevonja. Az Elit játszma ebből leginkább a sikeréhségre épít. „A siker megfelel az önfenntartás univerzális ösztönének, és olyan fogalmakban tükröződhet, mint az önmegvalósítás, a felsőbbrendűség, a birtoklás, a dominancia és a harc.”[4] A szex, a szexualitás konkrétan nem jelenik meg a filmben, csak közvetett formában, ugyanis Molly éppen azért tudja megtestesíteni az ideális nő képét, mert bár nincs elkötelezve, a játékosokkal mindig flörtöl, miközben megtartja a kellő távolságot. Ami a látványosságot illeti, a film nem tartalmaz kifejezetten egyedi vagy különleges képeket, a milliomos réteg fényűzését leszámítva. Valamilyen szinten azért ez is aktiválja a néző vágyait, hiszen kevés olyan ember van, aki ne képzelte volna el az életét a felső tízezer tagjaként, drága ruhákkal, kocsikkal és hírességekkel körülvéve. Akár profán sóvárgásnak is tűnhet, de a nézők tagadhatatlanul szívesen nézik a gazdagságot a filmekben. A vágyakkal párhuzamosan megfogalmazhatóak a leginkább filmes természetű félelmek is, melyek közül a büntetéstől való félelem az, amivel az Elit játszma dolgozik. Onnantól kezdve, hogy Molly is kockáztat a játszmákkal, a néző is folyamatosan vele izgul, hogy vajon lebukik-e és ha igen, mikor. A büntetéstől való félelem elsősorban a néző bűntudatából táplálkozik, aki „olyasvalami megtörténtét kívánja, amiről később úgy tartja, hogy áthág valamilyen erkölcsi szabályt”[5] – például együttérzés a „gonosszal”. Részesei vagyunk Molly karrierje majd’ minden pillanatának, így tudhatjuk, mikor hazudik, vagy tesz valami törvénybe ütközőt, tehát bűnrészessé válunk vele együtt. Ráadásul minél több hazugság halmozódik egymásra, annál nagyobb a tét is, vagyis annál esélyesebb a lebukás. A büntetés ilyen értelemben késleltetve következik be, mikor Molly már 2 éve felhagyott az illegális pókerjátszmák szervezésével.

Határátlépés

Úgy gondolom, hogy a film egyik nagy dilemmája, hogy a (törvény szemében) bűnös ember egyenlő-e a rossz emberrel. Vannak Molly Bloomnál – aki végülis nem ártott senkinek – ádázabb törvényszegők, de ettől még nem tekinthető semmisnek a múltja. Az igazságszolgáltatási rendszer sem működhetne, ha nem következetesen járna el minden esetben. A másik fő üzenetet pedig az ideák megkérdőjelezésében látom. Ahogy Molly-nak rá kellett jönnie, hogy nem kell feláldoznia mindent a céljaiért, főleg, ha az eleve kétes motivációból fakad, nekünk, nézőknek is újra kell definiálnunk a sikerről, a gazdagságról, az álmokról, illetve a tökéletes nőről alkotott képzeteinket és elvárásainkat. Lehet, hogy egyenesen a példaképeinket kell megkérdőjeleznünk, hiszen azt az értékrendet képviselik, amit mi is követni szeretnénk.

Mindenképpen érdemes többször megnézni ezt a filmet, mert olyan összetett narrációval dolgozik, hogy bizonyos részletek fölött könnyen átsiklik a fülünk és a szemünk. Elsőre soknak tűnhet a közel két és fél órás időtartam, de azonnal bekebelez a történet, és nem érzékeljük többet az időt. Az Elit játszmához sajnos nem készült magyar szinkron, így kevéssé ismert a hazai közönség számára, ellenben elérhető felirattal, ami már csak azért is előnyösebb, mert hallhatjuk alatta az eredeti hangi narrációt. Alapvetően a történet nem szolgál túl sok újdonsággal, sőt unalmasan is hangozhat először, de ezt az egészet Molly Bloom szájából kell hallani és rögtön megváltozik a véleményünk. Aaron Sorkin rendezői munkássága ígéretesnek tűnik, valamint a színészi játék sem elhanyagolható, ami összességében véve egy olyan filmet eredményez, melyet még az is tátott szájjal néz végig, akinek fogalma sem volt korábban, hogy hogy működik a póker.

Szakirodalom:

Derry, Charles: A suspense, amitől a néző visszafojtja lélegzetét. Ford. Kis Anna. Metropolis, 2007.03. 38.

Hódosy Annamária: A reklám és a posztfeminista erődiskurzus. Apertúra, 2016. tavasz, 2021. 12. 07.
URL: https://www.apertura.hu/2016/tavasz/hodosy-a-reklam-es-a-posztfeminista-erodiszkurzus/

Lábjegyzet:

[1] Bloom, Molly: Molly’s Game. From Hollywood’s Elite to Wall Street’s Billionaire Boys Club, My High-Stakes Adventure in the World of Underground Poker. It Books, 2014

[2] Hódosy Annamária: A reklám és a posztfeminista erődiskurzus. Apertúra, 2016. tavasz, 2021. 12. 07. URL: https://www.apertura.hu/2016/tavasz/hodosy-a-reklam-es-a-posztfeminista-erodiszkurzus/

[3] Derry, Charles: A suspense, amitől a néző visszafojtja lélegzetét. Ford. Kis Anna. Metropolis. 2007.03. 38.

[4] I.m. 38.

[5] I.m. 39.