Vannak olyan filmek, amelyekből elég néhány percet megnéznünk, hogy rájöjjünk, le kell állítanunk az agyunkban forgó fogaskerekeket. Nem fogunk egetrengető történetet, képi világot vagy fordulatokat látni, hanem a legjobb esetben is csak eszetlen szórakozásban lesz részünk. Eleinte ilyen élményt látszott ígérni a Willy mesevilága (Willy’s Wonderland. Kevin Lewis, 2021) című, a ’80-as évek slasher, trancsírozós műfajaira hajazó film is, bár az alapkoncepciójában benne rejlett a potenciál egy sokkal kiforrottabb és érdekesebb műre. Sajnos ez csak lehetőség maradt, mivel érdekes húzásai ellenére a filmet számos negatív tényező rántja le a mélybe, amelynek egyik következménye, hogy a főszerepet játszó Nicolas Cage ezúttal sem tudott kitörni az elmúlt évek kiábrándító filmes szerepeinek ketrecéből. Az is igaz, hogy nehezen lehet elképzelni azt, hogy az újabb nagy áttörést épp egy videojáték sorozatra erősen hajazó film adná meg a színész számára.

Kevin Lewis rendező és G. O. Parsons forgatókönyvíró filmje egyszerű alapfelállással dolgozik. Adott egy gyanús múltú, bezárt szórakozóhely egy kis amerikai településen, ahol egy napot takarítóként kénytelen eltölteni a főhős, hogy a munkájáért cserébe megjavítsák a defektet kapott autóját. A családokat megcélzó Willy’s Wonderland szórakozóhelyen található animatronikus plüssállatok azonban életre kelnek, és előszeretettel végeznek a gyanútlan takarítókkal.

Az alapötlet sokak számára ismerős lehet, ugyanis egyes nézők szerint a filmkészítők a Five Nights at Freddy’s videojátékból merítettek, de nem adaptálták azt. A videojátékban egy tehetetlen szereplő bőrébe bújunk, akinek az egyetlen esélye a túlélésre a szórakozóhely energiaellátásával való ügyes gazdálkodás, miközben zárva tartja a szobáját. Amint az áramhiány miatt kialszanak a fények, az állatfigurák támadásba lendülnek és vége is a játéknak. Mind a Willy mesevilága című filmben, mind pedig a Five Nights at Freddy’s videojátékban lelkek szállták meg a figurákat, és mindkettőben fontos szerepet játszik egy sorozatgyilkos. Mivel a Willy mesevilágának rövid leírása és műfaji besorolása rögtön a videojátékot idézheti fel, így érthető egyes nézők feltételezése, hogy ijesztő horrorfilmet láthatnak majd. Maga a film viszont inkább horrorfilm-paródiának látszik.

A parodizáló gesztust akár pozitívumként is el lehetne könyvelni, különösen, ha a néző ismeri a Five Nights at Freddy’s játékokat. A Willy mesevilága számos klisére és horrorfilmekből jól ismert történetelemre építkezik, de nem fél ezeket felrúgni. Már az első néhány percben nyilvánvalóvá válik, hogy a Takarító (Nicolas Cage) karakterében nem egy hétköznapi figurát láthatunk. Egyetlen szó sem hagyja el a száját a játékidő lepergése alatt, ami meglepő módon illik a karakter vagány stílusához, annak ellenére, hogy a testbeszéde minimális. A film egyik első nagyobb meglepetését éppen a Takarító viselkedése okozza. A nyitójelenet alapján ugyanis egy véres macska-egér játékra számítunk, ehelyett azonban a főszereplő könnyedén szembeszáll az állatfigurákkal, mintha ez mindennapos dolog lenne a számára. Rezzenéstelen arca keveset árul el róla, és igazi akcióhőst varázsol belőle; habár a Nicolas Cage pályafutását ismerő nézők esetleg elvárhatnak egy ütős egymondatos megszólalást legalább a fináléban (ez viszont nem fog bekövetkezni). Cage gépiesen, szinte az animatronikus plüssállatokét meghaladó mechanikussággal viselkedik, méghozzá néhol értelmetlen módon. Hamar kiderül, hogy a Takarító képes felvenni a harcot a megszállt állatfigurákkal, viszont azonnal visszakozik, amint az esedékes pihenője kerül sorra, majd eldobja fegyvereit, és folytatja a takarítást. Nem világos, milyen gondolatok forognak a fejében, némasága pedig még inkább megfejthetetlenné teszi a karaktert.

