A Három óriásplakát Ebbing határában (Three Billboards Outside Ebbing, Missouri. Martin McDonagh, 2017) című film az első randim volt Martin McDonagh-val. Bár az első találka volt, de szerelem volt első látásra: végre valaki, aki az általam nagyon kedvelt Tarantino, Lynch és Scorsese stílusaiból kiragad egy-egy szeletet, összegyúrja és voilá, készen is van a nagyjátékfilm! Nyilván ennél sokkal összetettebb a filmkészítés, de ők kétségtelenül McDonagh jó mesterei voltak.
A Három óriásplakát Ebbing határában című film történetének alapkonfliktusát az adja, hogy megerőszakolnak, majd megölnek egy fiatal lányt Ebbing határában, ott, ahol a madár sem jár. Mildred Hayes (Frances McDormand) lányának meggyilkolása óta hét hónap telt el, viszont a nyomozás semmilyen eredményre nem vezetett. Az anya úgy dönt, hogy potom havi ötezer dollárért kibérel három óriásplakátot Ebbing határában. A három plakáton egy-egy kérdést helyez el, mégpedig a következőket: „Megerőszakolták, miközben haldoklott.” „Még mindig nem tartóztattak le senkit?” „Hogy lehet ez, Willoughby rendőrfőnök úr?”
A film története fajsúlyos és merész témát hoz a néző elé: megerőszakolnak és meggyilkolnak egy lányt, a rendőrség pedig nem akar (vagy nem tud) semmit tenni (erre nem igazán derül fény). A cselekmény helyszíne Ebbing, ez a déli, poros kisváros, ahol mindenki ismer mindenkit, így a három plakát híre futótűzként söpör végig a városon, háborút gerjesztve Mildred, valamint a helyi zsaruk és lakosok között. Az anya igazságot akar, a köztiszteletben álló rendőrfőnök, William Willoughby (Woody Harrelson) viszont bizonyítékok hiányában tehetetlen.
Ebbing lakosaiban kettős érzés dominál: egyrészt együtt éreznek az anyával, másrészt elítélik, amiért a rend őreivel viszályt gerjeszt. Mildred dühe azonban tovább fokozódik, ugyanis a plakátokat, amelyeket kibérelt, valaki(k) felgyújtják. A gyászoló anya haragját, amely önbíráskodással is keveredik, nem lehet megfékezni: Molotov-koktélokat dob a rendőrség épületére, ami kigyullad.
Mildred fáradt és türelmetlen, nem képes lenyelni az igazságtalanságot. Lázad a rendőrség ellen, és úgy általában mindenki ellen (fia többször is próbálja lebeszélni bosszúhadjáratáról, de az ő fájdalmát is félresöpri), ennek ellenére ő a jók közé tartozik, aki olykor vétkezik, mégsem elítélendő, pont ellenkezőleg: megmutatja esendő, emberi oldalát és azt, hogy hibázni nem ördögtől való dolog. Eredményeket akar, de azonnal, ezért képes a határokat feszegetni vagy éppen átlépni őket.
Ebbing az a kisváros, ahol nem mindig úgy intézik a dolgokat, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A helyi rendőrség feje, Willoughby nem csak a város ügyes-bajos dolgaival van elfoglalva, hanem saját privát poklával is (rákkal küzd, és talán a lelkiismeretével is, hogy nem tudta Mildred lányának bűnesetét felderíteni). Átérzi Mildred fájdalmát, hiszen neki is van két lánya, ennek ellenére nem tud érdemben segíteni Mildrednek. Willoughby a gyilkossági ügyre nem tud pontot tenni, de saját életére igen. Öngyilkosságot követ el, ami újabb indulatokat szül a városlakók, a rendőrök és Mildred között.
