A found footage horrorfilmek világában számos újítás következett be az elmúlt két évtizedben. Az Ideglelés (The Blair Witch Project. Daniel Myrick, Eduardo Sánchez, 1999) megismertette a stílust az egész világgal, a Parajelenségek (Paranormal Activity. Oren Peli, 2007) forradalmasította azt térfigyelő kameráival, a technikai fejlődés pedig egyenesen a laptopok és a számítógépek külső webkameráihoz juttatta a történetmesélést. Ez utóbbi például az Ismerős törlése (Unfriended. Levan Gabriadze, 2014) című filmben érvényesül. A found footage horrorfilmek esetében nagyon fontos a rendezői kreativitás és az egyedi cselekmény felépítése azért, hogy a film lekösse a nézőket, és hogy ne váljon az alkotás egy újabb, kamerákkal bohóckodó tucatfilmmé. A Livescream (Michelle Iannantuono, 2018) sikeresen vette az akadályokat, és egy különleges történettel lépett elő, ami azonban sajnos csak a közönség egy kis rétege számára okoz örömöt. Iannantuono filmje legelőször 2018-ban került bemutatásra a Crimson Screen Horror Filmfesztiválon, ahol elnyerte a zsűri és a legjobb színész díját, és második helyen végzett a nézők között is. Ezt követően a film további sikereket ért még el ugyanebben az évben a Nightmares Filmfesztiválon, ahol elnyerte a legjobb rendező díját, majd a Stranger Days Independent Filmfesztiválon egy újabb zsűri díjat.

Az elmúlt néhány évben hatalmas népszerűségre tettek szert az olyan streaming platformok, mint a Twitch és Mixer, amelyek a videojátékok élő közvetítésére adnak lehetőséget. A Livescream pontosan ezt a lehetőséget használja ki a történetének elmesélésére: egy webkamerán keresztül mutatja be, ahogy a főszereplő, Scott (Gunner Willis) épp horror videojátékokkal játszik. Az egyik követőjének tanácsára a következő kiszemeltje a film címével megegyező Livescream lesz, amelyet eleinte csak egy alacsony költségvetésű amatőr játéknak vél, azonban a játék és közvetítése hamar rémálommá válik. Minden egyes halál, amelyet Scott virtuálisan elszenved, a valóságban is bekövetkezik az egyik véletlenszerűen kiválasztott nézőjével. 225-en kezdték el követni a férfit, azonban hamar kezdenek lemorzsolódni. Scottnak át kell verekednie magát a játék kilenc szintjén, amelynek minden egyes darabja egy-egy eltérő horrorjáték típust használ (puzzle horror, RPG horror, lopakodós horror, túlélő horror). Ha Scott nem engedelmeskedik a játék parancsainak és kilép belőle, akkor az összes követője életét veszti.

Több film is megpróbálta már a játékvilág rémisztőbb szegletét a vászonra vinni ‒ példaként az ugyancsak „gyilkos videojátékot” felvonultató Ezt éld túl! (Stay Alive. William Brent Bell, 2006) hozható fel ‒, de a többségük mindössze csak gyenge próbálkozásnak minősül. Sok esetben elmaradt ugyanis az adott téma tiszteletben tartása, és emiatt nem sikerült a készítőknek bevonzani a célközönséget. Ezúttal azonban nem kell már az első tíz perc után a szekrényünk legmélyebb szegletébe száműznünk a filmet, ugyanis a rendező és a főszereplő is remek munkát végzett. Nemcsak, hogy Michelle Iannantuono saját maga készítette el a játékban látható kilenc szintet, ami önmagában véve is figyelemre méltó teljesítmény, de rengeteg aprósággal is ellátta őket, legyen szó egy népszerű pálya imitálásáról vagy egy ismerős hangeffektről. Vagyis nem ismeretlen a rendező számára a feldolgozandó téma, a kategória rajongói pedig hamar észreveszik az utalásokat többek között a Five Nights at Freddies, a Final Fantasy, a P.T., a Slender Man és még számos más korábban felkapott játékra. Gunner Willis szintén kiválóan alakít, nagyszerűen játssza a videojátékokba menekült streamer szerepét, aki a problémák megoldásához korábbi tapasztalatait használja fel. Scott eleinte még a játékos perszónáját alkalmazza, hogy minél több követőt csaljon magához és tartson meg, azonban amikor komolyra fordulnak a dolgok, eltűnik a kamera előtt felállított vicces és szkeptikus énje. Felszínre tör a való életben sok problémával küszködő és sebezhető Scott. A játékot egyedüli főszereplőként üli végig a kamerája előtt, leszámítva néhány másodpercet, amikor a játék részesévé válnak a nézőinek webkamerái is. Ez az elbeszéléstechnika egy sokkal személyesebb kapcsolatot hoz létre Scott és a film nézői között, mintha mi is a közvetítés részesei lennénk.

A film több olyan kérdéssel foglalkozik a videojátékokat illetően – mint például a videojátékon belüli erőszak, a vele járó kiközösítés és magány –, amelyek miatt rendszerint bírálják a videojátékokat. Valós problémákat hoz felszínre, de közvetlen válaszadás helyett inkább kiszól hozzánk és tőlünk, nézőktől kérdezi meg, hogy mi lenne velünk az online személyiségünk és népszerűségünk nélkül. Ezzel kapcsolatban mutatkozik meg a film egyik nagy hátulütője, mégpedig, hogy a témában nem jártas nézők nem fogják érteni annak üzenetét. A horror videojátékok világának jó ismerője nagy valószínűséggel fel fogja ismerni a rejtett jeleket és a rendező mondanivalóját, azonban azok számára, akik egyáltalán nem jártasak ebben a kultúrában, a film a stáblista után is semmitmondó és hiányos marad. A „kultúra”, amit a Livescream bemutat így csak egy jóval kisebb közönségrétegre fog hatni, mint a korábban említett Ezt éld túl! című film. Több jelenet is megpróbálta a Livescreamben bemutatni a játékosok életét, de ezek nem adnak pontos képet a kultúrát nem ismerő nézőknek, ezért a film élvezetéhez mindenféleképpen szükséges az előismeret.

Mind a horror-rajongótábor, mind pedig a videojáték-közösség ugyancsak nagy létszámú, azonban egyelőre kevés olyan film született, ami a found footage filmekről levált screen life stílussal kísérletezne. Míg a found footage horrort túlnyomórészt a folyamatosan mozgásban lévő kézi kamerákon követjük végig, addig a screen life filmekben egy laptop vagy számítógép képernyőjét és a webkamerák képeit látjuk. Ez minimális vagy épp semmilyen mobilitást nem tesz lehetővé, így kockázatos vállalkozás ilyen történetbe belefogni, hiszen a néző számára hamar unalmassá válhat folyton a főszereplők arcát bámulni.

Összességében a pár ezer dollárból elkészített Livescream csak egy szűk rétegnél tudja elérni a kívánt hatást, viszont ha egy horrorjáték rajongó rábukkan Michelle Iannantuono alkotására, nagy valószínűséggel „otthon” fogja érezni magát. A minimalisztikus megközelítés dacára a film képes mély nyomot hagyni a nézőben. A hangok és játékbeli pályatervezések remekül szemléltetik az amatőr játékkészítők piacának általános tárházát, hetven perces terjedelmével pedig a film nem is rabol el túl sok időt az életünkből.