A See egy 2019 novemberében debütált sci-fi sorozat (Steven Knight), amely a posztapokaliptikus jövőben játszódik. A sorozat cselekményvilága szerint egy vírus megvakította és kipusztította az emberiség nagy részét, a megmaradt népesség pedig primitív kolóniákba verődve próbál túlélni. A látás az ősök legendákba illő misztikus képességévé vált. Bár az ötödik érzék áhított kincs maradt, nincs helye a vakokra berendezkedett társadalomban.
A sorozat nagyszerűsége nem annyira történetében, hanem végtelenül egyedi kivitelezésében keresendő. Mind hallottunk már különleges képességgel megáldott ikerpárról, gonosz királynőről, szökött hercegnőről és sötétségbe boruló világról, azonban példátlan, ahogyan a készítők mindezt összekapcsolják azzal az érzékünkkel, amelyre a legnagyobb mértékben támaszkodunk, pontosabban annak hiányával. Érdekes és elgondolkodtató egy olyan jövőről hallani, ahol az emberek minden felszínes külsőség nélkül hoznak döntéseket. A sorozat úgy beszél a látásról, mint ami megrontotta az emberiséget, Istenekkel tette egyenlővé őket. A látásból fakadó előítéletek tönkretették az emberi kapcsolatokat, kapzsivá és számítóvá tették a hajdani birodalom lakosait.
Nem vártam társadalomkritikát ettől a sorozattól, így kellemesen csalódtam benne. Tény, hogy a teljes társadalom megvakulása önmagában is elég elgondolkodtató. Gondoljunk csak a Láthatatlan kiállítás hatalmas sikerére: az, hogy megtapasztalhatjuk a vakok sötét világát, jelentősen segít növelni az egymás iránti empátiát. Ez fokozottan fontos egy olyan világban, ahol egyre többet alapozunk a külsőségekre. A sorozatban az emberi kapcsolatok többsége sziklaszilárd alapokon áll, a kolóniában képtelenség lenne életben maradni, ha az emberek egymásra sem számíthatnának. Az érintéssel való kommunikálás sokkal intimebb, a taktilis alapokon nyugvó társadalomban egyértelmű az összetartozás.
A Jason Momoa által játszott Baba Voss hitelesen reprezentálja, hogy milyen lehet egy vezér egy vak kolónia élén. Már akkor kivívja a tiszteletünket, amikor úgy dönt, feleségül vesz és a törzzsel szemben is megvéd egy nőt, aki nem az ő gyermekeit hozza a világra, és kitart mellettük, amikor kiderül, hogy a gyerekek nem csak a családjukra, de az egész törzsre is veszélyt jelenthetnek. Az ikrek iránti elkötelezettség szinte példátlan, ritkán látunk hasonló családmodellben ilyen összetartást és szeretetet. A gyermekeket nem azért óvják meg, mert ők lehetnek a biztosítékai az emberiség által elvesztett kincs visszaszerzésének, hanem egyszerűen azért védik meg őket, mert a gyerekeik. Érdek nélkül, minden akadály és áldozat ellenére. Baba Voss testi fogyatékosságával együtt is félelmetes karakter, sőt talán éppen attól kelt elismerést, hogy látás nélkül is képes megvédeni a törzset és a családját.
Az ikerpár (Nesta Cooper, Archie Madekwe) játéka ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, mégsem rántanak ki a történetből, ez pedig nagyrészt az őket körülvevő szereplőgárdának köszönhető, hiszen a gyerekeket körülvevő karakterek teljes mértékben valós és indokolt érzéseket táplálnak a testvérek iránt. És mivel a sorozat első évada a fejlődéstörténetüket mondja el, hangsúlyosabb, hogy milyen hatások érik őket, mint az, hogy ők maguk hogyan viselkednek. Édesanyjuk, Maghra (Hera Hilmar), és a törzs sámánnője, Paris (Alfre Woodard) két ellentétes pólust képvisel: míg Maghra óvná gyermekeit, Paris segít nekik, hogy felkészülten álljanak a változó társadalom élére.
A harcjelenetek rendkívül ötletesek, nem kételkedtem abban, hogy olyan embereket látok, akik sötétségben tanultak meg küzdeni. A verekedések ügyesen megkoreografáltak, a csatajelenetek látványosak és megdöbbentően jól kivitelezettek. A sorozat összességében gyönyörű látvánnyal operál, a környezet olyan, mintha sosem lakták volna. Ugyanakkor az epizódok képi világa rendkívül sötét, ezzel erősítve a sorozat önmagában is meglehetősen nyomasztó hangulatát. A képeken a fekete, a szürke és a zöld dominál, amely felerősíti a történet és a posztapokaliptikus környezet kilátástalan atmoszféráját.
Ahogy az összes primitív kultúrában, úgy itt is hangsúlyos a hitvilág. A sorozat ügyesen ötvözi a tudományt a miszticizmussal, akárcsak az ősi és a modern kultúrát. A történet fiktív vallása többistenhit, amelyet elsősorban az uralkodó gyakorol, akinek imádsága zavarba ejtően összefonódik a szexualitással. A készítők feltehetően ez által akarják végtelenül önző és illúzióktól zavarodott személyként beállítani a királynőt. Egyedül itt éreztem a Trónok harca című sorozat hatását, viszont míg utóbbiban általában a cselekmény szempontjából indokolt volt, addig a jelen sorozatban a szexualitás semmilyen más célt nem szolgál, csak hogy undort és visszatetszést váltson ki a nézőből.
A sorozatot mindenképpen ajánlom annak, aki nem könnyű, munka utáni levezetésre vágyik, és annak, aki elgondolkodtató és akciódús sorozatot szeretne látni, empatikus képességeit szeretné fejleszteni vagy esetleg elveszítette az aktuális társadalomba vetett hitét. Őszintén remélem, hogy ha nem is ilyen történettel, de többet kapunk majd hasonló család- és közösségmodellekből, és ezek segítségével tovább fejleszthetjük azt az érzékenységet, ami a sorozat isten-őseiből kikopott.