A Három óriásplakát Ebbing határában című film a rasszizmus kérdését is feszegeti. Jason Dixon (Sam Rockwell) kisvárosi rendőr, aki még mindig az anyjával él, és vizet keveset, de sört sokat iszik. Bugyuta figura, aki gyűlöli a színesbőrűeket, visszaél rendőri hatalmával, erőszakoskodik, amiért az új, afroamerikai rendőrfőnök, Abercrombie seriff (Clarke Peters) kirúgja az állásából. Örökös megfelelési kényszere miatt bármit megtenne, amit a főnöke kér, csak hogy bizonyítsa: ő nyomozónak született. De vajon mi a jó nyomozó ismérve? A film válasza ‒ legalábbis, ami Dixon karakterét illeti ‒, az, hogy képes a fejlődésre. Mielőtt golyót repít a fejébe, Willoughby rendőrfőnök levélben ad atyai tanácsot Dixonnak, többek között a következőket írja: „Szerintem megvan hozzá a képességed, hogy igazán jó zsaru legyen belőled Jason. Tudod miért? Mert a szíved mélyén rendes ember vagy. […] Tudod mi kell ahhoz, hogy nyomozó legyél? Biztos fintorogni fogsz, amikor ezt olvasod, de ahhoz, hogy nyomozó legyél, szeretet kell. Ugyanis a szeretet nyugalmat szül, a nyugalom pedig megfontoltságot. És néha megfontoltnak kell lenni, ahhoz, hogy kinyomozzuk a dolgokat. Másra nincs is szükség. Még fegyverre sem. Gyűlöletre pedig pláne nincs. Az sosem oldott meg semmit.” Dixon a rendőrség épületében tartózkodott, amikor Mildred Molotov-koktélokat dobott az épületre (éppen Willoughby rendőrfőnök búcsúlevelét olvasta), Mildred azonban erről nem tudott. A rasszista rendőr kap még egy esélyt az élettől: bár teste megég, de túléli a tüzet.
A tűzeset és az égési sérülések szükségesek ahhoz, hogy Dixon megértse: változtatnia kell. Miközben lábadozik a kórházban, éppen az nyújt számára segítő kezet (egészen pontosan szívószálat), akit Dixon korábban kidobott az ablakon, csak azért, mert éppen ahhoz volt kedve, meg talán azért is, mert az illető kiadta bérbe a plakátokat Mildrednek. Dixon karakterfejlődése azonban nem itt éri el a csúcspontját. A sebhelyesarcú exrendőr a kocsmában sörözget, amikor fültanúja lesz egy beszélgetésnek: részleteket hall egy nemi erőszakról és gyilkosságról. Ekkor újra előtör belőle a rendőr énje, azé a rendőré, aki képes megoldani egy rejtélyt. Dixon úgy érzi, forró nyomon jár, bár végül bizonyíték hiányában sakk-mattot kap. A film utolsó jelenete zseniális nyitott végű befejezés: Mildred és Dixon kocsiba ülnek és ölni indulnak… ‒ vagy ki tudja?
A 115 perces amerikai-angol filmdráma kiváló színészi alakításokkal szolgál a nézőknek: a dühös, kőkemény anyát megformáló Frances McDormand-del senki nem merne ujjat húzni, a kemény külsejű, de lágyszívű rendőrfőnököt alakító Woody Harrelson halálát látva pedig gombóc lesz a torkunkban. Kiemelkedő színészi játékot nyújt a kőbunkó, dühkitöréseit visszafogni képtelen, rasszista zsaru szerepében Sam Rockwell is. A szereplők filozofikus és alpári monológokkal semmisítik meg egymást.
Martin McDonagh bravúrosan megoldotta, hogy a kétórás film alatt ne unatkozzunk: ha épp nem a film dramaturgiája szippantja be a nézőt, akkor a színészi alakítások rántanak magukkal. Nincs üresjárat, valami vagy valaki folyamatosan működik a film alatt. A Három óriásplakát Ebbing határában nézése közben igazi érzelmi hullámvasúton érezhetjük magunkat: véresen komoly témákat érint a film. Emberekről mesél embereknek a maga nyers, őszinte formájában. A film szereplői mindenki számára ismerősek, mert közülünk valók. Fájdalom, düh és igazságtalanság jelenik meg a filmben. Szédítő élmény, és amikor már úgy érezzük, hogy elmúlt a görcs a gyomrunkban, újra hidegzuhany ér minket. A Három óriásplakát Ebbing határában nem egy felejthető kétórás film, hanem olyan alkotás, amelyen napokon keresztül rágódik, gondolkodik még a néző, hiszen újra és újra felkavarja az állóvizet.