De nem a Takarító az egyetlen, aki fontos szerepet tölt be a történetben. Ahogyan azt a slasher filmekben megszokhattuk, úgy itt sem lesz elég egy vagy két veszélyben lévő karakter, hanem kapunk egy csapat tinédzsert, akik megpróbálják felgyújtani a szórakozóhelyet. Az ő karaktereik csaknem az összes létező horror-klisét felvonultatják, az okostojás alakjától a bizonyítani vágyó fiún át a szerelmespárig, akik még a veszély tudatában is képesek hancúrozni egymással. Ez a sok karakter ugyan valamelyest változatosabbá teszi a filmet, de végső soron annak csak nagyon erőltetett és értelmetlen adalékai lettek. Néhány tinédzser szereplő alig kap pár percnyi játékidőt, majd meggondolatlanul csapdába sétál, a néző pedig csak a fejét fogja a felelőtlen cselekedetek láttán. Túl sokat akartak a filmkészítők túl kevés idő alatt. Mellékszálakat indítottak el, amelyek végül zsákutcába vezetnek, és – a látványos gore jeleneteket leszámítva – nem adnak hozzá a filmhez semmi érdemlegeset. A legfőbb probléma, hogy feleslegesnek érződnek ezek a karakterek, mi több, inkább néznénk Cage aprítását, takarítását és energiaital fogyasztását másfél órán keresztül, mintsem, hogy lássuk azt, hogy mi zajlik a szórakozóhelyen kívül, és azt, hogy mi történik ezekkel a fiatalokkal. Liv (Emily Tosta), aki a tinédzser csapat vezetőjeként le akarja rombolni a megszállt mesevilágot, az itt-ott elhintett visszaemlékezések alapján kiemelten fontos szereplő kellene, hogy legyen, de történetszála végül nem járul hozzá érdemben a győzelemhez, mivel a Takarító egymaga bőven elég a szórakozóhely rendbetevésére. A horrorfilmekre jellemzően a rendőrség esetlen, és nem szándékozik igazságot szolgáltatni, Lund seriff (Beth Grant) pedig még közre is működik a csapdába esett emberek feláldozásában.

A cselekmény tehát részben vontatott, részben pedig túlzsúfolt, a kamerakezelés viszont figyelemre méltó. David Newbert kameramozgásai akár western hangulatot is kelthetnek egyes nézőkben, főleg a végső leszámolás alatt. Több hangulatfestő betétdal is felcsendül, így Cage takarító montázsai alatt nincs igazán unalmas pillanat, bár elég hamar repetitívvé válnak a boldog és vidám dallamok, még ha időnként ijesztőre is váltanak át. Hamar belehelyezkedünk a Takarító szerepébe, akinek elege van az egész hercehurcából, és inkább elmenne jó messzire a szórakozóhelytől. A rengeteg klisét viszonylag gyorsan megunjuk, és önparódiaként kezdjük el nézni a filmet, ami mintha szándékosan azért használná a jól bevett fogásokat, hogy aztán az arcunkba nevessen Cage unott arckifejezéseivel. Bár egy efféle műfaji reflexió megmenthette volna a filmet, de a Willy mesevilága sajnos nagyonis komolyan veszi magát (főleg a fiatalok kitaszított helyzetével kapcsolatban, ami inkább erőltetett, a filmbe tuszkolt társadalmi ’érzékenyítésnek’ hat), holott sokkal élvezetesebb lett volna egy trash köntösbe bújtatott komolytalan műfajparódia. A film legnagyobb baklövése, hogy nem kizárólag a szórakozóhelyen belüli eseményekkel foglalkozik. Mivel a mellékszereplők történetei gyengére sikerültek, így minden, ami a „külvilágban” történik, hamar unalmassá válik. A látványra nem igazán lehet panasz: az állatfigurák hitelesnek, olykor még ijesztőnek is tűnnek, a rendelkezésre álló csekély ötmillió dolláros büdzsét[1] pedig megfelelően kihasználták a készítők, habár a szabadban játszódó jelenetekben tisztán kivehető volt a műteremben rajzolt égbolt.

Összességében a film korrekt élményt ad, legalábbis akkor, ha elvárások nélkül tekinti meg a néző, és kéznél van egy kis rágcsálnivaló. Bátran lehet a Willy mesevilágát ajánlani azoknak, akik kedvelik Nicolas Cage munkásságát az utóbbi évekből, a racionális gondolkodást azonban nem árt még a film előtt a másik szobában felejteni. Szállnak a pofonok, fröcsög a vér, hullanak a szereplők, Nicolas Cage kőkemény macsó és Beth Grant rigolyás rendőr alakításai jól hozzák a (nem rendesen megírt) karaktereket. Azonban a filmkészítők nem tudták jól összefércelni egymással az olykor komoly, máskor parodisztikus jeleneteket, ami hamar zavaróvá válhat a nézők számára. Sokkal emészthetőbb alkotás készülhetett volna, ha kizárólag csak a Takarító karakterére összpontosítanak, és nem illesztik be a filmbe a tinihorror szálat, de ez sajnos másképpen alakult. Így végül gyenge, középszerűnek csak nagy jóindulattal mondható alkotás lett a Willy mesevilága, amelyben bőven lett volna potenciál egy sokkal érdekesebb filmre és végkifejletre, ha összeszedettebben írták volna meg a forgatókönyvet.

Lábjegyzet:

[1] Shaun Munro: Movie Review – Willy’s Wonderland (2021). flickeringmyth.com, 2021. 10. 17. URL: https://www.flickeringmyth.com/2021/02/movie-review-willys-wonderland-2021/